Én nagyon jól tudom azt, tisztában vagyok azzal, hogy sokaknak még mindig képtelenség egyszerûen felfogni azt, valójában milyen helyzetben vagyunk. Azt a valóságot, hogy milyen rossz helyzetben is vagyunk, hogy mennyire nehéz helyzetbe is sodortuk magunkat az évtizedek óta tartó és egyre fokozottabb környezetszennyezéssel, környezetpusztítással...

Az emberiség egy ketyegõ idõzített bombán ücsörög. Ha a Földön dolgozó tudósok túlnyomó többségének igaza van, csak tíz évünk maradt, hogy megakadályozzunk egy óriási katasztrófát, amely egész bolygónk klímarendszerét örvényszerû pusztítássá változtatja, extrém idõjárást, földrengést, árvizet, aszályt, járványokat és halálos hõhullámokat szabadít ránk, nagyobbakat mindennél, amit valaha megtapasztaltunk.

Ezt a katasztrófát mi magunk fogjuk elõidézni, és nagyjából már elõ is idéztük ezt.. A hatalmas õstermészettel nem lehet dacolni, mert az egyetemes összhangja nem tûr diszharmóniát. Ha az ember szembeszáll az õstermészet erejével és meg akarja változtatni a természetes körforgását, a mindenségi erõk összhangja egy szivacsvonással eltörli az egészet, hogy ezután új fejlõdési folyamatok kezdõdhessenek meg..
Ezek örök természeti igazságok, egyúttal természetörvények is - axiomák - ugyanazok ma is, mint voltak örökké.. A legutóbbi hasonló jellegû írásom után, -- ami a "Fenntartható e a fejlõdés?" címen jelent meg --, sokaktól megkaptam azt, jó-jó, de sok benne a féligazság, féligazságokat is tartalmaz. Nos mindenkit szeretnék megnyugtatni arról, higgadtan, nyugodtan és tárgyilagosan, hogy nem voltak benne féligazságok, mert olyanok nincsenek számomra. Én csak kétfélét ismerek, igazságot és hazugságot. Ha megmondjuk és leírjuk õszintén ami van, ami fennáll valósan, akkor igazat mondunk, ha viszont nem ezt tesszük, ködösítünk és próbáljuk elódázni a problémákat, a nincs is olyan nagy bajjal, a fenntarthatósággal, akkor hazudunk. A fenntartható fejlõdés, a környezettudatosság, az élethosszig tartó tanulás és a sok más hasonló manapság hangoztatott divatos szlogen és szólam egyébként is a globális hatalomirányítók találmányai. Azért mondják mert nincsenek alternatíváik, megoldásaik az: energiaellátásra, az élelemellátásra, a környezetvédelemre, a munkanélküliségre. Egyszóval az egész életünk, életszínvonalunk további fenntartására, fenntarthatóságára.
Ne is csodálkozunk ezen, az emberek nagy többsége ilyen, nem mer és nem is akar addig sosem szembenézni a feléje közeledõ veszéllyel, amíg az közvetlenül nem éri el, amíg nincs olyan nagy bajban.. Az emberek már csak ilyenek, így volt ez mindig is a történelem folyamán. Az emberi haladás egyetlen vívmánya sem született egyhangú egyetértés nyomán. Azok akik elõbb világosodnak meg mint a többiek, arra vannak kárhoztatva , hogy a többiek ellenében kövessék a világosságot.. Hiszen valójában nem fenntartható fejlõdésre van szükség, hiába is mondják ezt a nagy közgazdászok, hanem fenntartható erõforrásokra, hogy az emberi élet továbbra is fenn tudjon maradni a földön. Ebben a gondolatébresztõ újabb írásomban megpróbálom érzékeltetni azt, mennyire rossz helyzetben is vagyunk, és milyen kevés lehetõségünk maradt már a változtatásokra..
Végül is a helyzet még bonyolultabb és komolyabb, mint ami az eddigiekbõl látszik. A közgazdászok döntõ többsége nincs tisztában a fent ismertetett helyzettel, ezért a gazdasági nehézségekre a folytonos gazdasági növekedés hamis képét ajánlják - sõt erõltetik - megoldásként. Csakhogy a mindenáron növekvõ gazdaság veszélye kettõs. Az erõforrás- és nyersanyagigény hatványozottan, exponenciálisan növekszik. A társadalom nyersanyag-felhasználása már így is megegyezik a teljes élõvilág nyersanyagforgalmával, a fénymegkötéssel, a fotoszintézis által felhalmozott növényi erõforrások felét az ember hasznosítja. Az erõltetett gazdasági növekedés biztosan a végpusztulásba juttatja a bolygót, akár azzal, hogy megkétszerezi az üvegházgázokat a légkörben és ezzel az élõvilág összeomlik, akár úgy, hogy feléli az összes elérhetõ olcsó õsmaradványi erõforrást, és az olcsó erõforrásokra épült társadalom összeomlik.
Amíg a múlt század az egyre növekvõ fogyasztás, bõvülõ lehetõségek ideje volt az egész emberiség számára, a most zajló század a fokozatos, vagy viharos leépülések százada lesz. Az elkövetkezõ 10 év meg fogja mutatni, hogy az olcsó erõforrások hogyan tûnnek el, és hogy mit fog ez jelenteni a világ és a mi számunkra. Változás és változtatás nélkül élve a mai társadalom és annak minden jelenlegi tudása, képessége és vívmánya jórészt semmivé lesz, lakóival együtt.
Érdemes kicsit megnéznünk a földünk népességnövekedésének folyamatát az utóbbi évezredekben. Mennyivel is, hány emberrel is nõtt a föld lakossága az évezredek és évszázadok alatt. Krisztus elõtt, azaz idõszámításunk elõtt 10 ezer évvel ezelõtt, a neolitikum, az újkõkor kezdetén körülbelül 10 millió volt a föld lakossága. Krisztus születése idején, Krisztus életében, azaz idõszámításunk kezdetén már 200 millió volt. Az ezredfordulón, 1000-ben 400 millió. A középkorban, 1400-ban már 600 millió. Az 1800-as években elérte földünk lakossága az 1 milliárdot. Az 1900-as évben már a 2 milliárdot. Az 1960-as évben már a 3 milliárdot. Az ezredfordulón 2000-ben a 6 milliárdot. Most 2011-re már 7 milliárdan vagyunk. A jövõben pedig, 2040-re már 10 milliárdan leszünk. A kontinensek közül Európa népessége nagyjából stagnál, viszont a többi földrész, Ázsia, Amerika és Afrika népessége ugrásszerûen növekszik. Azt hiszem mindenki láthatja így szemléletesen, és jól érzékelheti is ezt az õrületesen növekvõ szaporodási tendenciát, amire nincs felkészülve a föld eltartórendszere, élõvilága és ökoszisztémája.
Ahogyan a történelmi ismereteink gyarapodtak, felismerhettük, mennyire gyakori a történelem során a virágzó társadalmak hanyatlása, pusztulása. Bár számos esetben az embertõl független éghajlati vagy környezeti változások is álltak az összeomlások mögött, az esetek többségében a hanyatlás oka elsõsorban az, hogy az ember kellõen át nem gondolt, ki nem kísérletezett módon viszonyult környezetéhez. Felélte annak erõ- és nyersanyagforrásait, nem hagyva õket megújulni, elsorvasztotta azokat. Tekintsük át egy történelmi példát, közülük az egyik legtöbbet idézettet, a Húsvét-sziget társadalmának pusztulását. A világ elsõ ökológiai katasztrófája a Húsvét-szigeten következett be. A Chilétõl 3600 kilométerre fekvõ, csendes-óceáni Húsvét-szigetet számos természet- és társadalomtudós a nem fenntartható fejlõdés klasszikus esetének tekinti. A sziget túlnépesedett lakossága az összes fa kivágásával tulajdonképpen saját lassú öngyilkosságát készítette elõ. A Húsvét-sziget kapacitása nagyjából 2000 fõ eltartására volt elegendõ. A sziget lakossága 1175 körül volt ekkora, de 125 évvel késõbb már 8000 fõre növekedett, azután pedig még többre. Túlnépesedtek, kiirtották legfõbb erõforrásukat a fákat, elfogyott a tápanyagmennyiségeik nagy része, a szigeten éhínség lett, majd háború tört ki, és szinte teljesen kiirtották egymást. Ilyen körülmények között nem kellett hozzá sok idõ, és a civilizációjuk összeomlott.
Alaptétel, a földön állandóan növekvõ népesség és gazdaság növekvõ erõforrás felhasználást kíván, amely tovább gerjeszti a népességnövekedést. A felhasználás és a népesség is állandóan nõ, ugyanakkor a bolygó nyersanyagtartalékai és energiahordozói végesek. A jövõ élelme és energiája egyaránt és egyformán ugyanolyan végveszélyben van az emberiség számára. Magyarországon is az elmúlt 20 évben megszûnt az élelemtermelés, a mezõgazdaság iparszerû technológiával ipari, közte élelmiszer ipari nyersanyagot állít elõ. Ahhoz, hogy ebbõl élelem legyen, három dolog szükséges: egyfelõl olaj, amely nélkül az iparszerû technológia nem tartható fenn. Most itt nem is elsõsorban az üzemanyagokról van szó, hanem a mûtrágyák, növény-védõszerek sokaságáról, illetve azokról az olajalapú mûanyagokról, melyek szintén jelen vannak az ágazatban. Másodsorban olaj, amely nélkül a megtermelt nyersanyag nem jut el a feldolgozókba, illetve a késztermék nem jut vissza a fogyasztókhoz. És harmadsorban is olaj, amely nélkül ellehetetlenül a feldolgozás. A helyzetet súlyosbítja, hogy a termõföld az Európai Unióban 17-szer gyorsabban fogy, mint ahogy egyébként megújulni képes. Azaz a mezõgazdálkodás — termõföld híján — az egyre nagyobb olajigényû és energiafelhasználású technológiák irányába kényszerül, illetve kényszerülne, ha lenne elég olaj. Az olajkitermelés akadozása, majd várható csökkenése e miatt közvetlenül hat majd a városi fogyasztókra. A nagyvárosi életforma fog elõször összeomlani, a sokmilliós metrópoliszokkal, megapoliszokkal kezdõdik majd a folyamat, hiszen ezek válnak elõször fenntarthatatlanná a hatalmas méretû lakossági igények miatt. Ezek az óriásvárosok fognak elõször összeomlani, utána majd követik õket a kisebb méretû városok. Nyilvánvaló az ezzel ellentétesen, hogy minél kisebb településen él valaki, és minél önellátóbb, annál nagyobb esélye lesz a túlélésre. Tehát a falusi, vidéki életforma sokkal nagyobb esélyt ad majd mindenkinek a túlélésre aki ott lesz, mint a városi. A 20. század végén egy angol ökológuscsoport az alábbi szarkasztikus megjegyzéssel zárta egyik tanulmányát. Napjainkban egy városlakónak számtalan kérdést végig kell gondolnia, mielõtt reggel útnak indul: tömegközlekedéssel menjen, vagy gépkocsival, hol vannak útlezárások, hogyan hangolja össze a munkába menetet a gyermekek iskolába jutásával, hol érdemes vásárolni, hol lesznek árleszállítások, stb. stb. Mennyivel egyszerûbb lesz a dolga néhány évtizeden múltán, amikor napkeltekor mindössze egyetlen kérdése marad: ebédelek, vagy ebéd leszek.. Annak idején a régebbi idõkben még vidéken, falun a közösségeknek még volt megélhetésük és tartalékaik, hiszen termeltek, készítettek, és nagyjából el is látták magukat. A negatív folyamat az ipari forradalom utáni urbanizációval, városiasodással vette kezdetét, amikor felszámolták a hagyományos vidéki életformát és az embereket városokba terelték. Ez a folyamat késõbb is folytatódott és mindenhol egyformán zajlott, és teljesen mindegy volt, hogy ezt kapitalizmus vagy szocializmus zászlaja alatt hajtották végre, a végeredmény ugyanaz volt. Ezután az ott élõ emberek egyre jobban kiszolgáltatottá váltak mindennek, fizetéstõl-fizetésig kezdtek élni, és már innentõl kezdõdõen nem voltak tartalékaik. Ma már oda jutottunk, hogy a föld népességének nagyobbik fele, 70 %-a városlakó lett. Az emberek nagyvárosokban, metrópoliszokban élnek, toronyházakban laknak, szmogban és füstben, szinte teljesen elszakítva a természettõl, a napi bizonytalan megélhetésért küzdve, szinte mindennek kiszolgáltatottan. Az õsmaradványi erõforrásokra épülõ, mesterséges társadalom, azaz mûtársadalom így már azonban nem lesz fenntartható sokáig, mert nem lesz olcsó: olaj, szén, urán, földgáz.. A teljesen kifosztott, kizsigerelt és kirabolt földünk nem lesz képes eltartani bennünket ilyen számban és mértékben. Az összeomlás sorrendje: az erõforrás-kínálat csökken, a gazdaság zsugorodik, a közegészségügy, mint a legdrágább és legkifinomultabb ágazat összeomlik, ezt követik a zavargások, járványok és éhínségek. Tehát így a pusztulás és a hanyatlás egy törvényszerû folyamattá válik. Még csak kevesek által tudott dolog, hogy a legnagyobb olajmezõk: a Szaúdi, a Líbiai, a közel és távol keletiek kitermelése is elérte már a csúcsot, innentõl kezdve pedig folyamatosan csökken. Tehát már túl vagyunk az olajcsúcson, azaz a kitermelhetõ legnagyobb menyiségen. Ami a további olajlelõhelyeket illeti, annak esélye már kicsi, hogy még vannak könnyen kitermelhetõ, olcsó olajat adó nagy mezõk a Földön, ez már csak néhány százalék. A felfedezések egyre csökkennek, az igény nõ, kinyílt az olló, és napról napra egyre jobban nyílik. Az atomenergia veszélyes, ez szinte közhely, mégsem riadnánk vissza tõle, ha segíthetne. De erre nem képes. Az urán is véges készletekkel van jelen a Földön, kitermelése a jelenlegi erõmûpark mûködtetésével 2030 környékén tetõzik, de ha az õsmaradványi készletek fogyása miatt növeljük az atomenergia részarányát, akkor ez hamarabb beköszönt. Az eddigi atomerõmû robbanások már egyébként is jelentõs mértékben szennyezték földünket. A jelenlegi atomkorunk átlépése egy küszöb, vajon túl tudjuk e élni, és ezután át tudunk e lépni egy fejlettebb korszakba. Sok elõttünk élt nép elbukott már ezen a ponton történelem folyamán, jelenleg mi is jó úton járunk, hogy szintén elbukjunk rajta és kövessük õket a történelem süllyesztõjébe.. A fúziós erõmûvek elsõ, valóban mûködõ példánya 2040-re várható. Látható a fentiekbõl, hogy akkor már késõ lesz. A fúziós erõmûvek pillanatnyilag szinte csak megoldandó nehézségekkel küzdenek technológiai szinten. Abban sem nagyon bízhatunk, hogy az emberiség képes lesz egy eddiginél nagyobb mértékben összefogni. A piaci társadalom nagyon erõsen kiélezte fogyasztói ösztöneinket, amelyek a természetes genetikai örökségünk legmélyebb rétegeiben vannak; ezért olyan rendkívül hatékony a fogyasztásra és felhalmozásra felhívó reklám. Az ember genetikailag a rövid távú elõnyökre van hangolva, és ha nem mérlegel józanul, akkor azokat is választja. A sokak által hangoztatott alternatív energiaforrások sem jelentenek megoldást, ugyanis nincs belõlük annyi rendszerbe állítva ami elégséges lenne, és már nincs idõ rá. Ezt már sokkal régebben el kellett volna kezdeni ahhoz, hogy megoldja a keletkezõ problémákat. Tehát így megújuló és zöld erõforrások esete sem túl biztató. Ezek a termelés csak 2-3%-át teszik ki, ami egyszerûen túl kevés bármihez is. Annyi fejlesztésre és gyártásra pedig már nincs idõnk, ami megoldhatná a gondokat. A folyamatos átállást már régen el kellet volna kezdeni, ezt már 30-40 évvel ezelõtt meg kellett volna tenni, hogy mára utolérjük magunkat.
A társadalmi okok mindig szorosan összefonódnak a természetiekkel, a kettõ csak együtt teszi ki a teljes egész képet. Az erõforrásválság közvetlen következménye az emberi lét válságának. Túl sokan vagyunk és túl sokat fogyasztunk, közben pedig nem törõdünk a környezetünkkel. Az a legnagyobb baj, hogy mára már teljesen elszakadtunk a földtõl. Közben pedig foglalkozások és embertípusok tûnnek el. Ki tudja ma már, hogy mit csinál: a pákász, a vincellér, a bodnár, a bognár, a kádár, a tímár?.. Pedig régebben, Magyarország különbözõ tájain, vidékein és településein õk voltak a meghatározó emberek. A régi, õsi, hagyományos mesterségek eltûnnek, és helyükbe profitorientált multinacionális nagyvállalatok lépnek, a bennük dolgozó rabszolgákkal és az õket irányító menedzserekkel. A menedzsereknek csak egyetlen feladatuk van ott, minél nagyobb profitot elõállítani az irányításuk alatt álló rabszolgákkal. Ez az abszolút profitorientált, pénzuralmi, tõkés-kapitalista gazdaság. Nagyobb ma a rabszolgaság, a bérrabszolgaság a világban mint eddig bármikor is volt a történelem folyamán. A hatalom globalizál és központosít, értékeit folyamatosan növeli, következménye az emberiség kifosztása és a létminimumon tartása. A folyamatot gazdasági válság és munkanélküliség követi, amely a fogyasztói társadalom bukásához vezet. Ezután megszûnik az anyag fölötti vágyak elnyomása, és a társadalom szûk érdekcsoportok általi kihasználása, és a tudati befolyásolása.
Egy Nobel-díjas gondolkodó, Konrad Lorenz egyik megállapítását idézném itt és most: "Amikor a civilizált emberiség az öt körülvevõ és éltetõ természetet vandál módon elpusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt gazdaságilag is megérzi, valószínûleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késõ lesz. Sajnos azonban azt fogja utoljára észrevenni, hogy ennek a barbár folyamatnak a során milyen lelki sérüléseket szenvedett."
Sajnos azonban a kép így sem teljes. Konrad Lorenz túlzottan derûlátó volt, amikor úgy vélte, az ember felismeri majd hibáját. Túl vagyunk azon a ponton, amikor az ökológiai válság ÉS gazdasági hatásai még érzékelhetetlenek voltak, s hibát még sem ismertük fel, arra pedig esélyünk sem maradt, hogy a saját torzulásainkra rádöbbenjünk.
Mire kell felkészülnünk?.. Mondhatni a legrosszabbra. Bár azt el kell ismerni, sem az összeomlás idõpontja, sem a tényleges körülményei pontosan nem jelezhetõk elõre. Annyit azért érdemes tudni: gyors lesz és váratlan. A rendszer tehetetlensége és tartalékai miatt lesz így. Pont úgy mint 2008-ban, az akkori válság is jött és aratott. Az összeomlást csak olyan közösségek lesznek képesek túlélni, amelyek rendelkeznek a megfelelõ tudással, ismeretekkel és gyakorlattal, melyek a fenntartható élethez szükségesek. A közösségek, kisközösségek, a faluközösségek szerepe pedig itt felértékelõdik. Ezek a közösségek a hasonló gondolkodású emberekbõl állnak majd, a hasonló a hasonlót vonz elv alapján. Olyan emberekbõl állnak majd, akik össze tudnak fogni a közös jövõjük érdekében. A közös jövõ érdekében elsõként is a legfontosabb lesz az élelmezés megoldása, a földmûvelés, erdõgazdálkodás, és a gyógynövények ismerete. Ismét hasznosak lesznek a régi kézmûves mesterségek, mint a: fazekas, asztalos, ács, pintér, szûcs stb. Viszont haszontalanná válnak a mai fogyasztói társadalom trendi szakmái, mint a: politikus, bankár, könyvelõ, menedzser. Azaz végeredményben helyreáll a régi természetes kiválasztódás rendje és törvényszerûsége: aki dolgozni fog az életben maradhat, aki nem az pedig egyszerûen elpusztul.. Nagy a felelõssége az írástudónak is, hogy felhívja a figyelmet a jövõbeni következményekre és életben maradás lehetõségére. Sajnos napjaink írástudói közül kevesen vannak akik kicsit is elõrébb látnak, és látják a bajt. Azon kevesek pedig, akik látják a bajt, azok köznevetség tárgyai. Ha a társadalmi folyamatokat nagyobb összefüggésbe helyezzük és a növekedési kényszert nem, mint a jelen gazdasági folyamatok belsõ törvényszerûségét vizsgáljuk, hanem az egész ügyet az ember és a természet viszonyába helyezzük, amire valamilyen csoda, vagy belsõ törvényszerûség folytán egyre képtelenebbek vagyunk, világossá válik számunkra a tét. A növekedési pályákkal akkor is komoly gondjaink lennének, ha csupán egy adott rendszer mûködésének belsõ sajátságáról lenne szó. A tartalmas gazdálkodásra való áttérés már ez esetben is komoly megpróbáltatás volna. De sajnos, vagy szerencsére ettõl sokkal többrõl van szó. A gazdasági növekedésre, eszközparkunk állandó bõvülésére elsõsorban azért van szükség, hogy ki tudjuk védeni, azokat a visszahatásokat, amelyek a meggondolatlan beavatkozásink következtében ütnek vissza ránk. Egy példát, hogy értsük, mirõl van szó. A végére még egy-két gondolat a mikorról. Mindez akkor fog bekövetkezni, amikor nem fogunk tudni a gazdaság fennmaradásához elegendõ erõforrást, mai tudásunk szerint kõolajat és földgázt a rendszerbe juttatni. A téren látnunk kell, hogy a gazdasági növekedés fenntartásához folyamatosan növekvõ erõforrás-mennyiségre van szükség. E téren 2006 óta nincs jelentõs változás, a kitermelés immár 4-5 év óta nem növekedett, de biztosan tart egy szintet. E szint azonban nem elegendõ a gazdasági növekedéshez. Emiatt a világgazdaság szinten marad, nem figyelhetõ meg komoly növekedés, illetve a részterületek növekedését kiegyenlíti a más területeket sújtó válság és recesszió. Ma a világ nem kap lényegesen több olajat, mint 2000-ben, holott a szükséges növekedés tíz év alatt a kitermelés 4-20%- növelését követelt volna meg. Attól függõen milyen arányú növekedéssel számolunk, illetve, hogy egy 1%-nyi gazdasági növekedés, milyen arányú energiaforrás növelést követel meg. Már ez a virtuális hiány is komoly válságjelenségekkel jár együtt. Ha a kitermelés csökkenni kezd, már nem csak a növekedés lehetetlenül el, hanem a jelenlegi rendszerek fenntartása is megkérdõjelezõdik. Mindez egy olyan idõszakban, amikor a természeti katasztrófák száma és az általuk okozott kár nagysága már statisztikailag is kimutatható. Azaz, amikor a rendszer fenntartása a külsõ káros hatások gyakoriságának és az általuk okozott károk növekedése miatt amúgy is egyre több energiát igényel. Aki pontosan tudja, mikor, milyen ütemben várható a fosszilis energiahordozók kitermelésének csökkenése, sejtheti pontosan mikor is köszönt ránk a káosz és a zûrzavar. Ami várható, azt egy épület összeomlásához hasonlíthatjuk. A tartószerkezetek sérültek, de mi azon vagyunk, hogy folyamatosan kijavítsuk azokat. Mindenütt egyszerre kell beavatkoznunk, mert ha bármelyik elem kiesik, az egész rendszer dõl. Ésszerû megoldás lenne elhagyni az épületet, erre azonban nincs mód. Ha nem teszünk semmit, hazánk, a nyugati világ részeként belesodródik a polgárosult világ végét jelentõ erõforrásválságba, mely porba dönti a tudományos és ipari vívmányok mellett a ma megszokott egész életünket. Ehhez semmit sem kell tenni, csak folytatni eddigi életvitelünket.. Valamennyien meg fogjuk érni az összeomlást. Abban reménykedni, hogy mindez bekövetkezhet úgy is, hogy a mi húszadik, tizedik vagy akárhányadik emeleti lakásunk eközben majd épen marad az egy botorság, egy dõreség. Ha valaki fel akar készülni a holnapra, tartson egy hátizsákot maga mellett a legszükségesebb holmikkal, amelyet a vállára vehet, ha dõl a ház, és kirohanhat a semmibe. Lehet, csak egy két nappal hosszabbíthatja meg így az életét, de mint tudjuk: aki idõt nyer, az életet nyer. Az életnél nagyobb kincs abban az idõszakban nem lesz, aki pedig életet nyer, az szinte mindent megnyerhet.
Összefoglalva a jövõbeni teendõinket és a túlélési lehetõségeinket, mi magyarok egy kicsit jobb helyzetben vagyunk a nagy többségnél. Magyarország földrajzi adottságai jók, az ország Kárpát-medencében található, a Kárpátok hegyláncai körben védik, õsileg ezáltal egy természetes védettséget adva. A nagyobb természeti katasztrófáktól így védettebbek vagyunk mint a föld nagy többsége. Az ezoterikus világszemlélet szerint is fontos, szakrális helyen vagyunk, nálunk van a föld szívcsakrája, a Pilisben található 700 méter magas Dobogó-kõ. Még a nevében is benne van a Dobogó-kõ, itt dobog a szívcsakra. Javaslom mindenkinek, ha teheti menjen el, tapasztalni és érezni fogja jótékony hatását. A termõföldjeink szintén jók és értékesek, klímánk is megfelelõ és napfényes, vizünk is van. A meglévõ természetes és termelt növényeink, gyümölcseink és zöldségeink jó minõségûek, borunk is kiváló. Tehát alapvetõen az ország jelentõsebb, nagyobb részei és vidékei nagyjából alkalmasak az önellátásra. A fõvárost Budapestet leszámítva több nagyvárosunk, metrópoliszunk nincs, tehát nagyjából a többi részeken a vidéki természetesebb életforma folytatható. A kedvezõbb helyzetünk ellenére, még így is, nálunk is legalább 50%-os népesség pusztulással kell számolnunk, hiszen mi is a föld globális társadalmának részei vagyunk. Még most szinte el sem lehet így képzelni, hogy mi lesz majd akkor a többi helyen, a föld nagy gócpontjain, a tízmilliós metrópoliszokban, ahol csak a felhõkarcolók, a vas és beton van.. A falusi, vidéki és tanyasi környezet még ma sem áll nagyon messze az önellátástól. Arra a tudásra, amit a vidék parasztsága évszázadokon át felhalmozott, nagyon is lehet alapozni, erre újra nagy szükség lesz, hiszen a földeket megint kézzel és állati igával kell mûvelni, vegyszerek és mûtrágya nélkül. Ebben a munkában ismét foglalkoztatottá válik a falun élõ lakosság 80-85%-a, megszûnik a munkanélküliség vidéken. Továbbá valószínû, hogy a legszükségesebb iparcikkek kivételével minden helyben fog készülni. Az egyén felelõssége és feladata itt jön elõ ismét, minél többet tanulni, újabb ismereteket szerezni, minél több hasznos dolgot elsajátítani. A feladatunk tehát a földmûvelés hagyományos módszereirõl és kézmûves mesterségekrõl szóló még meglévõ tudás ápolása és bõvítése. A vidéki házakat szereljük fel a következõ létfontosságú ellátó berendezésekkel: napelem, fúrt kút, melybõl kézzel is húzható víz, mûvelésre alkalmas földterület, pince, és lehetõleg fa tüzelésére alkalmas kazán, de még jobb a kályha. Összegezve tehát a leírtakat, ki-ki a lehetõségeihez és a képességeihez mérten tegyen meg mindent, amit tud. Ezek a hosszabb távú befektetések a jövõben gyümölcsözhetnek.
Végezetül pedig a sok negatív következmény után egy pozitív gondolat a végére, a jövõre nézve. Az életnél, az életben maradásnál, az életünk valamilyen szinten való fenntartásánál abban az idõben nagyobb kincs nem lesz, aki pedig életet nyer majd akkor, az végül szinte mindent megnyerhet majd.

Bíró Csaba.