A hajnal a buszon ért. Prága, majd Brno, Pozsony, Gyõr és végül Budapest. Újra az otthoni levegõ. Kicsit fura újra érteni minden szót, minden gesztust, de valahogy érzem legbelül: idegen vagyok, de mégis otthon.

Belépek egy kis szórakozóhelyre, a pultos épp a kiadóablakot sikálja, odasétálok és csendesen, de jól érthetõen köszönök. A lány félvállról oda dob egy hellót, majd sikál tovább. Csatlakozik egy barátnõje és eléggé hangoskodva beszélgetik a tegnap estét, és hogy Alekosz így, Való világ úgy. Figyelem felkeltésbõl megköszörültem torkom, és hogy leessen a tantusz újra köszöntem. A pultos lány nagy sóhajjal letette a szebb napokat látott rongyot, majd egy kicsit agresszív beütéssel hangjában megkérdezte: mit adhatok. Kávét kértem, tejjel, és 2dl Colát. Megkapom az italokat, természetesen a számla kíséretében. 650 Ft leteszem az ezrest és várok. A lány bekasszázza, a pénzt majd megy tovább sikálni. Finoman jelezvén a hölgy felé, várnám a visszajáróm, ö tettetett meglepetéssel, kinyitja a kasszát, motyog valami bocsánatfélét, és vissza ad 250 Ft-ot. A százas miatt már nem szóltam, csak sóhajtottam: itthon vagyok.

Irány a Keleti pályaudvar, metró, kis séta. A keleti elõtt 3, igen derekasan megtermett rendõr várakozik, járõrök. Megállok rágyújtani, a rendõrök egyike kiszúr magának és figyeli minden mozdulatom. Rámosolygok és szívom tovább a cigarettámat nyugalommal, és tettetett érdektelenséggel nézelõdök a jövõ menõ sokaságban. Megfáradt arcú emberek hömpölyögnek ki-ki a saját gondolataiba mélyedve igyekszik célja felé. Majd hirtelen az egyik derék rendõrünk int a feltehetõen felettese felé, hisz a Metro lejáratban egy bûnözõ, egy népellenség KOLDULNI MER! Rendünk bátor õrei mind a hárman odalépnek, igazoltatják a szerencsétlen nyomorultat, akinek minden ingósága, egy Spar–os nylon zacskóban felelhetõ. Szó szót követ, majd megegyeznek 6000 Ft birságban.
Mindeközben a rendõrök háta mögött kb. 15-20 méterrel (a keleti elõtti buszmegállóban) egy vezetõi képességekkel nem nagyon megáldott hölgy, 30 méteren kb. 25 KRESZ szabályt megsértve végül is beleütközik egy a lámpánál várakozó autóba. Rendõreinknek sem a csattanásra, sem azt, azt követõ perpatvarra a szemük sem rebben, hiszen õk intézkednek, és kell három rendõr egy 60 év körüli koldus megalázásában. Itt megjegyezném, arról lehet vitázni miért nincstelen, miért szorult a perifériára, de a tény, tény marad, nem azért koldul, mert van pénze akár enni, akár inni, vagy ki tudja, mire kéreget. Ezen rendõri intézkedés közel 25 percet vett igénybe, s mikor átadták a csekkeket, elindultak a koccanás felé, majd miután szemrevételezték az autókat, egy kérdést tettek fel a károsultnak, majd igenültség és düh volt a férfi szemében, s bár a válaszát nem hallottam, a rendõrök sarkon fordultak és elmentek.

Keleti. A vonatom épphogy csak elérem, de élvezem a fárasztó út minden percét, hisz az otthonom, a szülõvárosom felé igyekszem.
Elindulunk, egy rokonszenves kalauz, igen udvariasan kéri a menetjegyemet, majd kis csevegés, udvarias elválás. Kilépek az utazótérbõl és a mellékhelyiség felé veszem az irányt, meglepetés(!) a WC tiszta és használható. Dolgom végeztével visszalépek a helyemre, és a vonat mintha megérezte volna mindezt, lassítani kezdett. zsibongás, felszállás, népes kis család , de nem lépnek be az utastérbe, az ajtónál várakoznak, és épp azt beszélik hogyan verjék át a „kallert”. „ megálló és a család elhagyja a jármûvet. Újra a toalett felé veszem az irányt, belépek.

Elképesztõ látvány tárul elém. A nem is olyan régen tisztának és használhatónak titulált mellékhelyiségben egy tájkép fogad csata után. A WC teletömködve csomagolópapírral, frissen összefirkált falak, a napraforgómag szétköpködve, cigarettacsikkek, üdítõs flakonok. megkerestem a kalauzt, és jelentettem, amit találtam.
Vegyes érzelmekkel az arcán méregeti azt, amit normális ember gyomra nem igazán venne be. Rám néz, majd szomorkásan annyit mond:” mit tehetnénk? ez van , s ha szólni merünk, utána retteghetünk. „majd szól egy kollégájának, és valamennyire használhatóvá teszik a toalettet.

A vonat lassít, már érzem az egri levegõt, a fûszeres illatokat, s a rég nem látott táj feledteti kis idõre azon kellemetlenségek sorát, amelyek kíséretében eljutottam haza. Esteledik, s épphogy csak lezuhanyoztam már pezsgett is a vérem, hogy újra a szülõvárosom utcáit róhassam. Felhívtam pár barátom, és elõször velük találkoztam, egy régen nem látott kis lakásban, mely olyan sok emléket és vidám percet õriz. Éjfél, „na, kapjuk a nyakunkba a várost” felkiáltással, a jó kis pálinka elfogyasztása miatt érzett hévvel, elindulunk. Szombat hajnal. Meglepetésemre a tolongó kisváros utcái üresek, a régi szórakozóhelyeink, szinte konganak az ürességtõl, csak a helyi disco elõtt ténfereg néhány részeg tini. A régi helyek régi arcok, új panaszok. „nincs pénze az embereknek, már mindenki befásult, szinte alig járnak szórakozni.” ilyen és ehhez hasonló panaszok mindenhonnan. Szomorúan konstatáltam, hogy a beígért változás eljött ugyan, csak épp azt felejtették elmondani: Minden rosszabb lesz. Szüleimmel, szinte minden hétvégén elmehettünk étterembe enni, persze nem bélszint vagy osztrigát, de egy-egy jó brassói, vagy Jókai bableves, és somlói. Most? Ételfutár, napi 300 Ft, egy leves és valami föltel, napi egyszeri étkezés, a nyugdíjasoknál fûtetlen lakás, és természetesen kongó élelmiszer boltok. Áru van ugyan, csak vásárló nincs. Az a kevéske ami van, épp csak a fennmaradáshoz elég. Ez lenne hát a nagy forradalom? Ez lenne az Új Magyarország? Amig Cruislerekkel, és Audikkal furikáznak az „alkotmányozó” honatyák (akik nem alkotmányoznak, kivonulnak, de a fizetésük megkapják persze. Kérdem, melyik melós kapja meg a bérét, ha szól a fõnökének: „ebben a munkafolyamatban nem vagyok hajlandó részt venni „és elmegy?). Amikor egy millió forint csak a jármû fenntartása, amikor 2-3 helyrõl veszik fel a fizetésüket, a érdembeli munkavégzés nincs, eközben a nyugdíjasok, idõsek , a szociális háló szélére kerülnek, és lassan ellehetetlenedik az életük, fûtés nélküli lakásban kell élni, s választani kell a gyógyszert vegye meg vagy egyen. Amikor a rendõrség a segítõket vegzálja és nem azt aki bûnös, akkor én már csak keserûen mosolygok. Az új rend lett a hungaricum, nem a Boci csoki, a Túró Rudi. Ezeket már eladtuk.
A lelkünket is.

By: Smokedcat