Fõképp a nagyobb földrengések környékén sokan látnak különös felfényléseket. Ezek a rejtélyes földrengésfények, amelyek keletkezését még nem tisztázta a tudomány. A legvalószínûbb magyarázat szerint a kristályos kõzetek súrlódásakor fellépõ elektromos jelenségrõl van szó.

Ez a nagyon régi japán haiku egy földrengésfényrõl szól. A szigetországban, ahol mindig igen gyakoriak voltak a rengések, sok évszázados hagyománya van a földmozgásokat övezõ fényjelenségek megfigyelésének.
A földrengésfényekrõl történelmi és mai feljegyzések, beszámolók sokasága született már, mégis rendkívül keveset tudunk róluk. A tudományos közvélemény nagyon sokáig a valódiságukat is kétségbe vonta, ám ahogy nõtt az igény a földrengések elõrejelezhetõségére, úgy kezdtek velük egyre többet foglalkozni a kutatók. Az 1960-as években Japánban születtek az elsõ hitelesnek tartott földrengésfény-megfigyelések, és ekkor készült az elsõ hiteles fotó is. Ma sincs azonban egyetértés abban, hogyan keletkeznek, mi okozza megjelenésüket.

Zavarba ejtõ sokféleség
A beszámolókban találkozhatunk gyors felvillanásokkal, tartósabb, diffúz fényléssel, mozgó fényfelhõkkel, halvány vagy az éjjeli eget nappali világosságúvá tevõ ragyogással, fénylõ gömbökkel, földbõl felcsapó lángnyelvhez hasonló fényekkel, kékes, fehéres vagy vörös színnel. A beszámolók szerint egyesek hangtalanok, más esetekben sziszegõ, recsegõ hang kíséri õket.
Láttak már földrengésfényt az epicentrum közvetlen közelében, s attól akár több száz kilométerre is, elõfordult a rengést megelõzõ napok-órák során, a rengés ideje alatt és azt követõen is. A földrengéseken kívül a rengésektõl teljesen független, nagyobb földcsuszamlások kapcsán is leírtak fényjelenségeket a csuszamlások helyszíneirõl.
E sokféleség is hozzájárul ahhoz, hogy jelenleg nincs egységes elmélet a földrengésfények kialakulásukra. Eleinte szóba került a föld alatti gázok meggyulladása a súrlódó kövek termelte hõ hatására. Késõbb valamiféle elektromos jelenségre gyanakodtak a kutatók, ám a kõzetek rossz elektromos vezetõk. Valószínû azonban, hogy mégis ez utóbbi elmélet áll közel az igazsághoz.

A kobei földrengésfények: az elsõ mûszeres érzékelés
Az elmúlt években elektromos- és mágneses mérések is segítették a kutatókat. Például az 1995-ös, 7,2-es erõsségû, a japán Kobe közelében kipattant rengés kapcsán már rendelkezésre álltak olyan mérési adatok, amelyek a rengés elõtt mutattak kis mértékû eltérést a földmágnesség és a légköri elektromosság adataiban az epicentrumtól viszonylag távoli mérõállomásokon.
E rengés kapcsán számos szemtanú jelezte különös fények megjelenését az epicentrum néhány tucat kilométeres körzetébõl. Ezek a megfigyelések egy mozgó fénytömegrõl, majd egy villámszerû felvillanásról szóltak. Különbözõ helyszíneken lévõ szemtanúk egybecsengõ leírásából késõbb modellezték a fénylõ tömeg mozgását, s úgy találták, hogy ez megegyezik a rengésért felelõs törésvonal irányával. A fény a tenger felõl indult (a tenger alatt pattant ki a rengés), majd a Kobe városa mögött álló hegy felé haladt, s a hegynek ütközve villámként kihunyt. A közeli villámdetektorok is jeleztek ebben az idõben egy igen gyenge villámra utaló elektromos jelet, távolabbi detektorok ezt már nem érzékelték, tehát biztosan helyi elektromos jelenség volt. Az idõjárási eredetet kizárták. Ez az eset volt az elsõ, amelynek során a rengéskor látott fénytüneményt mûszeresen is érzékelni lehetett, s a szemtanúk által látottak a méréssel is egybecsengõ információt adtak (egy tanulmány itt olvasható).

Kockacukrok a sötétben
A megfigyelések alapján elsõsorban azokon a helyeken gyakoribbak a rengésekhez kapcsolt fényjelenségek, ahol kristályos alapkõzet található. Jellemzõbb az elõfordulásuk a függõleges elmozdulású törésvonalaknál, mint a vízszintesen elcsúszóknál. De milyen elektromos jelenség alakulhat ki egy elmozduló, megtörõ kõzetben, ami fényléssel jár?
A legnépszerûbb elképzelés az úgynevezett tribolumineszcencia - egy olyan jelenség, amely bizonyos anyagoknál dörzsölés vagy összezúzás hatására fénykibocsátást eredményez. Néhányan talán iskolai kísérletben is találkozhattak vele: ha két kockacukrot teljesen sötét helyen összedörzsölünk, vagy egyet kettétörünk, kékesfehér felvillanás látható (bárki kipróbálhatja a fürdõszobába zárkózva, kis ideig sötéthez szoktatott szemmel; bár kettétörni nem mindig sikerül a cukrot, az összedörzsöléstõl is szépen látszik a fény). Hasonló jelenséget produkálnak egyes ragasztószalagok, ha az egymáshoz tapasztott felületeiket hirtelen széthúzzuk (ezeket lásd az alábbi videón); illetve számos ásvány, például a kvarc is így viselkedik dörzsölés, zúzás, törés hatására.
A fénylés kialakulását az anyagszerkezet segíti elõ: a kristályhibák és a szabálytalan kristályok jelenlétekor képes felfényleni az anyag. A kockacukor példájánál maradva a dörzsöléstõl szétválasztódnak a töltések, és az elektronok magasabb energiaszintre lépnek. Azután ezek az elektronok áthaladnak a levegõn, és ütközéskor gerjesztve fénykibocsátásra bírják annak nitrogénatomjait.
Ennek alapján valóban elképzelhetjük, hogy a földkéreg kristályos kõzetei a rengéskor fellépõ erõk hatására hasonló fényeket produkálhatnak. Akár a rengés elõtt is megjelenhetnek, ha a felhalmozódott feszültség elõször csak durva dörzsölésként jelentkezik, mielõtt maga a nagy rengés kipattanna, s eltörne az adott kõzet.
Egy másik elmélet szerint a rengés elõtt megnövekvõ feszültség, nyomás hatására a kõzetek, melyek rossz vezetõk, félvezetõvé válnak, s a törésvonalból így kijutó töltések ionizálják a felszínhez közeli légrétegeket, kékes-lilás színû koronakisülések formájában jelentkezõ fényeket hozva létre. A koronakisülések rádióval is detektálható zajt keltenek, ilyesmit már észleltek földrengések alkalmával. A nyomás hatására beinduló elektromos áramról laboratóriumi kísérlet is adott bizonyítékot, ám az elméletnek némiképp ellentmond, hogy a földrengésfények nem csupán a talaj, tenger felszíne felett közvetlenül, hanem annál jóval magasabban, kb. a felhõkkel egy szinten is megjelenhetnek a szemtanúk sok évszázadra visszanyúló beszámolói alapján. Valószínû, hogy a földrengésfények nem egyetlen okra vezethetõk vissza, s a különbözõ megjelenési formákat más-más, az adott környezet által meghatározott fizikai jelenségnek köszönhetjük.

Nagy rengéseknél jelennek meg
A földrengésfények jellemzõen a nagy rengésekhez kötõdnek, s ilyenbõl bõven akadt az elmúlt évek során. Ennek köszönhetõen videó is készült már földrengésfényrõl, például Peruban, 2007-ben
A török televízióban az Izmitben 1999-ben történt nagy rengéskor felbukkant fénygömbrõl készült felvételt is mutattak, más szemtanúk szerint lángcsóva vált ki a tengerbõl a rengéskor. A 2009 áprilisában az olasz Aquila városát sújtó rengés elõtt számos különös fényt láttak, ezeket az észleléseket a rengés után összegyûjtve rendszerezték, kizárva belõlük a csillagászati, meteorológiai és légköroptikai, valamint a felszínen a rengéskor rövidzárlat vagy tûz kapcsán látott jelenségeket.
Két fénykép is készült, ezek a helyi idõ szerint este fél 11-kor (áprilisban ilyenkor teljesen sötét van) az égbolton megjelent vöröses fénylést mutatják. (Az aquilai rengés fényjelenségeirõl angol nyelvû tanulmány itt olvasható.) Egy 2005-ben készült olasz tanulmányban a történelmi idõk néhány nagyobb rengése és a rengésekkor feljegyzett Szent Mihály arkangyal-megjelenések összefüggései kapcsán feltételezi a szerzõ, hogy az angyal földrengésfények képében "figyelmeztette" a rengésekre a lakosságot, vagyis amit az angyalnak hittek, az földrengésfény lehetett.

A mostani nagy japán rengés
A Japánt sújtó 9-es erõsségû földrengés kapcsán eddig egyetlen olyan felvétel került nyilvánosságra, amelyrõl elképzelhetõ, hogy földrengésfény látható rajta:

A felvételt készítõ személy naponta ugyanazon az úton járt, így ismerte a környék mesterséges fényeit. Állítása szerint a videón látható, talajból felnyúló, vöröses fényfüggöny soha nem látszott máskor. A videó a legnagyobb rengés elõtti estén készült. A szakembereknek egyelõre nincs tudomása egyéb szemtanúkról vagy más észlelésekrõl (de jelenleg nem is ez a legnagyobb gondja a japánoknak). Ha születtek észlelések fényjelenségekrõl, akkor bizonyosan ezeket is össze fogja gyûjteni valamely, e témára szakosodott kutató, s néhány év múlva olvashatunk is róluk.
Talán még évtizedek telnek el addig, míg e jelenségeket kielégítõ módon tudjuk magyarázni, s ha az ilyen kutatások révén csak egy kicsit is mérsékelni lehet a pusztítást, akkor minden tanulmány, vizsgálat vagy adatgyûjtés elõrelépést jelent.
Dr. Hédervári Péter 1977-ben megjelent, A Föld különös jelenségei címû ismeretterjesztõ könyvében egy teljes fejezetet szentelt a témának, amelyben a nemzetközi színtérrõl gyûjtött információkat saját megfigyelésével is kiegészítette. Sajnos a könyv már antikváriumban is nehezen beszerezhetõ - talán könyvtárakban érdemes keresni -, az érdeklõdõ olvasók számára azonban kihagyhatatlan.

Ami biztosan nem földrengésfény
Mit hihetünk földrengésfénynek, ami biztosan nem az? Távoli zivatar villámait (ha elég messze van a zivatar, magát a felhõt nem látjuk, ám a felfelé vetülõ fényt igen), a légkörbe érkezõ fényes meteorok felvillanásait, sarki fényt, légköroptikai jelenségeket, a földrengéskor megsérülõ elektromos vezetékek szikráit, tûz fellobbanását, mesterséges fényforrások felhõkre vetülõ fényét. Néha a tenger vize fénylik fel, például a partra érõ cunamihullám teteje, de számos olyan egysejtû él a tengerekben, amely fénykibocsátással (biolumineszcenciával) reagál a mechanikai hatásokra, például a hullámverésre (lásd például ezen a videón).
Ha a fényekrõl elfogadható minõségû fotó, videó készül, akkor az elõbb felsorolt jelenségeket felismerhetjük, vagy kizárhatjuk a felvétel alapján. Sok esetben nem igazán jó minõségûek a felvételek, de például a független szemtanúk beszámolóinak hasonlósága, körülmények ellenõrzése alapján bizonyítható, hogy valóban a rengéshez kapcsolható jelenséget láttak-e. Ne feledjük, hogy az egyidejûség igen sok esetben nem jelez oksági összefüggést, csupán a véletlen mûve, hogy két esemény idõben közel azonosan történik.

Forrás: Link