Dehogyis! Most épp azt olvasgatod!
Úgy véli, az újságírás borzalmas állapotba jutott, és a papíralapú „komoly” sajtó haldoklik. A Népszabadságnál negyvenegy éve dolgozó lapszerkesztõt a sajtószabadság napján Táncsics Mihály-díjjal tüntették ki. LAMPÉ ÁGNES interjúja.

- Ezt írta a Magyar Hírlap: „Örvendetes, hogy Friss Róbert Táncsics Mihály-díjat kapott; meg is érdemelte, hiszen számos írásában következetesen támadta a kormányt és a nemzeti oldalt. Ez is bizonyítja, hogy nálunk teljes a sajtószabadság.” Tényleg teljes?

– Tisztázzuk: ez nem állami kitüntetés. Ha arra terjesztettek volna fel, elgondolkodom, hogy ettõl a kormánytól elfogadom-e. A Táncsics szakmai díj. Amúgy van egy szocialista vezetõ, aki rendszeresen elküld a fenébe, merthogy „ütöm-vágom” a pártját. Arról pedig, hogy következetesen támadom a kormányt, annyit: Orbánnak személyében nem mentem neki soha. Inkább igyekszem megérteni azokat a tágabb politikai-filozófiai okokat, amelyek meghatározzák, mit miért tesz. Nézze, én pártlapnál kezdtem a pályámat. És bár távolról sem volt olyan erõs a cenzúra, mint ahogy ma azt állítják, mégsem szeretnék többet pártmédiumnak írni. De olyan újságnak sem, amelyet bármely párt szócsövének gondolok.

Riskó Gáspár felvétele
- A Népszabadság független?

– Anyagilag erõsen függ a tulajdonosoktól, de ez nem politikai kérdés. Újságkiadásból manapság nehéz megélni.

- A válság és a példányszám csökkenése miatt?

– A papíralapú sajtó a csendes halál felé menetel, bár egyhamar nem fog megszûnni.

- Egy minapi médiakonferencia háziasszonyaként Kondor Katalin azt mondta, ma már nem a politika, hanem a pénz diktatúrája valósul meg.

– Nem diktatúra van, hanem kapitalizmus. Annak összes mûködési szabályaival és törvényeivel. A politika akkor tett volna jót a szakmánkkal, ha a minõségi lapokat támogatja. Sajnos egyik pártnak sem érdeke a független, mértékadó, higgadt, tárgyilagos média. A jelenlegi politikai elit ott tart, hogy ha, teszem azt, a baloldali párt vezetõje nem azt olvassa az általa baloldalinak tekintett lapban, amit akar, azt a lapot nem tekinti baloldalinak.

- Arról az imént említett úrról beszélünk, aki önt rendszeresen elküldi a fenébe?

– Nevet nem mondok. Hegel javasolta: mielõtt a dolgokat piszkálni kezded, ülj le, és nézd meg, hogyan mozognak. Én is mindig szeretném megérteni, amit látok.

- Egyik cikkében az õszödi beszéd apropóján írta: „Azóta nemcsak bravúr a rejtett kamera elé csalt politikus, nemcsak dicsõ tett a rejtett mikrofon, a kicsempészett információ, hanem... bevett újságírói eszköz. A magyar média hagyta magát becsábítani ebbe a koszos sikátorba.” A médiának a koszos sikátorokból is kötelessége tudósítani, nem?

– A komoly sajtó nem élhet koszos eszközökkel. Olyan nincs, hogy Biszku Bélát azzal etetem, falugyûlésre hívom, miközben – „mellékesen” – kiszedem belõle, mi a véleménye 1956-ról. Oda kell menni hozzá, és azt mondani: drága uram, beszéljen az 1956-os szerepérõl.

- Szóba nem állnának így a Biszkuk a sajtóval.

– Akkor tudomásul kell venni, hogy nem lesz cikk.

- Az a dolgunk, hogy cikkeket írjunk.

– Az oknyomozás nem azt jelenti, hogy átvágom a másikat. Legföljebb azt, hogy álruhában megtapasztalom, amirõl írok.

- Nagyon más ma az újságírás, mint akár tíz vagy húsz éve.

– Kétségtelen, hogy az internet rászakadt erre az 1989 után kialakult felemás nyilvánosságra. A kommentelés és a blog a tömegtársadalom természetes nyilvánossági formája lett. Annak minden szennyével, a névtelen komcsizással, zsidózással, anyázással együtt.

- Azért névvel is születnek erõs szövegek. Ott van például Bayer Zsolt. Az orgoványi erdõs cikke sokáig téma volt a médiában.

– Õ hivatásos újságíró. Egykori fõszerkesztõm, Eötvös Pál mondta: az újságírás és a lapkészítés ízlés és mérték kérdése. Az a cikk, amely minden második mondatában durva jelzõket használ, légnemûvé, súlytalanná válik.

- Bayeré nem súlytalan szöveg.

– De úgy hülyeség, ahogy van. A logikáját, történelemszemléletét lehetetlen komolyan venni. Jó ízlésû, tisztességes ember nem ír le olyat, mint õ, mert ismeri a szavak súlyát. Azért újságíró... Ön miért lett újságíró?

- Mert kíváncsi vagyok.

– Meg talán úgy gondolja, hogy akik a szövegeit olvassák, megtudnak valami újat a világról. Az Orgovány-cikkben nem volt mondanivaló, csak düh. A magyar média borzalmas állapotba került, a papíralapú, komoly sajtó haldoklik, tarol az internet. És már nyakunkon a következõ hatalmas változás, amelyet az okostelefonok hoznak el.

- Lesz szükség egyáltalán a szó klasszikus értelmében vett újságírókra?

– Az újságíró nem tûnik el. Nyolc-tíz éve, amikor az internetet elkezdték komolyan venni, fontos guruk tartottak itt elõadásokat arról, hogy a szerkesztõ halott. Merthogy a rendszer önmagát szerkeszti: az a hír kerül az oldal tetejére, amelyet a legtöbben olvasnak. Mondtam, akkor kiteszem, hogy a Gellért-hegy beleomlott a Dunába. A rémhírek lesznek az elsõ tíz helyen? De hát az emberek nem hülyék.

- Újságok, sõt hírportálok helyett is egyre többen olvasnak inkább blogokat.

– A tömegtársadalomban mind többen férnek hozzá az információhoz; a hír terjedése technikailag rendkívül gyors lett. Csakhogy a befogadó közeg kiszélesedése miatt még az értékes gondolatok is egyre nehezebben képesek hatni. Húsz éve még a pártállamhoz tartozott a teljes közvélemény-formáló elit. Ma – kommentek, blogok formájában – bárki bármibe beledumálhat.

- Vagyis, mindenkibõl újságíró lesz?

– Nem. A munkamegosztás ettõl még nem változik. A kéményseprõ hazamegy, beül az internet elé, és blogot szerkeszt arról, hogyan suvikszolja a kéményt. De nem ír újságot, más a dolga.

- Bizonyos blogokat többen olvasnak, mint egyes újságokat.

– Nagyon helyes. Ez engem igazol abban, hogy az emberek nem hülyék, nem lehet õket „etetni”. Hisz kíváncsiak arra, hogy a másik mit közöl. De ettõl még nem tûnik el sem az újságírószakma, sem a szerkesztõség. A tartalom, a világ láttatása a lényeg, és nem az, hogy papíron vagy a netbook képernyõjén olvassuk-e.

- A sajtószabadságtól és az újságírói függetlenségtõl kanyarodtunk el. Kiszolgáltatott ma az újságíró?

– Mikor nem volt az? A boldogság az volna, ha a saját tulajdonosaink lennénk, de ez még a Le Monde-nak sem sikerült. Szerencsés helyzet, ha egy lap egyetlen jó ízlésû nagytõkés kezében van, mert akkor csak az õ cégét tilos bírálni. Cinikus vagyok. Túl ezen, az újságíró kettõs nyomás alatt dolgozik, hisz a hatalom leplezésben érdekelt. A közönség viszont abban, hogy megtudja: mikor, hol csapják be õt azok, akiket õ emelt a hatalomba.

- Egy minapi kutatás szerint az újságírók alig hét százaléka gondolja úgy, hogy a magyar sajtó elfogulatlan és korrektül tájékoztat, a többség korruptnak tartja a kollégáit, és úgy véli, romlott a média függetlensége, feddhetetlensége...

– Hagyjon engem ezzel, nem szeretem a nyavalygást! Tessék olyan lapot csinálni, amely elfogulatlan és korrekt. Ha megkötik a kezét, vonuljon ki táblával, zászlóval a Hõsök terére, és mondja azt: nem hagynak újságot írni. A siránkozóknak azt javaslom, dobják le a láncaikat. Senki nem tartja vissza õket.

- Még a médiatörvény sem?

– Az a törvény elfogadhatatlan, ugyanis kormányhivatal alá rendeli a nyilvánosságot. A médiatörvénnyel nem tudok mit kezdeni.

- Itt a lehetõség: dobja le a láncait.

– Értse már meg, nem csupán a médiáról van szó. Nemcsak az én kenyeremrõl, az önérõl, a mi láncainkról. Hanem arról, hogy az állam polgára mit tudhat meg a társadalomról, amelyben él. Ez a kormány demokráciaellenes, autoriter, kiirtja a köztársaságot, ellenõrizni és irányítani akarja a nyilvánosságot. Pedig – s ezt nem lehet elégszer mondani – nem az állam dolga, hogy felügyelje a médiát, hanem épp fordítva. Ami biztos: bárhogy ügyeskedik is a hatalom, ma már nincsenek titkok. A tökéletesen zárt nyilvánosság csak álom, a média pedig a napi háborúk terepe.

Forrás: Link