Mai, sokkoló újsághír: hosszú szünet után megkezdõdtek az országban a kilakoltatások. Egyelõre csak az önkormányzati tartozásoknál alkalmazzák ezt az eljárást. Aztán – ezt már mi tesszük hozzá – majd folytatják a devizahitelesekkel.

No, és akkor most vegyünk egy nagy levegõt. Közönséges csalás bûntette volt már az is, hogy kormányzati háttérszéllel a bankok emberek millióit csalták bele a devizaalapú hitelezés kelepcéjébe. Tudniillik olyan szerzõdést kötöttek az állampolgárokkal, ami nem volt más, mint szimpla hazárdjáték. Természetesen csak a jóhiszemû állampolgár szemszögébõl. A pénzintézeteknek maga volt az abszolút „itt a piros, hol a piros”. Konkrétan: miféle aljas kontraktus az olyan, amelyben példának okáért az szerepel, hogy a felvett hitelösszeg törlesztõ részlete mondjuk havi 20 ezer forint, ami aztán mostanra már évek óta 100 ezerre növekedett? Ezt persze a szerencsétlen adós nem tudja fizetni, ha megfeszül, akkor sem. Persze, az árfolyamkockázat. Vagyis, elvileg csökkenhettek volna a részletek, s akkor a bank jár rosszul. Ugyan már, ne nézzenek hülyének. A bankok disznófejû nagyurai kezdettõl tudták, mekkora buliba vágnak bele. Az árfolyam-spekulációt és tõzsdei manipulációkat õk vezénylik, amelyek révén egész országok, sõt kontinensek gazdaságát romba lehet dönteni.
Erõs forint mellett tõrbe csalták a hiszékeny magyarokat, majd miután milliók bedõltek a trükknek, elkezdték gyengíteni a forintot, s már is exponenciálisan nõtt amúgy is gigantikus extraprofitjuk. S a fináncoligarchia, vagyis az egypetéjû, a politikai elitbõl és bankárokból rekrutálódott rablóbanda azt is eldöntötte, hogy ezzel párhuzamosan gazdaságilag is tönkreteszi hazánkat, vagyis nem lesznek termelõüzemek, infrastrukturális háttérbázis, így ebbõl adódóan munkahelyek sem, vagyis a szerencsétlen bennszülöttek munkanélkülivé válván, még az eredeti törlesztõ részletet sem bírnák majd fizetni. Továbbá elértéktelenítik a nemzeti vagyontárgyakat, így a szerencsétlen adós ingatlanjának elveszítése után is fizethet a hétfejû szörnynek, a banknak – amely rákos kelevény a modern társadalmak testén – élete végéig. Jó esetben. Rosszabb esetben hetedízigleni leszármazottai is. Egyszóval „grandiózus” plánum volt ez. Nekik…
S miután a bank extraprofitjával párhuzamosan a tömegek extrapauperizációja következett be, megjelentek korunk legundorítóbb, állatként sem definiálható agyatlan antilényei: a különbözõ követeléskezelõ, behajtó, végrehajtó stb. parazita, dögzabáló féregfalkák. Sajnos, a magyar társadalom pedig birkaként tûri, hogy ezek a senkiháziak kipakolják õket otthonaikból. S hiába beszélt a minap is a belügyminiszter a parlamentben az állam erõszak-monopóliumáról, a miniszteriális bölcsességgel szemben ott áll a rideg szociológiai tény: az impotens állam éppen legszerencsétlenebb polgárait nem képes, nem tudja vagy / és nem akarja megvédeni. Nos, tehát, más út aligha maradt mára, mint félkatonai rohamosztagokat szervezni amolyan Waffen-SS fizikumú, tettre kész férfiakból, akik minden efféle kilakoltatásoknál megjelennének, és istenesen helybenhagynák a szteroid puffasztotta „izomzatú”, hájfejû egyedekbõl összetrombitált droidbandákat.
S mindehhez szolgáljunk egy történelmi példázattal a 18. századból, a francia forradalom idejébõl. Közismert ugyan, hogy az egész felfordulás a szabadkõmûves háttérhatalom mesterkedésének a mûve volt a trón, az oltár és a nemesség likvidálására, azonban az is tény, hogy az akkori francia társadalomban a parasztok és városi szegénynép részérõl létezett egy jogos sérelem, elégedetlenség, amit az adóbérlõk kegyetlenkedései váltottak ki. Ténykedésük alapja az volt, hogy szindikátusuk hatévente szerzõdést kötött a koronával az állami adó bérletérõl. A kialkudott összeget befizették a kincstárba, majd ennek sokszorosát behajtották a szerencsétlen parasztokon. Az adóbérlõk tehát azért vonták magukra a legnagyobb méretû gyûlöletet, mert brutálisan kegyetlenek és hatékonyak voltak. Közkeletû és megalapozott vélemény volt, hogy az adóbérlõk esetében vérlázító volt a különbség az emberek által kifizetett, illetve a királyi kincstár által ténylegesen megkapott összegek között. Ráadásul „profitjuk” – vagyis a szabadrablásból befolyt pénz – üzleti titok volt (Istenkém, mennyire ismerõs történet), s ez a tény tovább erõsítette azt a mélységesen igaz közvélekedést, miszerint az adóbérlõk mind mohó, gátlástalan, állami engedéllyel garázdálkodó, égetnivaló rablók. Sõt, szindikátusuk államot képezett az államban. Félig üzleti és kereskedelmi nagyvállalatként, félig kormányként – legalább 30 ezer fõnyi személyzettel – õk voltak a legnagyobb munkaadók Franciaországban a király hadserege és flottája után. A 30 ezerbõl 21 ezer fõ egy félkatonai szervezetet alkotott – volt egyenruhájuk, és nemcsak fegyverekkel voltak felszerelve, hanem azzal a joggal is, hogy bármilyen gyanú esetén belépjenek bárhová, házkutatást tartsanak, és adott esetben lefoglalják a tulajdont. (Hiába, ezek után merészelje állítani valaki, hogy a történelem nem ismétli kísértetiesen önmagát). Aztán a közkeletû tévedéssel ellentétben az 1789. júliusi forradalom legelsõ – tehát még a szinte üresen álló Bastille földig rombolása elõtti – népi kezdeményezése az volt, hogy ledöntötték az adóbérlõk vámfalát, majd sorban laktanyáikat, aztán e gazdasági vámpírokat kard- és kaszaélre hányták, irattáraikat pedig porig égették. A korban népszerû író, Louis-Sébastien Mercier már korábban így fogalmazta meg velük szemben táplált érzéseit: „Égetõ vágy fogott el, hogy megsemmisítsem ezt a hatalmas és pokoli gépezetet, amely torkon ragad minden egyes polgárt és kiszívja a vérét”. No, ez a Mercier fogalmazta nemes, össztársadalmi óhaj 1789-90 folyamán beteljesedett, a kor parazita férgei oda kerültek, ahová az elõzõ évtizedekben végzett gazdasági tevékenységük kiérdemesítette õket: ki lámpavasra, ki puskacsõ elé, ki kaszaélre, ki kötélhurokba, ki a csatornába.
Aligha kell magyaráznunk tisztelt olvasóinknak, hogy eme kis történelmi miniatûr minden egyes szereplõje és kelléke manapság is itt létezik, él és mozog, settenkedik közöttünk a szomorú, posztmodern magyarországi való világban. Mielõtt szerénységem holmi erõszakra történõ felhívással vádoltatna meg bizonyos nemzetellenes körök részérõk, sietek elõrebocsátani, hogy a produktív, valamint nemzeti jövõnk és üdvösségünk beteljesülése szempontjából fölöttébb hasznos és építõ konzekvenciák levonását, illetve a fentebbi parabola aktuális értelmezését hírportálunk nagyérdemû olvasóközönségére bízom….

Lipusz Zsolt