Nem mindegy, hogy hol fizetnek adót
Az Eni és a Déli Áramlat titkai a svájci Zug széfjében - A Gazprom a festõi helvét kantont választotta európai illetõségû cégei székhelyéül – irány a kontinens Szerbia segítségével – a moszkvai óriás alapította vegyesvállalatok világa és a rugalmas mérlegkönyvek birodalma –
/Corriere della Sera/

Svájc láthatatlan csodái - A Zug kantonjában mûködõ utazási iroda a helyi tó víztükrén megcsillanó naplementét állítja kampánya középpontjába mint kihagyhatatlan természeti látványosságot. Szintén elragadó szépségû az a digitális kép, melyet a kaliforniai mûvész, James Turrell készített, megörökítve a vasútállomás homlokzatát estefelé beborító fényjátékot, az üvegépítmény és a színek csodás összhatását. Persze nehéz lenne elhinni, hogy az a néhány száz vállalat illetve tehetõs adó- és egyéb járulékfizetõ csupán a vidéki táj rejtõzködõ kincsei miatt vette volna célba a Svájc középsõ vidékén elterülõ, hegyekben, folyókban és tavakban bõvelkedõ kantont. Tegyük hozzá rögvest: Zugba elsõsorban azért szokás ellátogatni – majd ott megtelepedni – mert alig kell adót fizetni. Sõt a lokális illetékkulcs a legalacsonyabb az egész országban, így Európában is. Utóbbi mértéke 9 és 15 százalék között mozog egyéb feltételektõl függõen. Önmagukban állva talán már a fenti könnyítések is elegendõnek bizonyulnának a leendõ „bevándorlók” elcsábításához, de a kanton illetékesei egy további engedményt adtak partnereiknek. A helyi „tax ruling” értelmében a Zug vonzáskörzetében letelepülõ társaságok akár teljesen eltakarhatják a külvilág kíváncsi szeme elõl gazdasági mûködésük féltett részleteit. Meglehetõsen nagy eufémizmusra (írd és mondd: naivitásra) vallana, ha a krõzusi bevételekkel sakkozó érintett vállalatok mérlegkönyveit mindössze helyenként hiányosnak és kevéssé átláthatónak hinnénk. Mégis, valójában kik is ezek az illusztris „adózási ügyfelek”? Zug és környéke már a múltban is megihlette egy sor észak-amerikai cég vezérkarát, hogy nemzetközi vagy éppen európai központjukat az említett kantonba telepítsék. Az amerikai multik visszavándorlása az Óhazába olyan neveket emelt be a svájci aranykönyvekbe, mint a Foster Wheeler, a Noble és az Amgen. Vagy éppen a kereskedelmi kolosszus Glencore. Még a 2009-es mexikói olajkatasztrófáért felelõs Transocean is Zug városába tette át székhelyét. Természetesen nem csak a nagy multinacionális vállatok, hanem azok menedzserei is gazdagon élnek a helyiek vendégszeretetével.

A gázvezetékek rendszere - A vonzás szabálya mindenhol érvényesül, így a Svájc és különösképpen a zugi kanton keltette csábítás keleten is szép sikereket ért – ér el. A nyugati vállalatokat szépen lassan lehagyják a keletiek, és a posztszovjet társaságok mára már a legnagyobb befektetõk közé tartoznak. A Szovjetunió felbomlása után feltörõ majd kirajzó orosz oligarchák széles körben kihasználták a helyi törvények és a sajátos adórendszer nyújtotta páratlan elõnyöket. A Gazprom és Ukrajna között tevékenykedõ közvetítõ cégek, mint a Centragas Holding ugyancsak svájci székhelyû cégként léteztek, míg a 2005-2006-os gázválság eredményeként fel nem számolták õket. A tulajdonosi szerkezet azonban modellként fennmaradt: a moszkvai energiamogul már az elmúlt évtized derekán is feles tulajdonhányad kialakítására törekedett a bábáskodásával alapított cégekben. A Gazprom számára tehát az alpesi állam garantálta exkluzív elõnyök kihasználása saját érdekei mezsgyéjén teljesen bejáratott szokássá vált. Ha az orosz-ukrán vegyesvállalatoknak a narancsos forradalom (idõlegesen?) keresztbe is tett, a kudarc kizárólag a Gazprom svájci „vakációjának” kezdetét jelentette. A kölcsönös bizalom Moszkva és Zug között kialakult, a futó együttmûködésnek pedig csak új lendületet adott az Áramlat – délen és északon egyaránt.
A Déli Áramlat alapításakor a felek a régi sémát követték. A WikiLeaks-botrány kirobbanása után ismét a nyilvánosság középpontjába kerülõ vezeték az amerikai külpolitikai aggodalmak egyik állandó eleme volt. A Paolo Scaroni vezette Eni és az oroszok 2007. június 23-án írták alá a vonatkozó memorandumot. A rákövetkezõ évben, 2008. január 18-án alapították a South Stream AG-t, 50-50 százalékban a Gazprom és az Eni International BV kezelésében. Mit gondolnak, hol? Zugban, természetesen. Ráadásul abban az épületben, ahol 2005 decembere óta az Északi Áramlat székhelye is helyet kapott. A testvérvezeték a Balti-tenger fenekén haladva kerüli ki Lengyelországot, míg a (pártoló) tagok között látjuk a német E.ON nevét és a volt kancellár, Gerhard Schröder személyét.
Az orosz fél Belgráddal való tárgyalási során is bevált módon járt el. Amikor egy évvel ezelõtt sikerrel zárták le a balkáni ország részvételérõl és a Déli Áramlat szállította gáz tranzitjáról szóló tárgyalásokat, azon nyomban közös irányítású és tulajdonú céget hoztak létre. A Srbijagas (Србијагас) és a Gazprom gyermeke az ortodox keresztségben a South Stream Serbia AG nevet kapta. Az egyik kirendelt leány, a Gazpromexport nevében eljáró tanácsadó, Alexander Medvegyev (csak névrokona az orosz államfõ Dmitrijnek) hivatalosan is megkérte a Srbijagas kezét annak vezérétõl, Dusan Bajatovic-tól. Az eljegyzési ceremónia székhelyéül nem is választhattak volna más helyszínt, mint Zug festõi szépségû városát.
Pusztán érdekes adalékként említhetjük meg, hogy a legújabb szerb adótörvények értelmében a belgrádi vezetés 10 százalékos kulcsot alkalmaz a vállalatokkal szemben. Ennél alacsonyabb küszöb sehol máshol nincs az Öreg Kontinensen, kivétel egyedül a régi-új államiságát próbálgató Montenegróban van – 9 százalék formájában. Az orosz partner számára nyilvánvalóan más tényezõk is szerepet játszanak az ideális helyszín kiválasztásában. Ezek közül is elsõ helyen kell megemlítenünk a titoktartás szentségét, az ismét csak erõs eufémizmussal kezelhetõ „svájci bizalmasság” fogalmát. Hogy – hogy nem, a Svájcban mûködõ, de a tõzsdén nem jegyzett vállalatok nem kötelesek letétbe helyezni mérlegkönyveiket, így azok továbbra is kizárólag a belsõ pénzügyi-gazdasági vezetõk számára hozzáférhetõek.

Forfait-finanszírozás és a „felmerülõ” költségek - Fókuszban továbbra is Zug, ahol egy Eni és Gazprom által kiadott utasítást követõen valamelyik helyi ügyekben jártas szakértõ három-négy napon belül megalapította a két cég közös leányvállalatát, hozzávetõleg 7-8 ezer svájci frank költségen! – legalábbis nem esne nehezünkre elképzelni mindezt. „Mondjuk inkább azt, hogy a kantonbeli szervek – helyesbít Tommaso di Tanno, a Sienai Egyetem adójogi ügyeket oktató docense – szokatlanul magas szintû dialektikus képességekrõl tesznek tanúbizonyságot a tehetõs külföldi cégekkel és egyéni ügyfelekkel való egyezkedések során.” Az összes lényeges adózási kiskaput egybenyitva, a minden kantonban egyformán érvényes szövetségi adókulcsra (8,5%) elvben ráépülne a csak a helyiekre kivetett kantoni illeték, de utóbbit a cégek (holdingok) nem fizetik, kizárólag a magánszemélyek. Zug valóban privilegizált megtakarítási konstrukciókat kínál. Igaz, csak az arra érdemeseknek.
Mindent egybevetve, a széles világ negyven legvonzóbb adóparadicsoma között válogatva, 20 svájci kantonra bukkanhatunk. Ha jobban a színfalak mögé pillantunk, rögtön láthatjuk, hogy a független alpesi államon belül is nagy az „adókonkurencia” az egyes kantonok között, az állandó verseny pedig a kulcsok csökkenéséhez vezet. A hab a tortán, ha úgy tetszik a legnagyobb ajándék, mégis a vállalatok gazdasági-pénzügyi mûködését rögzítõ mérlegkönyvek bizalmi kezelése, szerkesztése. A svájciak ezen a nagyvonalú „rugalmassága” teszi lehetõvé, hogy a teljes kintlévõség illetve a megtermelt profit vonatkozásában a külföldi társaságoknak csupán az „elrendelt beadás” (beterjesztés) elveinek kell megfelelniük. Azaz semmilyen kényszer nem áll fenn, mely arra szorítaná az érintett cégeket, hogy csatlakozzanak olyan nemzetközileg is elismert sztenderdekhez, mint az IAS (International Accounting Standards, Nemzetközi számviteli szabványok) vagy az amerikai GAAP (Generally accepted accounting principles, Általánosan elfogadott számviteli elvek). Utóbbi különösen azoknak a vállalatoknak kedvez, amelyek „országról-országra vándorolva” fejtik ki tevékenységüket, ahogy például a Gazprom is mûködik. A megépülõ Déli Áramlat esetében alkalom nyílik arra, hogy a South Stream AG vezetõi közvetlenül a helyi adóhatósággal tárgyaljanak a mérlegkönyvek elismerésérõl egy Forfait-ügylet formájában, ezzel „könnyítve meg” a procedúrát. A forfetírozást mint szolgáltatást csakis megbízható, megfelelõ tõkeerejû és törzs ügyfélnek számító eladónak ajánlják fel, jellegétõl fogva pedig a nagy beruházásokhoz, export-ügyletekhez kötõdik. Az eladón (a szolgáltatás vevõjén), a vevõn (tényleges adóson) kívül még szükséges egy bank jelenléte is, mely a forfetõr szerepébe bújik, és kötelezettséget vállal arra, hogy amennyiben a kötelezett nem fizet határidõre az adott ügylet során, õ majd fizet helyette.
A trükk itt a nyereségre elõre rögzített százalékos kvóta, melyet levonva a profitból marad a tényleges adóköteles jövedelem, immár láthatóvá téve leselkedõ a járulékok számára. A napnál is világosabb, hogy mindez esélyt ad mindazoknak, akik kevéssé átlátszó pénzügyi gyakorlatot szeretnének kialakítani, akár a törvény hatályán kívül, tiltott konzultáció (tanácsadás) vagy pénzalapok képzése formájában. A kérdés túlontúl kényes, tekintve, hogy az Eni sem húzhatja ki magát alóla – a South Stream AG 50 százalékos tulajdonos-alapítójaként megeshet vele, hogy a nem konszolidált mérlegkönyvek mellett egy, az olasz adóhatóság szemeitõl elzárt gazdasági jelentést szignóz. Paolo Scaroni és az Eni természetesen rögtön hevesen cáfolták a feltételezéseket – nyilatkozataik szerint a római illetõségû állami cég, ahogy korábbi svájci ügyletei során, így most sem élt „az adókedvezmények nyújtotta lehetõséggel.” Még jó is, mert ellenkezõ esetben az egyik legnagyobb olasz vállalat könnyen saját kormánya fekete listájára kerülhet, melyet még Giulio Tremonti pénzügyminiszter állított össze 2001-ben, és azóta is íródik.
Az Eni viselkedése a reakció tükrében helyes, de még a teljes, privilégiumok nélküli svájci (15%) vagy az olaszországi adók megfizetése esetén is felmerül, igaz másodlagosan, a mérlegkönyvek átláthatóságára vonatkozó kérdés. Ez akár az adórendszer megválasztásánál is fontosabb lehet, sõt el is döntheti a kérdést Itália és északi szomszédja között – Svájc javára.
A Gazprombank színre lépése – Az Alpok északi vonulatain – mint láttuk – a Gazprom az utóbbi idõkben kizárólag vegyesvállalatokat telepített leendõgázvezetékei számára. Másfél évvel ezelõtt a moszkvai gigász elsõ látásra szokatlan lépésre szánta el magát, és megvetette a lábát a külföldi (svájci) bankszektorba is. A sokak szerint Putyin kézi vezérlésével mûködõ cég pénzügyi nyúlványa, a Gazprombank is ellátogatott Zugba, és ha arra járt, már ott is maradt. Az Orosz Föderáció harmadik legnagyobb pénzintézete 41 százalékban a Gazprom tulajdonában áll, mely teljes kontrollt gyakorol az Andrej Akimov elnökölte felügyelõ-bizottság felett. Néhány hónap leforgása alatt a Gazprombank egy tucat olyan mûveletet hajtott végre, melyek korábbi olaszországi szárnypróbálgatásaira emlékeztetnek (lásd: Mentasti-ügy). A friss tapasztalatok arra engednek következtetni, hogy egyes múltbéli események a Kreml akaratából mára bevett gyakorlattá érettek. A gyanú egyre erõsebb, amennyiben számba vesszük, hogy 2009 közepén a Gazprom megszerezte a VTB Banktól (Oroszország második legnagyobb pénzintézetétõl) a Russian Commercial Bank ellenõrzését. Utóbbi már-már történelmi szerepet játszott a rendszerváltás utáni átfogalmazott orosz pénzügypolitikai érdekek és a nyugati félteke közti párbeszédben. Persze, mondhatjuk azt is, hogy a Gazprombank megmentette az RCB-t, több mint 160 millió dollár értékû garanciavállalás és tõkeinjekció formájában.
Az RCB kisegítése gyanúsan összetett, fõleg, ha hozzátesszük, hogy egészen 2006-ig a Lichtenstein IDF pénzalapjának felügyelõjeként is tevékenykedett. Ezt a tisztet korábban a meghiúsult Mentasti-ügyben ismertté vált osztrák Centrex töltötte be. Maga a Gazprombank erõsen állítja: tisztán gazdasági érdekek vitték rá az RCB felvásárlására, hiszen birtokában egy teljes Európára kiterjedõ kapcsolati hálóhoz jutott. Az RCB mûködési engedélye az egész kontinensre kiterjedt – valójában ezt adta át két éve a Gazprombanknak, rajta keresztül pedig magának a Gazpromnak. Az adásvétel a korábban zárolt számlák feloldásával is együtt járt. Mellesleg szólva, az RCB partnerei által kezelt alapokat vizsgálva egy különös migrációnak lehettünk tanúi, még 2009-es naptári év folyamán. Például 600 millió, ciprusi illetõségû amerikai dollár, mely az ott végig zavartalanul mûködõ Russian Commercial Bank Cyprus számláin pihent, hirtelen visszaszivárgott Moszkvába. Ezekben a mûveletben pedig nem csak az orosz érdekek játszanak közre.

Forrás: Link