Mi a szösz? Ez is bejött?
Mint arról nemrégiben beszámoltunk, a Világgazdasági Fórum (WEF) megjelentette a Globális kockázatok címû tanulmányát az éves davosi konferenciája elé idõzítve. Két általános, három meghatározó és öt figyelemreméltó dolgot emeltek ki a világ bajai közül, amelyektõl félhetünk. Vajon ezek a félelmes jelenségek Magyarországon is érvényesülnek?

A WEF szerint: Két általános globális kockázattal kell számolni, amelyek mindenen nyomot hagynak és mindennel összefüggenek. Az egyik a gazdasági egyenlõtlenség (a vagyont és bevételt tekintve országokon belül és országok között), a másik pedig a hibás kormányzás (gyenge vagy nem megfelelõ intézmények, megállapodások és hálózatok).

A gazdasági egyenlõtlenségek hazánkat is sújtják, országon kívül és belül, ami csak pár példát kiragadva is látszik. Köztudott, hogy a magyar nyitott, exportorientált gazdaság. Azaz rendkívüli mértékben függünk a külpiacoktól. Bár a magyar kivitelben igen magas a fejlett termékek aránya (gépkocsik, elektronikai cikkek, gyógyszerek, stb.), de ezek legnagyobb része külföldi tulajdonú vagy multinacionális társaságok tulajdonában lévõ termelõüzemekbõl származik. Sajnos igazán magyarnak tekinthetõ, innovatív, magas hozzáadott értéket tartalmazó termékünk kevés. Meg kell küzdenünk azzal is, hogy Magyarországot Európában a periférikus gazdaságok közé sorolják, aminek több hátránya is van. Például kisebb üzleti bizalmat élvezünk, mint a hasonló méretû centrális országok, ami azt is jelenti, hogy kockázatosabbnak látnak bennünket, így azonos teljesítmény mellett is drágább az ország pénzpiacokról való finanszírozása. Emellett a globalizáció miatt távoli versenytársakkal is meg kell küzdenünk. Hiába tûnik például jó üzletnek a szolgáltató központok, call centerek üzemeltetése, ha angolul beszélõ, képzett és olcsóbb munkaerõt például Indiában könnyebb találni.

Az országon belüli egyenlõtlenségek is nyilvánvalóak. A GDP-termeléshez nem minden szeglet járul hozzá azonosan. Budapest, Közép-Magyarország és a Nyugat-Dunántúl dominanciája nyilvánvaló. Ezeken a területeken áll rendelkezésre elsõsorban a képzett munkaerõ, itt a legfejlettebb az infrastruktúra. Ráadásul itt szereztek legtöbb tapasztalatot a beruházók, amely a tevékenységük folytatására ösztönözheti õket, illetve példát adhat az újonnan érkezõknek. Az ország más részein nagyobb azok aránya, akiket éppen a képzetlenségük okán nem képes felszívni a munkaerõpiac. A vidéki kistelepülések és nagyvárosok ellentéte szintén erõteljesen megjelenik. A gyenge vidéki oktatás miatt az ott élõk gyerekei eleve hendikeppel indulnak, s ezt a hátrányt gyakorta felnõtt korukig nem képesek ledolgozni. Mivel helyben évtizedek óta alig van munka (például a mezõgazdasági nagyüzemek javarészének felszámolása miatt), utazni kényszerülnek, ami a tanulástól, pihenéstõl, a mentális egyensúlyban oly fontos családi kohézió erõsítésétõl veszi el az idõt. Vagy segélyekbõl és alkalmi munkából tengõdnek, ami miatt a gyermekeik is úgy szocializálódnak, hogy késõbb nehéz bekapcsolódniuk az alkalmazásban állók jóval rendszerezettebb életébe.

Mindezek a tényezõk azt jelentik, hogy a megtermelt javak elosztása is egyenlõtlenül megy végbe, ami súlyos társadalmi feszültségek forrása. Ezek során – a problémák igazi forrását félreismerve, vagy meg sem látva – gyakran az egyik nyomorult csoport egy másik ellen lép fel. Ékes példája ennek a mostani lehetetlen helyzet Gyöngyöspatán.

A hibás kormányzás bennünket sem kímél. A rendszerváltás óta eltelt idõben alig volt olyan idõszak, amelyre úgy emlékezhetünk, hogy abban az ország boldogulását a hatalmi ambíciói elé helyezõ professzionális kormány tevékenykedett volna. A következõ tíz esztendõ sem ígér semmi jót. A „jóléti rendszerváltás” gazdasági ostobaságokkal és hatalmi arroganciával, majd kétségbeesett menekülési lépésekkel tûzdelt éveit, a Bajnai-féle szakértõi kormány nyugodt hónapjai nem feledtethették, ami a választási eredményekben is megmutatkozott. A Fidesz-KDNP koalíció azonban (bár óriási várakozás elõzte meg fellépésüket) hamarosan több kérdõjelt rajzolt a magyar nemzet egére, mint amennyit összes korábbi elõdje együttvéve. Az eredeti (nagy költségvetési hiánnyal és emiatt komoly mozgástérrel számoló) forgatókönyvük az Európai Unió ellenállásán megbukott. Ez pedig olyan láncreakciót indított el, aminek senki sem látja még a végét. Elõször jött az elsõ „szabad pálinkafõzõs” 26 pont, aztán a nyugdíjpénztári vagyon átcsoportosítása, a szektorális válságadók stb. Majd, amikor kiderült, hogy ez sem lesz elég a költségvetési 250 milliárdos tartalékalap, és kisvártatva a részleteiben elég homályos Széll Kálmán terv, s az adósság leépítéséért folytatott harc bejelentése. Nem csak a tervezett intézkedések sikere kétséges, hanem az EU által a távközlési különadó Magyarország ellen indított kötelességszegési eljárásának kimenetele is, amit esetleg további eljárások követhetnek.

Eközben a beígért adócsökkentés nem hozta meg a kívánt gazdaságélénkítõ hatást, ráadásul – bár nyilvánvalóan ez az intézkedés a jól fizetett hivatalnokréteg lojalitásának kialakítását, megerõsítését is szolgálta – az ebbõl származó többletjövedelem zöme a legjobban keresõket gazdagítja, akik inkább megtakarítanak, mint fogyasztásukat növelnék vagy beruháznának.

Az ország politikai és igazgatási rendszerének átszervezése még több bizonytalanságot hordoz. A „centrális erõtér”, a minden probléma megoldását állami kézbe adó új szabályok, a politikai fékek és ellensúlyok rendszerének leépítése (a sajtószabadság korlátozása, az Alkotmánybíróság jogkörének megnyirbálása, a költségvetési tanács érdemi mûködésének ellehetetlenítése, a végtelenül hosszú idõre kinevezett bizalmasok a fõhivatalok élén stb.) egyelõre nem egy klasszikus európai polgári demokrácia képét vetíti elõre. Jól mutatja ezt, hogy Magyarországon olyan módon készül az alkotmány (a közigazgatási apparátuson kívül, a társadalmi vitára alig hagyva idõt, s anélkül, hogy az ellenzéki pártok garanciát kaptak volna javaslataik érdemi megfontolására, befogadására), amelyet az ország egyik fel az alaptörvény születésének körülményei miatt (függetlenül az új alkotmány tartalmától) sohasem fog elfogadni vagy tisztelni. Ez pedig számtalan feszültség magvát hordozza magában, amelyek kicsírázása ki tudja hová viszi az országot. Az államapparátus átszervezése miatt a folyamatok átláthatatlanok, a képviselõi indítványok alapján zajló törvénykezés az elõzetes szakmai ellenõrzést is lehetetlenné teszi.

Ez a fajta politikai bizonytalanság, ha tartósan fennmarad, hatással lehet a nemzetközi elismertségünkre, ami visszaüt a gazdaságra és a polgárok megélhetésére.

A WEF által megnevezett három fõ globálisan érvényes kockázat közül az elsõ a makroökonómiai egyensúlytalanságok kialakulása. Ebbe a devizák volatilitását (túlzott árfolyam ingadozását), a fiskális válságokat, a befektetési árak összeomlását is beleértik.

Magyarország a pénzügyi válság hatásaiból és az ingadozó devizaárfolyamok pusztító természetérõl igen erõteljes leckét kapott. Az elsõ Fidesz-komány alatt elindított erõltetett és államilag támogatott lakásépítési program, majd a Medgyessy-féle jóléti fordulat, aztán a reformok elfogadtatásért cserébe magas, hitelbõl (fõleg devizahitelbõl) történõ fogyasztást lehetõvé tévõ gyurcsányi politika olyan egyensúlytalanságot hozott létre az államháztartásban, amely a válság hullámaival együtt csaknem elsüllyesztette az országot. Magyarország fiskális és monetáris mozgástere egyaránt beszûkült, amit a jelenlegi kormány nem konvencionális egyensúlyteremtõ lépései (a nyugdíjpénztári befizetések étcsatornázása, válságadók, stb.) sem képesek hosszú távon kiegyenlíteni. Bár a Fidesz politikai okokból irtózik a megszorítások fogalmának használatától, de a Széll Kálmán Tervbõl mégis a restrikció erõs hajtásai kandikálnak elõ. Másfelõl hiába lesznek Orbán hívei többségben a monetáris tanácsban, a kezük éppen a devizahitelesek miatt meg van kötve. Hiába szeretne Matolcsy nemzetgazdasági miniszter alacsonyabb alapkamatot a gazdaságélénkítés szolgálatába fogni, ezt sem a növekvõ inflációs veszély, sem a fenyegetõ forintárfolyam gyengülés miatt nem tudják elérni. Vagy ha mégis ilyen irányba lépnek, ennek kiszámíthatatlan következményeiért esetleg politikai árat kell fizetni a kétségbeesett devizahitelesek és elinflálódó fizetésû kisegzisztenciák bizalmának elvesztése miatt.

A második fõ kockázat az illegális-, vagy ha úgy tetszik a feketegazdaság. Ebbe a körben tartozik az államok törékenysége, a feketekereskedelem, a szervezett bûnözés és a korrupció. A feketekereskedelem értéke 2009-ben globálisan elérte az 1300 milliárd dollárt (az éves magyar nemzeti jövedelem tízszeresét). Miközben ezek a kockázatok hatalmas költségeket jelentenek a legális gazdaság számára, még gyengítik is az államokat, fenyegetik a fejlõdési lehetõségeket, aláássák a jogrendet, és az országokat a szegénység és az instabilitás csapdájában tartják – írja a WEF tanulmánya.

Magyarországon virágzik a feketegazdaság. Egy tavalyi becslés szerint évente 4800-4900 milliárd forintnyi GDP-t hoz létre a szürke- és feketegazdaság, emiatt pedig közel 2000 milliárd forintnyi adóbevételtõl esik el a magyar állam. Ez éppen annyi, mint amennyit a kormány az Új Széchenyi Tervvel a gazdaságba igyekezne beáramoltatni. A fekete- és szürkegazdaság nagyon sok tételbõl adódik össze a számla nélkül elvégzett munkáktól, a prostitúción és márkahamisításon át, a költséges higiénés, ellenõrzési, tárolási, stb. eljárások mellõzésén át a csempészetig és feketekereskedelemig. Gazdagítja a képet a korrupció, amely a pártfinanszírozásban gyökerezik, a közbeszerzésekben teljesedik ki, és az élet megannyi területén bont lombot. Becslések szerint a magyar közbeszerzések nagyobbik része (de a legóvatosabb becslések szerint is legalább a harmada) korrupcióval szennyezett. Elterjedt vélemény, hogy a korrupció 20-25 százalékkal növelheti meg a közbeszerzési költségeket, ami az elmúlt tíz év alatt 1800-2200 milliárd forint eltûnését jelenti kézen-közön. Azaz még egy Új Széchenyi Tervnyi összeget loptak ki a zsebünkbõl. A jelenlegi állapotokat látva (például a pártfinanszírozás megváltoztatásáról egy hangot sem hallani) a következõ idõszakban sem számíthatunk sok jóra.

A harmadik fontos kockázat a víz-étel-energia hármasé. A gyorsan növekvõ népesség és az emelkedõ jólét egyre elviselhetetlenebb nyomást gyakorol a forrásokra. A víz, az étel és az energia iránti igény várhatóan 30-50 százalékkal fog emelkedni. Ez Magyarországon is igazi kockázat, mert bár mindhárom fontos tényezõbõl biztonságos az ellátásunk, de az energiaárak és az élelmiszerárak emelkedése egyre szélesebb rétegeket sodorhat nehéz helyzetbe. Ez azt jelenti, hogy sok embernek jövedelme mind nagyobb hányadát kell kifejezetten a létfenntartásra fordítani, s a szabadon elkölthetõ jövedelem egyre kisebb lesz. Egy nemrégiben készölt felmérés szerint a magyar családok többsége már azt is csak pár hónapig tudná elviselni, ha az egyik keresõ jövedelme kiesne.

Forrás: Link