Fordulat Líbiában: itt a titkos szövetséges?
Kína a líbiai konfliktus kitörése óta folyamatosan a be nem avatkozás elvének fontosságát hangsúlyozza, s ehhez igazodva számos hivatalos nyilatkozatban ítélte el az Egyesült Államok és az európai országok katonai akcióját. Ugyanakkor egyes vélemények szerint Peking az ENSZ Biztonsági Tanácsában már kevésbé hû az általa retorikailag továbbra is hajthatatlanul hangoztatott elvekhez, tekintve, hogy februárban támogatta a Kadhafi-rezsim vezetõinek szankcionálását, majd márciusban tartózkodott a légtérzárat elrendelõ határozat megszavazásakor. A felkelés során a kelet-ázsiai ország gazdasági érdekei is sérültek, habár elsõsorban nem az olaj-, hanem az építõipar területén.

Hu Csin-tao (Hu Jintao) kínai elnök a múlt héten a líbiai katonai beavatkozás beszüntetésére szólította fel a Pekingbe látogató Nicals Sarkozy francia államfõt. Hu francia kollégájával folytatott tárgyalásai során kijelentette, a helyzet erõszakkal nem rendezhetõ, a fegyveres beavatkozás helyett pedig politikai megoldást sürgetett a kérdésben, mint mondta: „esélyt kell adni a békének”. A kínai elnök hozzátette: az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1973-as határozata, mely légtérzárat rendelt el az észak-afrikai ország felett, az erõszak megfékezésére és a civil lakosság védelmére irányult, így a hivatalosan annak betartatására irányuló –, Franciaország tevékeny részvételével folyó – katonai akció ellentmond a döntés eredeti céljainak.

Líbia: képriport a frontról - kattintson!

Peking az arab világ forradalom-hullámának kirobbanása óta folyamatosan élesen ellenzi az érintett országok belpolitikai viszonyaiba való külföldi beavatkozás minden formáját. Ezzel összhangban a kínai Külügyminisztérium az elmúlt hetekben számos alkalommal szólított fel a líbiai katonai akció beszüntetésére, elítélve a beavatkozást és azonnali tûzszünetet követelve. Az ország – Németország, India, Oroszország és Brazília mellett – tartózkodott a fent említett ENSZ BT-határozat elfogadásakor is, melyet a Külügyminisztérium szóvivõje az arab államok és az Afrikai Unió aggodalmaival indokolt. Peking az eseményekkel kapcsolatban kiemelte, elítéli az erõ alkalmazását a nemzetközi kapcsolatokban, illetve korábban arra is utalást tett, hogy a katonai akciót a nemzetközi jog és az ENSZ Alapokmány megsértésének tekinti.

A szóbeli hadjáratból a kínai sajtó is kivette a részét. A Kínai Kommunista Párt (KKP) szócsövének számító Zsenmin Zsipao (Renmin Ribao) a „vérrel átitatott viharként” jellemzett iraki háborúhoz hasonlította az eseményeket, míg más, közvetve vagy közvetlenül a párt tulajdonában lévõ lapok a nemzetközi közösség szabályainak megsértésével és az emberi jogok sárba tiprásával vádolták meg a „szuverén országot bombázó és ártatlan civileket gyilkoló” Egyesült Államokat és az akcióban résztvevõ európai országokat.

Be nem avatkozás

Peking retorikai offenzívája korántsem meglepõ, tekintve, hogy a más országok belügyeibe való be nem avatkozás elve gyakorlatilag a Kínai Népköztársaság megalapítása óta az ország külpolitikájának egyik fontos, ha nem a legfõbb alappillére. Az arab világ forradalmi eseményeivel kapcsolatos, az ezen elv elsõdlegességét hangoztató kínai megnyilatkozások bel- és külpolitikai szempontokkal is magyarázhatók.

Egyrészt az autoriter rezsimek megdöntésére irányuló tüntetések és felkelések a KKP tagságát is aggodalommal töltötték el, különösképp, hogy az arab események hatására Kínában is „jázmin forradalomra” buzdító felhívások jelentek meg. Habár a felhívások nem vezettek komolyabb tüntetésekhez, ehhez az az is hozzájárult, hogy a pekingi vezetés hatalmas rendõri erõdemonstrációval válaszolt rájuk: a nagyvárosok központi kerületeit rohamosztagosok lepték el, valamint a hatóságok közel száz emberi jogvédõt vettek õrizetbe, akik közül kettõt a napokban bíróság elé is állítottak. Az arab világ eseményeirõl eleinte a sajtó sem számolt be, továbbá szigorították a külföldi újságírókra vonatkozó elõírásokat is. Ezzel párhuzamosan tovább erõsítették a Kínában amúgy sem a gondolatszabadság legfõbb színterének számító internet ellenõrzését is: letiltották a forradalmi eseményekre vonatkozó on-line kereséseket, míg a Google bejelentése szerint a Gmail levelezõrendszerében is hibákat okozott a pekingi cenzorok beavatkozása. Amint az a Kommunista Párt olykor paranoiába hajló aggodalmának fent vázolt megnyilvánulásaiból is kitûnik, a nyugati kormányok és NGO-k által emberi jogi gyakorlata miatt gyakran élesen kritizált kínai vezetés minden eszközt megragad, hogy megakadályozza az általa károsnak vélt eszmék beszivárgását az országba, így aztán érthetõ, hogy Peking erõsen ellenzi a demokratikus reformokért harcba szálló lázadóknak adott külsõ segítséget. Kína tehát – többek között – azért propagálja a be nem avatkozás elvét, mert maga is elvárja, hogy békén hagyják belsõ viszonyait és belpolitikai gyakorlatát illetõen.

Másrészt egyes esetekben a be nem avatkozás politikája külpolitikai és –gazdasági téren is elõnyökkel jár Kína számára. Az ország gazdasági növekedésével és világkereskedelmi expanziójával párhuzamosan exponenciálisan növekszik Kína nyersanyagigénye, márpedig az ipari szempontból fontos ásványkincsek fõbb lelõhelyei nem elsõsorban a nyugati, demokratikus országok területén találhatóak. Az ezen országok emberi jogi visszásságait illetõen olykor igen érzékeny nyugati közvéleménnyel és diplomáciai karral szemben Kína – a fenti elvre hivatkozva – nem támaszt semmiféle feltételeket üzleti és kereskedelmi kapcsolatai vonatkozásában, mely számos, az Egyesült Államok és az EU számára szalonképtelen rezsim szemében komoly versenyelõnyt jelent, különösképp Afrikában.

Gyengülõ elvhûség?

A szövetséges erõk fegyverei - kattintson!

Ugyanakkor a fentiek ellenére számos elemzõk szerint a be nem avatkozás elvének korábbi rendíthetetlen híveként ismert Kína álláspontja a líbiai helyzetet illetõen valamelyest megingott, ugyanis az említett retorika lépéseket és nyilatkozat-offenzívát nem követték valódi politikai cselekedetek, sõt Peking bizonyos szinten együttmûködött a nyugati országokkal. Kína február 26-án támogatta az ENSZ BT 1970-es határozatát, mely elítélte a Kadhafi-rezsimet, szankciókat vezetett be annak vezetõi ellen, fegyverembargót léptetett életbe, valamint felhatalmazta a Nemzetközi Büntetõbíróságot a líbiai események vizsgálatára. Három héttel késõbb Peking tartózkodott a már említett 1973-as, légtérzárat elrendelõ határozat elfogadásakor, holott meg is vétózhatta volna azt.

A Wall Street Journal által megkérdezett Kína-szakértõk úgy nyilatkoztak, hogy nem tudnak felidézni olyan korábbi esetet, amikor Peking hagyott volna életbe lépni egy pusztán humanitárius indokokkal alátámasztott BT-határozatot, sõt az ország korábban több esetben is használta vétójogát egyes, Zimbabwe, Mianmar vagy Szudán szankcionálására vonatkozó szavazások alkalmával. A tartózkodás már csak azért is meglepõ Kína részérõl, mert Peking korábban jellemzõen csak olyan esetekben szavazott igennel vagy sehogy a BT-ben katonai akciókat illetõ határozatokról, amikor egy büntetendõ ország súlyos nemzetközi jogsértést vagy konkrét fegyveres agressziót követett el. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy –, amint az a BT-rendelkezéseket illetõen olykor elõfordul, – Kína merõben eltérõen értelmezte az 1973-as határozat tartalmát, mint a katonai bevetést megindító országok – erre utalnak Hu államfõ fent idézett szavai is. Mindenesetre Peking szavazási gyakorlata arra enged következtetni, hogy az ország immár kevésbé eltökélten ragaszkodik a be nem avatkozás elvéhez, melynek okát egyes elemzõk Kína növekvõ világgazdasági kapcsolataival magyarázzák, melyekhez komolyabb felelõsségvállalás is dukál.

Gazdasági vetületek

Ahogy az az arab országokba irányuló katonai beavatkozások során minden esetben felmerül, sõt a sajtó által általában az akció fõ indokaként kerül megjelölésre, természetesen Líbiát illetõen is egyre többen feszegetik az olaj és a konfliktus kapcsolatát. Habár korábban többen is az ország észak-afrikai olajérdekeltségeivel magyarázták a kínai diplomáciának a fegyveres akciót elítélõ nyilatkozatait, valójában Peking számára nem különösebben fontos a líbiai energiahordozó-import. A líbiai olaj mindössze a kínai behozatal 3,1%-át adja, ráadásul 2009 õszén Tripoli megakadályozta, hogy a China National Petroleum Corp. felvásárolja a döntõen Líbiában tevékenykedõ Venerex Energy-t.

Ugyanakkor a válság okozta nemzetközi olajár-emelkedés érzékenyen érintette a nyersanyagból jelentõs behozatalra szoruló kelet-ázsiai országot. A Kadhafi-rezsim egyébként a közelmúltban nagy olajüzleteket helyezett kilátásba a krízis során „baráti viselkedést” mutató országoknak, így Kínának is, habár ezen ígéret kivitelezése egyre valószínûtlenebbnek tûnik. A kérdés egy érdekes, az Asia Times Online-on megjelent alternatív megközelítése szerint Pekingnek az ENSZ-ben tanúsított, a korábbiaknál konstruktívabb magatartásához az is hozzájárult, hogy az ország legfõbb olajimportõre, Szaúd-Arábia is elkötelezte magát Kadhafi megdöntése mellett, így végsõ soron Kína nem akar szembe menni az egyébként az energiahordozó-kereskedelembõl a válság miatt kiesett volumen pótlásában segítséget nyújtó állammal.

Életképek Kínából - kattintson!

Mindemellett ha nem is az olajiparban, de valóban komoly gazdasági károk értek egyes kínai cégeket a felkelés következtében. A ChannelNewsAsia információi szerint a kelet-ázsiai ország vállalatai nagyjából 18,8 milliárd dollár értékû befektetésekkel rendelkeznek Líbiában, döntõen az építõipari szektorban, a két állam tavaly egy közös üzleti testületet is felállított a bilaterális kereskedelem fejlesztésére. A kínai cégek a közelmúltban számos infrastruktúra-fejlesztési megrendelést kaptak: a ZTE és a Huawei a kommunikációs rendszerek, míg a China Railway az elmúlt három évtizedben elhanyagolt líbiai vasúthálózat kiépítésére kapott megbízást. A felkelõk több távol-keleti vállalatot is megtámadtak és kifosztottak az elmúlt hetekben, egyes vélemények szerint pedig mindez nem véletlen, ugyanis nyelvi és bérezési okokból a kínaiak otthonról „importált” munkásokkal dolgoznak, mely – több más afrikai országhoz hasonlóan – komoly indulatokat szít a magas munkanélküliségû Líbiában. A kínai jelenlét méretét jól példázza, hogy a harcok kitörése óta Peking több mint 36 ezer állampolgárát kellett, hogy evakuálja az észak-afrikai országból. Ugyanakkor a fenti adatok a kínai gazdaság méretét és az ország által bonyolított kereskedelmi ügyletek összértékét tekintve igencsak jelentéktelenek, így az érdeksérelmek ellenére a katonai akció elítélését gazdasági okokkal magyarázó vélemények nem tekinthetõek teljesen megalapozottnak.

Diplomáciai útelágazás

A nyugati országok lépéseivel kapcsolatos ENSZ-beli konstruktivitással párhuzamosan folytatott, a beavatkozást elítélõ retorikát illetõen a napokban Kína egy elsõ hallásra meglepõ partnerre lelt a ramazuriból kimaradó Németországban. Pénteken Guido Westerwelle pekingi látogatása alkalmával a német és a kínai külügyminiszter együtt szólított fel a külföldi fegyveres beavatkozás mielõbbi beszüntetésére, illetve a helyzet politikai, tárgyalásos úton való rendezésére. Emellett Peking az 1973-as BT-határozat további három „tartózkodójával” is konzultációt folytatott a kérdésben, s valószínû, hogy a BRIC – Brazília, Oroszország, India, Kína – országok április 14-én esedékes találkozójukon is tárgyalnak majd a líbiai eseményekrõl. A Times of India a kínai külügyminiszter-helyettest idézve arról számolt be, hogy amennyiben a négy ország közös álláspontra jut a kérdésben, arról a csúcs záródokumentumában is említést tesznek majd – e témában tehát Kína nemcsak az egyébként nem a pekingi külpolitika legfõbb támogatójának számító Németországgal, hanem a nagy regionális rivális Indiával is érdek- és nézetharmóniába került.
Link