A Költségvetési Tanács és a köztársasági elnök közös kormánybuktató opciója mellett méltatlanul kevés figyelmet kapott eddig az az akna, amit a Fidesz és a KDNP telepített a hétfõn tárgyalni kezdett alaptörvény szövegébe. Az alaptörvény tervezetének 40. cikke rögzítené, hogy "A közteherviselésrõl és a nyugdíjrendszer alapvetõ szabályairól a közös szükségletek kielégítéséhez való kiszámítható hozzájárulás és az idõskori létbiztonság érdekében sarkalatos törvény rendelkezik."

Ezzel a Fidesz-KDNP-nek pillanatnyilag nem lenne problémája, hiszen a saját elképzeléseiket írják majd az õsszel elfogadandó törvénybe, amibe két évig (vagy legalábbis a következõ országgyûlési képviselõ választásig) még bármikor tetszés szerint bele is nyúlhatnak.

A sarkalatos törvények azonban az alaptörvény szerint kétharmados többségûek lesznek: a Fidesz-KDNP keze is meg lesz kötve kormányon, ha a következõ választáson elveszítenék az alkotmányozó többségüket. Ha pedig az egyszerû többséget is, akkor egy új kormány teljesen lehetetlen helyzetbe kerülne. A Fidesz szabályaival kell terveznie a költségvetés bevételi oldalát (valamint a nyugdíjak miatt a kiadásit is), kormányhatáskörben csak a részletkérdések maradnak.

Másfelõl ez azt is eredményezheti, hogy ha hozzá kell nyúlni a bevételi oldalhoz, veresége ellenére sem lehet majd büdzsét elfogadni a Fidesz nélkül, márpedig általában hozzá kell.

Az õsszel elfogadandó adó- és nyugdíjügyi jogszabály részleteinek ismerete nélkül nehéz biztosat állítani arról, mennyire fogja vagy tudja megkötni a vonatkozó törvény a következõ, Orbán Viktor, illetve a Fidesz-KDNP utáni idõszak kormányainak kezét. A 40. cikk indoklása szerint a "rendszerszintû alappilléreket" betonoznák be a törvénybe, amely a részletek egyszerû többséggel való elfogadását "természetesen" nem akadályozná. Ha azonban a Fidesz és a KDNP nem akarná részletekbe menõen szabályozni a kérdést, nyugodtan ráhagyhatná a mindenkori kormánypártokra - mint történt az az elmúlt két évtizedben -, akik szokás szerint az adó- és költségvetési törvényekben döntenének róla a választásokon nyert országgyûlési fölhatalmazásuk alapján.

Sokatmondó, hogy a 40. cikk a közpénzek védelmérõl fejezetcím alatt szerepel, az alkotmány financiális részei pedig oly módon tervezik megkötni az aktuális kormányok kezét, hogy célul tûzik ki az éves nemzeti jövedelem 50 százalékát közelítõ államadósságot (ezt Lámfalussy Sándor közgazdász, az "euró atyja", Orbán korábbi pénzügyi tanácsadója is bírálta a minap egy, a Heti Válaszban megjelent interjújában). Hasonló a XXVIII. cikk 2. bekezdése, amelyik a gyakorlatilag a családi adókedvezményeket betonozza be az alaptörvénybe. A Fidesz nem is titkolja tehát, hogy gazdaságpolitikai elképzeléseit a következõ kormányok számára is kötelezõvé tenné.

Hasonlóra egyszer már akadt példa, de extrém körülmények között. 1989 nyarán a Magyar Szocialista Munkáspárt és az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásainak eredményeként került az átírt alkotmányba (1989. évi XXXI.), hogy a közteherviselés az alapvetõ kötelességek közé tartozik (70/I.), azonban ezeket csak "alkotmányerejû", azaz kétharmados törvény szabályozhatja (8 § 2. bek.)

Ennek magyarázata az akkori politikai klíma. Jóllehet az ellenzéki szavazatokat begyûjtve 1989 nyarán az MDF sorra nyerte az idõközi választásokat, a közvélemény-kutatásokban az állampárt vezetett. Az ellenzék ezért az MSZMP valószínû következõ évi gyõzelme esetére is szeretett volna beleszólást a gyakorlati politikai ügyekbe, ezért rejtette el az ominózus aknát az alaptörvény szövegében, ami a parlamenten simán átment.

1990-re azonban jelentõsen megváltozott a helyzet: az MDF nyerte a választásokat, az SZDSZ lett a második. Az adózásra, tehát a költségvetés bevételi oldalára vonatkozó kétharmados passzus már a kormányzás gátja lett, ezért még az Országgyûlés alakuló ülése elõtt, Antall József késõbbi miniszterelnök és Tölgyessy Péter, az SZDSZ frakciójának vezetõje tárgyalásai után a két nagy párt megállapodott arról, hogy a bizonytalanságot szülõ általános kitétel helyett taxatíve állapítják meg a kétharmados törvények körét. (Emellett szabályozták a kormány jogállását, eltörölték a miniszterek parlament általi visszahívhatóságát, a kormányfõ leváltását pedig az utód megnevezéséhez kötötték. Cserébe a szabaddemokraták a köztársasági elnök és az Országgyûlés elsõ alelnökének jelölési jogát kapták.)

Az MDF-SZDSZ megállapodásának II., a minõsített többséget igénylõ jogszabályokat fölsoroló melléklete természetesen nem tartalmazta az adóügyeket. Az egyezmény a költségvetési kérdéseket a parlamenti többségre bízta, így Antall szabad kezet kapott a kormányzásra. Ezt vonja most meg a következõ kormányoktól a Fidesz és a KDNP:
Link