A német liberálisok népszerûsége immár alig éri el a három százalékot. Utolsó reményük az új, fiatal pártelnök lehet.

Guido Westerwelle alatt érte el a német jobboldali liberális párt, az FDP történetének egyik legjobb eredményét, és szintén az õ elnökségéhez fûzõdik a párt soha nem látott mélyrepülése. 2009-ben a polgári szabadelvûek még tizenöt százalékot kaptak, s így lettek részei Merkel kormányának, idén azonban már a három százalékot sem szereznének.
A német liberális párt sohasem volt tömegpárt. Persze éppen Westerwelle próbálta meg kissé popularizálni, áramvonalasítani a sokszor túl elitistának ható szervezetet: a kétezres évek elején meghirdette a „szórakozás politikáját”: citromsárga Guidomobillal járta be Németországot, és egy mellmûtétjeirõl ismert, cseh pornószínésznõvel népszerûsíttette a pártot. Nem jött be. A liberális párt hagyományos szavazói az FDP-tõl komolyságot, jobboldali elkötelezettséget, a szabadságjogok védelmét és feltétlen kapitalizmus-pártiságot várnak el.
2009-re ezt kapták.
Westerwelle nemzeti büszkeségrõl szólt, de legfõbb üzenete nem volt más, mint az adócsökkentés. Erre korlátozódott a párt programja, és éppen ezért látszik üresnek a mondanivaló másfél évvel a választás után, amikor még mindig nem csökkentek az adók, és esély sincs rá. Merkel a kormányalakításkor nyilvánvalóvá tette, hogy a német gazdaság nem visel el egy radikális adócsökkentést. Az FDP tehát téma és értelem nélkül kóborol azóta a politikában, és számos újság már arról értekezik, hogy egyáltalán szükség van-e a pártra.
Guido Westerwelle csapata maga sem tudja a választ. A pártelnök egyszerre alkancellár és külügyminiszter, de az angolul alig beszélõ politikus a diplomáciában sem látszik sikeresnek. A liberalizmus legtöbb eszméjét a többi párt pedig már úgyis magáénak vallja: a keresztény uniópártok semennyivel sem kevésbé kapitalisták és szabadpiac-pártiak, mint az FDP, a Zöldek pedig a társadalmi kérdésekben – a homoszexuálisok jogaitól a drogliberalizációig – képviselik az FDP programpontjait. A Süddeutsche Zeitung így vezércikkben mondta ki: senkinek nem tûnne fel, ha egyszer csak kiesne a közéletbõl az FDP. Wolfgang Kubicki, a párt schleswieg-holsteini frakcióvezetõje szerint az FDP „a kései NDK-ra” emlékeztet: mindenki már a végét várja, de senki sem tudja, mikor jön el a záróra.
Az FDP többi politikusa azonban nem akar még ebbe ilyen könnyen beletörõdni. Bûnbakként elõször is megpróbálják Westerwellét megjelölni, és az õ leváltásával azt a látszatot kelteni, mintha újjászületne a párt. Westerwelle lemondásáról, lemondatásáról már január óta hallani, az igencsak hiú, és a maga negyvenkilenc évével még egyáltalán nem idõs politikus keményen ragaszkodott azonban eddig a posztjaihoz. Januárban harcias beszédben buzdította a pártot.
Az eredmény azonban siralmas. Rajna-vidék-Pfalzban és Szász-Anhaltban a párt kiesett a helyi parlamentbõl, a liberálisok õshazájának számító Baden-Württembergben pedig fele annyian sem szavaztak rájuk, mint a megelõzõ voksoláson. És a további tartományi választások sem tartogatnak sok sikert a párt számára. Westerwelle helyzete tehát tarthatatlan lett. A múlt héten még Kínában vendégeskedõ pártelnököt egy gyors puccs keretében kész tények elé állították: mennie kell. Peking és Berlin között egész éjszakákat telefonált végig Westerwelle a puccsistákkal. De hiába.
Végül az immár visszatért Westerwellét berlini lakásában kereste fel a párt három fiatal üdvöskéje: Philip Rösler egészségügyi miniszter, az alig harmincéves Christian Linder pártfõtitkár és a legnagyobb tartományi szervezetet, az észak-rajna-vesztfáliait vezetõ, szintén harmincas éveiben járó Daniel Bahr. A három politikus állítólag bejelentette itt Westerwellének, hogy akár megy, akár marad, a májusi kongresszuson ellenjelöltet fognak állítani, és megbuktatják. Westerwelle tehát inkább ment. A héten közölte, hogy lemond a pártelnöki és az alkancellári posztról – a külügyminiszterséghez azonban, bár sok sikert ott sem ért el, még ragaszkodik.
A párt nagy öregjei, befolyásos politikusai ezután éjt nappallá téve tanácskoztak különféle berlini kávézókban, és megszületett a döntés: Westerwellét a pártelnöki poszton Philip Rösler, egészségügyi miniszter követi, aki egyben alkancellár is lesz. Bár a párt profiljához jobban illett volna, ha Rösler megkaphatta volna a gazdasági tárcát, de az FDP egyik nagy öregje, Rainer Brüderle nem volt hajlandó visszalépni az ifjak javára.
Rösler egy szerethetõ, emberibb, szociálisabb FDP-t ígér, amely azonban még hangsúlyosabban kiáll a párt két fõ témája, a szabadpiac és a polgárjogok védelme mellett. Rösler amúgy a német politika üstököse: Alsó-Szászországból szárnyalt Berlinig. Az észak-német tartományban igen fiatalon már gazdasági miniszter lett az amúgy orvos végzettségû, és Vietnámban született, de német szülõk által örökbe fogadott gyerekként nevelkedett politikus. Rösler természetessége talán feledtetheti a választókkal a Westerwelle-évek brutális jobboldaliságát. De a kérdést, hogy mire is kell Németországnak egy liberális párt, igazából még õ sem tudta megválaszolni. Ma már csak leginkább Merkelnek kellhetnek: az FDP nélkül ugyanis a keresztény uniópártok, amint a baden-württembergi fiaskó megmutatta, képtelenek kormányt alakítani.
Márpedig, ha igazak a közvélemény-kutatások: a CDU-nak be kell rendezkednie egy FDP utáni életre. Ha most vasárnap tartanák a választásokat, a keresztény uniópártok (CDU/CSU) harminc, a zöldek huszonnyolc, a szocdemek huszonhárom, a kommunisták kilenc, a liberálisok pedig összesen csupán három százalékot kapnának. Németország tehát újra baloldali kormányt akar: de immár nem szocdem, hanem zöld vezetéssel. Mint Stuttgartban március végén.

Forrás: Link