Ez bizony egy leleplezõ (vagy inkább: tényfeltáró) cikksorozat utolsó, befejezõ (?) része, melynek elõzõ három szelete némi kis kereséssel megtalálható a blogon (gyengébbeknek azért: elsõ rész, második rész, harmadik rész). Mikor tavaly júniusban úgy döntöttem, hogy megosztom veled azokat az információkat, amiket a Kanadába érkezett magyarországi cigányokról tudtam meg, nem gondoltam volna, hogy bár csak a jéghegy csúcsát karcolgatom, mégis ekkora mennyiségû szemét hullik majd le – olyan nagy adag szemét, melyrõl képtelenség egy cikken belül írni.
A mai napig biztos vagyok benne, hogy bár sok dolgot elmeséltem neked ezekrõl a népekrõl, de még mindig csak finoman vesézgetem kifele a semmit – ahhoz képest, ami valójában történhet. A torontói rendõrség pár évvel ezelõtt kénytelen volt kimondottan csak a cigányokkal foglalkozó különleges akciócsoportot létrehozni, akik reggeltõl estig dolgoztak/nyomoztak a volt cuclista országokból idesereglett retkesek koszosak érdekesek után. Szükség volt erre a csoportra, mert a „szimpla” utcai járõrök és nyomozók már nem bírtak lépést tartani azzal a terrorral, amit a cigányok zúdítottak a városra.

Történt pedig, hogy az akciócsoport olyan sikeres nyomozásokat, beépüléseket és leleplezéseket hajtott végre, hogy a cigányok megunták a rájuk omló tehetetlenséget (tiszta Gyöngyöspata, nem?), és mielõtt az összes ráccsal ellátott helyiség (kutyaól, fogda, börtön) tele lett volna velük, összepakoltak és áttették székhelyüket Hamilton városába.
Ma, 2011-ben, a kanadai Hamilton városa a kelet-európából özönlõ cigánybûnözés központja. A város börtöneiben olyan magas lett a cigány származású rabok aránya, hogy a börtönõrök lassan már államvizsgáznak lovári nyelvbõl, nehogy a rabok át tudják verni õket. És az a vicc, hogy ez nem vicc…

Mikor a torontói akciócsoport felfigyelt rá, hogy egyes cigányterroristák átteszik körzetüket ebbe a lényegesen békésebb, kisebb és gyámolatlanabb városba, összepakolták a tudnivalókat, több száz, több ezer, több százezer oldalnyi aktát a cigányokról, és a több kamionnyi anyagot átadták a hamiltoni kollégáknak. Ma már Toronto frissebben lélegzik, miközben Hamiltonban napi szinten folyik a szar. És lehet itt persze rasszizmussal meg jó képzelõerõvel vagdalózni, de mikor a rendõrtiszt, akitõl az értesüléseket szereztem, némán hallgat és nem árul el többet (szolgálati titokra hivatkozva), de sejteti, hogy amiket eddig mesélt, azok szinte jelentéktelen dolgok, akkor kaparni kezd valami ott belül az ember agyában.
Ebben a (reményeim szerinti) végsõ felvonásban kicsit még mesélek a cigányok viselt dolgairól, eközben szépen összegezni fogjuk, mit tudtunk meg eddig. Gyere, tarts velem erre a mocskos útra is, de elõtte vegyél egy nagy levegõt!



Azt beszélik, nehéz dolog börtönbe kerülni, fõként idegenben. Ahhoz ugyanis valami nagy dolgot kell elkövetned, hogy ne kiutasítsanak és felrakjanak egy repülõre, ami hazavisz, hanem számot és csíkos pizsamát kapjál – meg öt-tíz éveket. Meglepõ módon tehát tele vannak cigányokkal a kanadai börtönök. Vajon mit követtek el ezek az emberek (?), amiért nem kitoloncolják és egy életre kitiltják õket – nem csak Kanadából, de (elõvigyázatosság miatt) az USÁ-ból is?
Egy kis kitérõt teszünk. A kanadaiak azt hiszik, hogy magyarokkal vannak tele a börtöneik, mert egyszerûen nem értik, mi a különbség a magyar és a cigány között. Évtizedek óta itt élõ magyar emberek igyekeznek napi szinten az ostoba fejeikbe beleverni, hogy Magyarországon igenis két különbözõ embertípus él – de hiába. A kanadaiak a mai napig azt hiszik (ahogy velük együtt a világ jelentõs része), hogy a magyarok büdösek, rendetlenek, fogatlanok, tolvajok, erõszakosak és bandában járnak (mert abban erõsek), ráadásul gondolkodás nélkül képesek hazudozni. Úgy, mintha könyvbõl olvasnák. Nem tudják (merik) elképzelni, mennyire megalázó ez egy becsületes, dolgos, a történelem színpadán is gerincesen, bátran, hõsiesen kiálló nemzetnek. Nem értik meg, hogy egy hozzánk hasonló mûvelt ember tud különbséget tenni a kanadai és a kanadai õslakos között (ha már példát kell felhoznunk). Ez alap.

Történt pedig (nem is olyan régen), hogy iskolai bulit tartottak az egyik helyi középiskolában, és ebbe a buliba persze hivatalosak voltak az oda nem minden nap, de azért havonta háromszor-négyszer bejárogató cigánykölkök is (róluk kicsit lejjebb mesélek majd). Ha már így esett, hogy az egész iskola boldogan táncikált és hangoskodott odaát a tornateremben, a mi cigányaink gondoltak egyet és kinyitogatták a számítógépes terem ablakait. Ugyan minden számítógép és monitor le van betonozva kötözve, de ez nem jelent gondot az erõvágó elõtt. Egyszóval pakolgatták kifele a monitorokat meg a gépeket a potrohos kísérõknek (a felnõtt cigányoknak), mikor valakinek feltûnt a dolog. Három perc sem telt bele és rendõrautók vették körbe az egész környéket. Se ki, se be.
Van ennél lejjebb? Mit is mond a kanadai rendõr? Ja, megint a magyarok…
Nem, egyáltalán nem érzem magam rasszistának, mikor próbálom felhívni a körülöttem létezõ emberek figyelmét arra, hogy Magyarországon kétféle népcsoport létezik, és õk, ezek a tolvaj, élõsködõ férgek lények a rosszabbak. Az iskolatársaim, osztálytársaim (és a tanárok egy része) tisztában van a dolgokkal, bár sokan nem mondják ki. A nevetségesen erõltetett multikulti miatt itt csak magyarok lehetnek a magyarok. Aki Magyarországról érkezik, az magyar.
Ostobák.

Kanadában állampolgárságot kapott/szerzett/vett cigányok folyamatosan hozzák ki az újabb és újabb cigánycsaládokat, akiket aztán dolgoztatnak (na, ne valami komoly munkára gondolj!)(az esetek többségében tolvajlásról meg „kereskedésrõl” van szó)(bár elõfordul az építõipari meló is), elszedik a segélyeiket, megalázzák és kihasználják õket – jobban, mint bárki más a világon. Már szinte havonta bekerül valamelyik torontói újságba egy-egy cigányokkal foglalkozó cikk. Tegnap azt olvastam, hogy a kitoloncolt cigány sebtében meghalta magát, mintegy tiltakozásul a mélyen megalázó, bár teljesen logikus rendszer ellen, múlt héten még mindig keresték a cigányhorda pár tagját, akik még a nyárvégi balhé kitörése után menekültek el (Kanada jó nagy ország, ugye?), azt megelõzõen megtudtuk, hogy rabszolgatartás és lánykereskedelem volt itt kialakulóban, mígnem a hamiltoni kollégák (talán épp a több kamionnyi akta hatására) le nem kapcsolták a szervezet igen nagy potrohhal ellátott vezetõit. Nem telik el nap, hogy ne lenne hírérték a magyar cigány.

Összegezni fogunk, nem lesz rövid a dolog, de most egybe összegyûjtve láthatjuk végre, mit mûvelnek ezek a mindenhol megvetettek idekinn Kanadában – még mindig kihangsúlyozva, hogy amit olvasol, az a jéghely csúcsa. Ahhoz, hogy még több és még több információ lásson napvilágot, legalábbis egy komoly „multikulti forradalomra” lenne szükség az országban, mert egyébként mélyen temetik, védik a mocskos cigányügyeket az itteni hatóságok (is).

Az egész történet tehát egy békés, csendes, nyugalmas kis faluban kezdõdik, ahol reggelente a tehenek is pajkosan szellentenek, a katicabogarak inváziós sereget szerveznek a Gazsi portájára (annyira otthonos és meghitt az a terasz), a cigányok csendben, szinte észrevétlenül dolgoznak hátul a kertekben (némelyik szõlõt permetez, mások gyomlálnak, locsolnak vagy éppen szedik ki a földbõl a megtermelt javakat), és még a Szoboszlai Barna Pista Bácsi is hangosan köszön a szép szál Leonsziónak, aki kacagva fut az árokszélen, nehogy elkéssen az iskolából (frissen mosott, hófehér ruhájára négylevelû lóherék és a már említett katicabogarak tapadnak). Ebbe a tipikusan magyar faluba hirtelen köszönt be az erõszak, a rettegés, a kocsonyás félelem.
Beszélik, hogy a környezõ erdõ rejtélyes lényeket rejt. Éjszakánként bújnak elõ, mikor mindenki békésen alszik, mikor a falu egy emberként piheni ki napközbeni fáradalmait. Elgémberedett tagú cigányemberek nyújtóznak az ágyban, a munkától hajlott hátú cigányasszonyok nyöszörögnek álmukban, miközben ezek a lények megszületnek a sötétséggel.
Kik õk? Honnan érkeznek?
A legendák szerint nincs vezetõjük. Olyanok, mint a vadállatok – szabadok és prédára várnak. Az öregebbek még emlékeznek rá, hogy régen nem léteztek, hiszen csak manók és fanyüvõk lakták az erdõt, idõnként titokzatosan eltûnt (emberkereskedõk karmaiba esett?) favágók és vándorok szellemei. De most testet öltött a rettegés.

Úgy nevezik õket, hogy Gárdisták. Állítólag fekete ruhába bújnak, sokszor még az arcukat sem látni, mert csak a szemük fehérje villan (az sem áll jól). Halkan lopakodnak a cigányok hihetetlen rendben tartott, virágokkal szegélyezett portáihoz és azzal ijesztenek rá szegényekre, hogy egy-két fûszálat letaposva néma csárdást járnak a kút meg az inga közelében. Reggelente csak a hûlt nyomaikat látni, a letaposott fûszálakat és egy véletlenül eldobott gallyat, amin még ott zöldell egy-egy haldokló falevél.

Kibírhatatlan a rettegés. Nem lehet tudni, mikor villan fel az éjszakában a fény, mikor látnak majd a cigányok egy hirtelen elõkerült kettõskeresztet, mely valamelyikük udvarán fog égni, jelezvén, hogy a gonosz (a Gonosz) már nem csak fizikai testet öltött, de lelket is kapott, méghozzá ördögien ocsmányt.
Ezért hát a cigányok, élükön Gazsival, aki csendben, lassan beszélve meséli el a történteket, azt kérik a rendfenntartó erõkrõl (nem a csúszómászó férgektõl – úgy látom, most megkeveredtél: én a sünökre gondoltam), hogy tegyenek rendet. Az mégsem járja, hogy fekete terepjáróval az erdõ mélyén nesztelenül suhanó arctalan emberek, ismeretlen lények tartsák rettegésben a környék dolgos parasztjait cigányait!
Mivel azonban a rendfenntartó sünök nem észlelik a letaposott füvet és a véletlenül elhajított kis gallyat, a cigányok nem tehetnek mást, mint maguk mögött hagyják takaros portájukat, és életük védelme érdekében külföldre távoznak.
Jelesen: Kanadába. Na, itt kezdõdik a történet igazán!

Amint megérkezik a repülõtérre, Gazsi menedékjogot kér, hiszen otthon üldözik. Fekete ruhás emberekrõl és a már ismert fûszálakról szól a mese. Egyes híresztelésekkel ellentétben bármit el lehet mondani a repülõtéren (körítésnek), mert a tisztnek, aki csak hallgat és hallgat, nincsen sem döntési, sem gondolkodási joga. Ha menekültnek érzed magad, ám menekülj! Rögtön rabosítanak (vesznek ujjlenyomatot, fényképeznek, mérnek, saccolnak), elveszik az útleveledet, aztán kapsz egy igazoló okmányt, miszerint te vagy Menekült Gazsi Magyarországról. Ennyi. Mehetsz Isten hírével – majd küldik a segélyt, ami neked jár.
Igen, a kanadai segélyezési rendszer bõségesebb, szabadabb, átverhetõbb, mint a magyar – ezért is szeretik annyira cigányaink ezt az országot. Mert mehetnek õk sikoltozni a franciákhoz, talán a svédekhez, angolokhoz, dánokhoz és norvégokhoz is (azt hiszem, néha szoktak), azért a kanadai együgyûeknél együgyûbb országirányítókat még nem hordott hátán a Föld.

Ide tartozik ez a kis történet is. Megesett ugyanis, hogy a kanadai állam kurtítani szerette volna a segélyeket, hiszen régebben (tíz-tizenöt évvel ezelõtt) még igen jelentõs, akár havi 5 ezer dollár segélyt is kaphatott egy-egy család. És igen: ebbe a kiccsaládba sokszor magyarországi cigányok is bejutottak. Õk is növelték a menekültek számát.
Történt pedig, hogy Torontóban élõ lusta cigányok egy jelentõsebb csoportja vonatra ült kocsiba vágta magát és elmentek egészen Ottawáig – a fõvárosba. Azért oda, mert ott nyugodtan lehet a parlament elõtt tüntetni, ott nincsenek kordonok, sünök, fegyveresek, vízágyúk, besúgók. Ezek a derék (de munkanélküli) cigányok tehát lázongtak/tüntettek kicsit, hogy ugyan már, az állam ne vegye el ezt a kis segélyt, ezt a megélhetést… mondom: 5 ezer dollár havonta! Olyan családnak, amelyik ma, a folyamatos áremelkedések után is simán megél 2500 dollárból!
Capici?
Volt már akkor is arca a cigányoknak, na…

Kényelmesen megérkezett és „berendezkedett” menekültjeink a messze földön híres diabetikus étrenddel kezdenek. Ez olyan alap, mint újszülöttnek a felsírás. Mint zöldfülû katonának az esti felmosás. Miután a két-három pulyával együtt megkapják a sokszor még a kétezer dollárt is meghaladó segélyt, pár napon belül felkeresik a kézrõl kézre adott közvetítõt, aki némi készpénz ösztönzésére elmondja nekik a Dufferin Street-en rendelõ magyar orvos nevét és címét, akihez a probléma miatt fordulni lehet/kell. A közvetítõ idõnként maga is elintézi az ügyet, Gazsinak még a lábát sem kell kitennie albérletébõl – jó pénzért házhoz jön a hivatalos orvosi igazolás, ami kimondja, hogy család minden tagja liszt-, cukor-, tojás- és tejérzékeny. Attól függõen, hogy mi minden van bekeretezve (hazudozva) ezen az igazoláson, 50-100-250 dollár adható fejenként a diabetikus étrendre.
A kanadai állam a mai napig nem veszi észre az összefüggést, hogy a magyarországi cigányok (kivétel nélkül) diabetikus étrendre szorulnak, hogy az igazolást ugyanaz az orvos állítja ki nekik, hogy a 3 éves kölöktõl a 45 éves apukáig mindenki érzékeny, beteges, dolgozni/tanulni nem tudó, szerencsétlen üldözött. Ezért is állítom errõl az országról, hogy együgyû és ostoba.

Ha számszerûek akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy egy négytagú (tehát igen kicsi) cigány családnak idekint Kanadában havonta 3-3 és fél ezer dollárja gyûlik össze – legálisan. Ez az alap, ami nekik minden hónapban kézbe megy. Ebbõl maximum ezer dollár a szállás, kétszáz a rezsi, míg a többi mehet cigire, kólára, szotyira, játékgépekre… akár csak otthon.

A kiccsalád természetesen vállalja, mikor elkezdi a kanadai segélyes életet, hogy ezért a pénzért cserébe iskolába fognak járni – a felnõttek a felnõttoktatásban vesznek részt, ahol az angol nyelv rejtelmeit sajátítják el, miközben a kiskölkök a többi menekült kölökkel együtt hátratett kézzel fogják tanulni a nyelvtant, történelmet, emberré válást. Hiszel benne? Ne higgy.
Elmesélem, hogy is van ez.
Volt alkalmam hallani és látni a hétfõs potrohos társaságot, amint egymást heccelve, jó nagyokat röhögve önnön állati viselkedésükön „vizsgát tettek” arról, hogy milyen szinten ismerik az angol nyelvet. Mivel nem tudták, hogy magyar vagyok, nyugodtan beszélték meg mellettem a dolgaikat. Történt mindez három hónappal ezelõtt (nem akartam nagyon visszamenni az idõben)(ezért ezt a példát mesélem most el), és lám: a hét mesterlövészbõl cigányból alig egy-kettõ járogat csak be az iskolába – néha. Leginkább két- vagy háromhetente, akkor is szimplán jóindulatból. Kérdem is a szociális munkást, akinek kötelessége ellenõrizni, hogy a segélyért cserébe bejárnak-e tanulni a cigányok, hogy valóban ellenõrzi-e a dolgot – és tudod, mi a válasz? Igen, tudja jól, hogy járnak, mert…
KAPASZKODJ!
… mert mindig elkéri tõlük a regisztrációs papírjukat, amivel igazolják a tényt. Erre én: de hiszen a regisztrációs papír mindössze azt igazolja, hogy valamikor a regisztrációs héten egy nap olyan negyed órát/húsz percet sorba álltál, beregisztráltál az iskolába – és azóta a környékére sem mész. Erre a jó képességû munkásember: õ elhiszi, hogy a srácok járnak iskolába.
Elhiszed? Elhiszed?
A cigánynak akkor sem hihetsz, ha kérdez! Ha alszik! Ha meghalt és eltemetõdött hat láb mélyen, fejjel lefelé! Akkor se higgy neki, ha kilõtted az ûrbe és visszasikolt valamit, amit nem hallasz!

Elhiszed?

Ez a mondat megerõsített benne, hogy Kanada haldoklik.

A segély itt nem pár hónapig jár, hanem akár életed végéig. Ameddig szükséged van rá. Hallok néha olyan cigányokról, akik hatodik éve itt döglenek, veszik fel a segélyt, csinálják a „boltjaikat”, az utcák tele vannak velük. Ha az Ontario-tó partján fekvõ nagyobb városok (Hamilton, Toronto, Mississauga, Oakville, Oshawa) központjaiban meg-megállsz egy pillanatra, láthatod õket. Nem nehéz felismerni a társaságot (vagy a véletlenül magányos farkast): susogó Adidas nadrág, drága sportcipõ, atlétatrikó (felcsúszva a potrohon), susogó-felsõ és homlokra ragasztott napszemüveg (a lazaság jelképe). Ott vannak mindenütt. Sokszor hallasz magyar szavakat a városok utcáin – ne állj meg! Ne dõlj be neki! Azok ott cigányok lesznek, és ha megtudják, hogy magyar vagy, rögtön lecsapnak rád, piócaként „haverkodnak”, hátha…
Ezek az emberek nem járnak tehát iskolába. Nagyon ritka az a „magyar” ember, aki az ESL-iskola elsõ vagy második szintjén képes tanulni (igen, ha már szóba hoztam – mentem az ország és az igazi magyar emberek becsületét: az ötödik szinten vagyok 11 havi tanulással). A többség szépen leragad a „literacy”, vagyis a kibaszott kezdõ szinten, és elmondásuk szerint ott nagyon jól érzik magukat.

A gyerekek a másik téma. Mert miközben azt látják, hogy apu és anyu (meg a tesók, akik akár még apu és anyu is lehetnek)(vagy a saját kölykeik?)(nagybácsik, nagynénik?) nem járnak sehová, ami kötelezõ, õk is elkezdik (folytatják) önálló és mégoly’ magasztos életüket. Vagyis „csinálják” az iskolakerülést.
Van olyan torontói általános iskola, ahol kénytelenek voltak szegregálni, mert a magyar kölkök (a cigány kölök, ha nem lenne világos) lényegesen lemaradtak. Tudod, érkeznek ide a világ minden részérõl a jöttmentek, akik hozzák a pulyákat is, de mindenféle színû gyerek igyekszik valahogy felvenni a tempót, tanulni a többiekkel, a kanadai srácokkal és lányokkal – kivéve a cigányokat. Ez nem vicc, ez valóban így van. Több iskolában is külön osztályba helyezték a cigánygyerekeket, abban reménykedve, hogy ha ilyen kevés értelmi képességük van és egy osztályba helyezik õket, talán nem húzzák vissza a többieket. Így aztán olyan buta, értelmi képességekkel, jövõképpel és tanulási vággyal nemigen rendelkezõ osztályok vannak a torontói általános iskolákban, hogy ha oda valaki betéved, rögtön rájön a fekete lyuk létezésének titkaira, nem feledve, hogy látogatása után rohanjon doktoriért fizikából (és emberismeretbõl)(vagy állattanból).

Ez persze semmi! Mert hiába a szegregáció, ha egyszer a kölkök nem járnak be iskolába. Ott áll a tanár magában, a több száz (!) magyarországi cigánygyerekbõl betéved négy-öt, esetleg tíz vagy tizenöt – ennyi. Nem azt mondom, hogy mindennapos a dolog, de sûrûn megesik. És ezzel, hogy a szegregált osztály ennyire nevelhetetlen (és tele van hiányzásokkal), vészes besorolásokat kapnak az iskolák. És ez már véresen komoly, mert ha több száz, akár több ezer órányi hiányzás felgyûlik az iskolában, rögtön kevesebb pénzzel támogat a kormány. Ez teljesen helyes.
Cigányaink természetesen ebbõl semmit sem tudnak, nem is érdekli õket, miért utálnak MINKET, magyarokat a kanadai állampolgárok (meg úgy általában véve: a világ), hiszen csak megvonják a vállukat, mondván, õk mindössze néha késnek kicsit vagy elõfordul, hogy véletlenül nem mennek be pár napot. Észre sem veszik, hogy otthon dögölve milyen gyorsan eltelik egy-két hét – amíg õk éppen „késtek” vagy „nem mentünk be pár napig, olyan nagy ügy ez?”…
Olyan nagy ügy ez.

Gazsi persze nem fog iskolákkal és egyéb érdekes dolgokkal foglalkozni (pölö munkakereséssel vagy önkéntes munkákkal, esetleg iskolai rendezvényekkel, ahol elõsegítik a nemzetek közötti párbeszédeket), helyette azt nézi, hogyan és meddig tud megélni abból az életstílusból, amit otthonról hozott magával. A munkakeresés hidegen hagyja, az önkéntes munkát egy ötvenessel elintézi (így lesz róla papírja, hogy vállalt ilyen munkát – és kap érte pénzt az államtól), és nem érdeklik más kultúrák. A feketéket lenézik, a sárgákat kiröhögik, a fehéreket meglopják… nem is érdemes sorolni. A cigánynak senki (és semmi) sem szent.

Azonban (és itt jön a lényeg) egyszer minden jónak vége szakad.
Tudjuk jól, hogy a magyarországi cigányok 97 százaléka még azelõtt hazatér, hogy a Bevándorlás egyáltalán tárgyalná az ügyüket. Gazsi is ilyen, hiszen hogyan tudná bizonyítani a hajnalra vadul letaposott fûszálakat a kertjében, illetve a merészen odahajított, még friss (tehát nemrégen letört) gallyat? Ahhoz legalábbis rendõrségi feljelentés kellene, de ilyen nincsen. Tovább megyek. Ha a magyar rendõrség segít neked a félelmedet, üldözöttségedet orvosolni, vagyis éjjel õrt állnak az erdõ mellett, hogy a rejtélyes fekete fantomokat meglássák, megijesszék, elkapják és bilincsbe verve a Bastille valamelyik képzeletbeli tornyába zárják, akkor nem kell otthonról eljönnöd. Ez jó dolog! Hiszen védelmet kértél a rendvédelmi sünöktõl szervektõl, és meg is kaptad azt.
Azonban Gazsinak (a cigányoknak) ilyen papírjuk sincsen.
Marad az ajvékolás, hazudozás – és õk sem hülyék. Tudják jól, hogy Kanada ennyire azért nem ostoba. Ezt már itt nem veszik be, hogy létezik égõ kettõskereszt, menetelõ bakancsok, rettegõ, maguk alá szaró rondító cigánykölkök, a félelemtõl ott helyben megellõ megszülõ cigánylány (van már 13 éves?), és a többi meg a többi marhaság…

Vagyis lépni kell, mielõtt kiderül, hogy éveken keresztül csak lopták és lopták az államot, hogy a kötelezõ feladatokat sem teljesítették, nyelvtudásuk ugyanolyan nulla, mint amikor megérkeztek ide, ráadásul többüknek már meggyûlt a baja a törvénnyel – folytathatnám. A lépés neve pedig az kell legyen, hogy: Irány Haza Ahol Tárt Karokkal Várnak A Cigányvédõk.

Mikor menekültkérelemre váró leszel (ez a hivatalos megnevezésed, miután beadod a kérelmedet a bevándorlásiaknak), minimum egy évnyi átfutási idõt kapsz, de legtöbbször „jár neked” a két év pihengetés. Vagyis két éven keresztül lophatsz és csalhatsz, cigány, két éven keresztül teheted meg, hogy „öregbíted” a magyarok, a magyarság nevét idekinn Kanadában.
Aztán jön az „elszámoltatás ideje”. Vége a telefonos biznisznek, vége a lopott szociális segélynek, a csekkeknek, vége a jólétnek. Számot kell adnod, miért vagy itt – és Gazsi (meg a többi) erre nem képes.

Volt alkalmam egy kicsit megismerni a dolog ezen utolsó részét is. 2011 tavaszán végre olyan döntés született a Bevándorlási Hivatalban, amely elõnyös(ebb) lehet Magyarország számára. Az elkövetkezõ hetekben és hónapokban több ezer cigányt hívnak be meghallgatásra, több száz magyar családot vizsgálnak át, hallgatnak meg, rengeteg iratot és bizonyítékot olvasnak el. Ez az egész olyan, mintha valaki végre felfigyelt volna erre a tarthatatlan állapotra, hogy a „magyarok” egyre inkább rontják a gazdaságot, közbiztonságot, tanulmányi eredményeket. Vége van. Ennek egyszer vége szakad – most jön el az idõ. 2011 nyarán (és talán õszén is) kiderül az igazság – a menekültek, a „fûszál-rettegõk” színt vallhatnak. Már ha akarnak. Mert a nyakamat rá, hogy köbö 97 százalékuk most is idõ elõtt lelép.
Egyszerûen förtelmes és gusztustalan ez a ragaszkodás a jóléthez, a segélyhez, Kanadához. Bár már több mint egy év eltelt azóta, hogy egy valamikori kedves ismerõsömmel összekülönböztünk egy szón, melyet a cigányokra mertem használni, de akkori döntésemet, éleslátásomat a mai napig fenntartom.

A cigány ösztönlény. Ezt nem lehet enyhébben, finomabban kifejezni.
Az ösztönlény addig próbál a felszínen maradni, amíg csak tud. Amíg még lélegzik. Amíg van egy kis ereje a habok között vergõdve levegõt venni. Élelmet venni. Vizet venni. Elvenni.

A tárgyalás napján ugyanis cigányaink cselt cselre halmoznak. És ebben segítségükre vannak az ügyvédeik (sokszor magyar származásúak – és nem sötét a bõrük)(a nemzet szégyenei), akik arra bíztatják õket, hogy bármilyen úton-módon, de emeljék fel valamelyik pulya lázát (lehet többét is, ez szabadon választott), majd hívjanak mentõt, vitessék kórházba, legyenek ott hajnalig, és reggel telefonáljanak. Ekkor az ügyvéd (aki úgy tesz, mintha nem tudna semmirõl, nem is az õ rohadt ötlete lett volna a dolog) felveszi a kapcsolatot a Bevándorlással, és megkéri az ügyvezetõ bírót, hogy napolják el a tárgyalást, mert láz, mert mentõ, blablabla…
És tudod, mit? Az ügyet hónapokkal is elnapolhatják, hiszen minden napra be vannak táblázva a bírók más és más ügyekkel. Nem tudnak egy-két héttel késõbbi idõpontot adni. Aztán a soron következõ tárgyalás elõtt lehet újra próbálkozni. Aztán újra. Akár egy teljes évet is ki lehet még így húzni, mert a bíró az egészségügyi kifogásokat nem bírálhatja felül.

Van ennél mocskosabb élõsködõ a világon?

Egyre többször olvasni a kérdést (mely teljesen jogosan merül fel), hogy vajon miért nem kedvelik a cigányokat sehol sem ezen a bolygón? Csak egyetlen olyan országot említs, ahol gond nélkül beilleszkedtek (akárhányan is vannak), ahol valóban mûvelik a kis kertjüket, ahol virágok nyílnak az udvaron, hátul Gazsi szõlõt permetez, miközben az asszony gyomlálgat a veteményesben, és a gyerekek pedáns viselkedésükkel, jó tanulmányi eredményeikkel kitûnnek a többiek közül az iskolában! Csak egyetlen országot kérek – akár egyetlen város nevét (de lehet falu is), ahol ez így van, így történik!
Nincs ilyen hely. Pedig nagy ez a bolygó, sok földrésszel, hellyel, országgal és kultúrával. De egy cigány sem tud felmutatni emberi fejlõdést – csak az élõsködést, a lehúzást, mocskot, szennyet és folyamatos sikoltozást, mert õket „megkülönböztetik”, „üldözik”, „ölik” és „fenyegetik”.
Ez hazugság.

Hazug egy fajta ez. Hazugok, akiket a többi hazug (liberális nemzetáruló)(vagy inkább: bacstab seggfej) segít. Pénzért, elvekért, elõnyökért. Az ilyen országokban, mint Kanada ezek a lények, a cigányok és akik annak vallják magukat (de a bõrük fehér) kényelmesen megélnek. Aztán, mikor már minden kapu bezárult elõttük, mennek tovább élni, élõsködni. Franciaország. Svédország. Anglia. Németország. Mindannyian befogadók és pontosan olyan szánalmasak, mint a kanadaiak. Ha innen el kell menniük, oda tartanak majd, hogy ott is begyûjtsék, ami nekik az emberiségtõl jár.
Idõközben persze otthon is lesznek kicsit – hiszen a magyar jogvédõk/cigányvédõk mindannyian mellettük állnak. Ingyen. Ez a szó, ami csalogatja õket. Lakás, étel, utazás, bútorok, élet. Minden ingyen van. Minden.

Vajon kell-e értesíteni a kanadai hatóságokat errõl, hogy mi folyik az országukban? Elég sokat gondolkoztam rajta, mielõtt eldöntöttem volna, hogy ez felesleges. Két okból is. Egyik: ha ez az ország egy akkora profi apparátussal, ami nekik van, nem tud ezekrõl a dolgokról, akkor bukott állam bukott vezetéssel – nem kár érte. Másik: ha tudnak róla (ez a valószínûbb), de nyugodtan elnézik, ahogy egy népcsoport ennyire aljas módon kirabolja és semmibe veszik õket, akkor újra csak bukjanak. Bár az, hogy ekkora számban hívnak most be magyarországi menekülteket, arra vall: megunták.
Amit egy magamfajta ember megtehet, azt már megtettem. Errõl persze nem nyilatkozom itt, ez nem az én tetteim elszámoltatására létrejött cikk. Megtettem, amit minden becsületes magyar ember megtett volna – és ezt nem büszkeségbõl köpöm ide.

Mi legyen a konklúzió? Mert mindenképp lennie kell.
Ma a világ azt gondolja, Magyarországon demokrácia van. Ennek külsõleg valóban vannak el nem vehetõ, bár erõsen megkérdõjelezhetõ jelei. Azonban ez már egy másik évezred, egy teljesen más évszázad, mint amit magunk mögött hagytunk. Nem 1945-öt írunk, nem is 1980-at, vagy éppen 1989-et. Ez itt egy olyan új rend (és rendszer), amiben magasabb szinten és sokkal központibb irányítással, szinte a világ hazug részét teljesen bevonva „megy” a játék. Az a fajta játék, aminek a neve nem béke, fegyelem, tanulás, emberiesség és szeretet (azta, de elcsépeltnek hangzó szavak ezek), hanem átverés, hazugság, lopás, megfélemlítés, félrevezetés.
Ma a világ egy jelentõs részét félrevezetik és meglopják. A gazdasági részét most hagyjuk! Az a lopás, amit ellened követnek el, idõnként még annál is borzasztóbb, amikor egész üzemeket és gyárakat visznek el/rombolnak le.

Ezek a mai vezetõk ugyanis az identitásodat lopják el. A múltadat. És vele együtt a jövõdet.

Igen, felfigyelhettél rá, hogy nem írok a jelenedrõl – mert nincs. A te jelened pontosan olyan, mint az enyém: semmibe veszõ. Valójában ez a jövõnk, amit ma élünk meg, talán egy fokkal gyengébb és békésebb hangon, mint holnap fogunk. Napról napra rosszabb lesz, keményebb és gyilkosabb – életveszélyesebb.
A magyar demokráciában nem védekezhetsz támadás esetén. Nem védheted sem a magad, sem a családod életét, mert egy-egy rossz mozdulatért (vagy csak a tény miatt) fogda, bíróság és talán börtön vár rád. Olyan börtön, ahová teljesen idióta cigányembereket, olyan potrohosokat raktak, akiket már nem lehetett kihúzni a törvénynek csúfolt paragrafusok ökle alól. Olyan gyilkosok, szadisták, erõszakolók ezek, akikkel napi szinten harcolhatsz a zárkában – és legyél bármekkora, bármilyen erõs jellemû és lelkû magyar, le fognak gyõzni.

A magyar demokráciában nincsen segítséged, ha a bõröd színe fehér. Csak ellenségeid vannak, még akkor is, ha egy szürke kisegér vagy, egy senki. Tudom, mit beszélek – sosem voltam egy ismert ember, egy „valaki”. Mindössze segítséget kértem egy probléma miatt. Máris (jobb szóval élve) közellenség lettem, akit meg kellett fenyegetni. Mert ha nem teszik, esetleg médiaesemény, országos vagy éppen Európa szintû problémává érhet a dolog (ahogy más esetekben, más véres cigánytámadás miatt érik is). A rendõr, aki engem fenyegetett, miközben a rám támadó cigányt simogatta a baljával, „ugyanolyan” magyar ember volt, mint én.

Ez a konklúzió.

Az olyan embereket, akik hasonlítanak rád, akik pontosan úgy néznek ki, mint te, de valójában a múltadat lopják, a jövõdet fenyegetik, és folyamatosan csak ártanak neked, el kell taposnod. Ez az egyetlen módja a nemzet túlélésének – a rostálás. Rengeteg mocsok él Magyarországon (sokan politikusoknak hívják õket), mellettük rengeteg ilyen cigányféle, mint akikrõl fentebb (és régebbi cikkeimben) meséltem. Elszámoltatni kell és folyamatosan olyan törvényeket bevezetni, melyek nem visszatartó, hanem elrettentõ erõvel bírnak. Ezekrõl írtam már cikkeket itt és itt, no meg itt. A magyarországi többszázezer cigány csak azért meri elhagyni az országot, hogy a világ elõtt besározza nemzetünket, a magyarságot, mert hozzád és hozzám hasonló bõrû, magukat jogvédõ és tanult embereknek nevezõ csürhe segíti õket. A cigány maga még arra sem képes, hogy egy rohadt bombát össze tudjon szerelni, mint pölö az elvakult arab terroristák (akibõl megint nem nézel ki sokat) – szerinted egymaga képes lenne megszervezni az ilyen „tanulmányutakat” Kanada vagy Franciaország, Németország szeretõ keblére? Dehogyis. Ehhez a világ legostobább és sajnos a magyar nemzetet folyamatosan támadó „emberekre” van szükségük. Akiket a tõlünk rabolt és kicsalt, elvett pénzünkön fizetnek meg (mikor éppen nem fenyegetik õket).

A hírrel, miszerint Kanada most valamilyen szinten kitakarítja a magyarországi cigányszemetet némi szebb napot akartam szerezni neked, de közben rájöttem, hogy ez visszacsattanó pofon. Az sem jó, ha idekinn vannak és bennünket gyaláznak, de az sem jó, ha otthon fenyegetnek téged vagy a családodat. Azonban arra a megoldásra, melyet fröcsögõk hírportáljain és fórumain lehet olvasni, nem vagyok kíváncsi.
A megoldás csakis az lehet, ha végre szervezett csoportok és az õket pénzelõ üzletemberek (akár amolyan Balga Bégetõ-féle emberkék) a saját kezükbe veszik a rendteremtést. Az a kis Törpe, aki magát egyfajta vezetõnek képzeli (miközben mindössze dróton rángatott báb)(akire ott taposnak a gazdák, ahol csak akarnak) hiába szónokol több és több rendõrrõl – ez olyan, mint mikor azzal akarod betömni a süllyedõ hajón a réseket, hogy kivágsz az épen maradt részekbõl, ahol aztán ugyanúgy ömlik majd be a víz.
Ide már nem kerti törpék és lelkes jobboldali szavak kellenek, hanem cselekvés.

Erre szokták ostoba bloggerek (és általában az ellenségeim) mondogatni, hogy egy olyan jövõt vázolok fel, ami nem lenne jó a magyarnak. A kérdésem csak annyi: miért, ez most jó neked? Ezt most élvezed? Ez így rendben van, õrült magyar?
Így vannak rendben a dolgok?

Takarítani kell. Már késõ, de legalább helyén lesz a tökötök.
Link