A magyarországi szociáldemokrata párt megalakulása
A szocialista-kommunista munkásvezetõk lassan kiöregedtek, s helyüket átadtak azoknak a fiataloknak, akik részben Németországból, részben Ausztriából jöttek be az országba „munkájuk” elvégzése végett. Ma már biztosan tudjuk, hogy ezek a magyarországi munkásvezetõk legfõbb céljuknak tekintették az addig még töretlen magyar munkásságnak a nemzetközi munkásszövetségekbe való bekapcsolását. A rendõrségtõl eltekintve mûködésük nem ütközött nagyobb akadályokba.

A kilencvenes években már teljesen liberális nyomdokokon haladt az ország. A nemzetet, illetve a nemzet politikáját a híres szabadelvû párt irányította. Már nem volt divat beszélni sem Tiszaeszlárról, sem a zsidókérdésrõl. A nemzet világosan látó nagyjai — Verhovay, Istóczy, Simonyi, Ónody és a többiek letették a fegyvert, s az akkor már egy tömbbé kovácsolódott zsidó sajtó teljesen a maga irányítása alá hajtotta az ország közvéleményét. Andrássy Gyula gróf sikerrel vezette az ország külpolitikáját, s a magyar miniszterelnöknek nagy súlya volt az európai külpolitikában. Külpolitikai ország lettünk. Belpolitikával, illetve belviszonyaink szociális kérdéseivel senki sem törõdött, s a szocialista munkásvezetõk minden különösebb akadály nélkül végezhették munkájukat. A parlamentben 1898-ban a Bánffy-kormány ellen megindult az obstrukciós hadjárat, amely majdnem másfél évtizedig tartott s a pártok egymással voltak elfoglalva és nem láttak túl a parlament falain. Ez az obstrukció azonban nemcsak az addig sikerrel vezetett magyar külpolitikának, hanem belügyeinknek is végzetes károkat okozott. 1863-ban még Bismarck modotta gr. Károlyi Alajos követünknek, hogy a Monarchia súlypontja Magyarországra tolódott át. 25 esztendõ alatt — klasszikus liberalizmus magyarországi idején — a liberális politikai vonalvezetésnek azonban sikerült megtörnie ezt a nagy befolyást. Az obstrukció elaltatta az országot, s amíg külpolitikai vonatkozásban megkezdõdött a nemzetiségek magyarellenes szervezkedése, addig a határokon belül a szocialisták, illetve a különbözõ munkásegyesületek zsidó vezetõi szították azt az osztályharcot, amely végezetül is magyar és magyar között vont határvonalat. A kilencvenes évek vége felé az angol politikusok már lemondtak a Monarchiáról és Landsdowne angol politikus kijelentette, hogy nem hajlandó a monarchiát belekapcsolni az európai államok ötös szövetségébe. Ekkor már megrendült a hit a Monarchia erejében, mert szerintük már megkezdõdött a Monarchia bomlása. A nemzetközi diplomáciai körökben ekkor esett elõször szó a Monarchia züllésérõl, amelyet fõként az ausztriai németek és csehek marakodása, továbbá a magyar parlamentben elindított és másfél évtizeden át tartó obstrukciós vita jellemzett. A magyar parlament krízise rossz benyomást keltett egész Európában és az európai erõviszonyokat nézõ nagyhatalmak elfordultak tõlünk. A Monarchia politikájában a magyar befolyás nem érvényesülhetett többé, mert a liberális politika teljesen aláásta az ország tekintélyét és belsõ egységét. Tisza Kálmán és Széll Kálmán másfél évtizedig tartó miniszterelnöksége alatt törvénytárunk fõként a zsidóság érdekeit szolgáló törvényekkel szaporodott, s nem változott meg a helyzet késõbb sem. Munkáskérdésekkel senki sem törõdött.
Igaz, hogy a szocialista agitáció ellensúlyozására kormánysegítséggel megalakították az ú. n. Nemzeti Demokrata Munkáspártot, de ennek az egyesülésnek is hasonló lett a sorsa, mint a többi, felülrõl irányított népmozgalomnak. Eltûnt a semmiségben, mert népi mozgalmat nem lehet felülrõl kezdeményezni, legfeljebb ügyes kormánypolitikával — csak befolyásolni lehet. Ebben az idõben egész Európán végig száguldott a marxizmus szele, s Németország állandó rendõrségi beavatkozás helyett erõteljes szociális törvényekkel vetet gátat a marxizmus terjedésének.
Az európai szociáldemokrata pártok vezetõi 1889-ben határozzák el május elsejének megünneplését, s mivel ezt úgy Németországban, mint Ausztriában engedélyezték, természetesen Magyarországon sem gördítettek akadályt ellene. Ezt megelõzõen a kormány jóváhagyta a szociáldemokrata párt megalakulását és 1890-ben meg tartották Budapesten az elsõ magyar szociáldemokrata kongresszust. Az eredményt a szociáldemokraták munkabeszüntetésekkel, szabotázsokkal és sztrájkokkal csikarták ki.
Az elsõ szociáldemokrata pártgyûlést 1890. december 7-én tartották meg 121 szakszervezeti vezetõ jelenlétében.
Meghirdették a szociáldemokrácia programját és leszögezték, hogy a magyarországi szociáldemokrata párt a legkíméletlenebb osztályharc alapján áll.
Ezen a gyûlésen nemcsak a fõvárosi munkásság, hanem a parasztság elbolondított kiküldöttjei is megjelentek. A gyûlésen a felszólalók háromnegyed része zsidó munkásvezetõ volt, mely tényen az eddigiek után egyáltalán nem csodálkozhatunk. Felszólalt a zsidó Csillag Zsigmond, az ugyancsak zsidó Kürschner Jakab, továbbá a németnyelvû szociáldemokrata lap szerkesztõje, az ugyancsak zsidó Stern Simon is. Az úgynevezett újak közül ekkor jutott nagyobb szerep a zsidó Engelmann Pálnak, aki Ausztriából, került Magyarországra, továbbá a szintén zsidó Jászai Samunak, Stücklen Dánielnek és Reisch Mórnak. 1894-ben megteremtik a szociáldemokrata egységet, melyre vonatkozó tárgyadásokat az ugyancsak Bécsbõl Budapestre vándorolt zsidó Silberger folytatta le. A szociáldemokrata párt zsidó fiataljai a legradikálisabb hangot ütötték meg lapjaikban és rövid pár esztendei Magyarországon való tartózkodás után a legszemtelenebb és legszemérmetlenebb hangon szóltak bele az ország belügyeibe. Nem kötötte õket sem a tradíció, sem a magyar történelem ismerete. Belegázoltak mindenbe, sárba rántották a magyar történelem nagyjait, beletapostak az egyházba és a vallásba, s általában úgy viselkedtek, ahogyan bevándorolt zsidók szoktak viselkedni egy fáradt országban. 1895-ben az addig hetilapként megjelenõ Népszavát napilappá alakítják át, s a szerkesztõk között ott találjuk a magyarországi munkásmozgalmak összes zsidó vezetõit. Itt írta cikkeit Silberger, Grossmann Miksa, Kiss Adolf, Pfeiffer Sándor és nem utolsó sorban a kommunizmus alatt még nagy szerepet játszó Bokányi Dezsõ. Sztrájk sztrájkot követ, s a magyarországi marxizmus a politikai parvenük módjára irányítja a fiatal párt politikáját. Lassan belekapcsolják munkakörükbe a vidéket is, levonulnak az úgynevezett „viharsarokba” és fõként Orosházán, Békéscsabán, Battonyán és Hódmezõvásárhelyen „fejtenek ki munkásságot”. Hódmezõvásárhelyen 1891-ben alakult meg a szociáldemokrata párt, s alig három esztendei fennállás után máris bekövetkezett Hódmezõvásárhely véres napja: 1894. április 22. Ennek a napnak „történetét” a közoktatásügyi népbiztosság megbízásából írta meg a zsidó Ormos Ede, a Népszava volt munkatársa, aki vallomása szerint szemtanúja volt a hódmezõvásárhelyi munkászendülésnek. Ezt a zendülést a szociáldemokrata párt határt nem ismerõ lazítása idézte elõ, s most lássuk, hogy ír errõl az eseményrõl a marxista szemtanú:
„A sötét tudatlanságban, kegyetlen gonoszságban, õsi romlottságban leledzõ magyar közigazgatás, — kezdi beszámolóját Ormos Ede — a rendõrkapitányok és szolgabírák, a vidéknek ezek a becstelen kiskirályai, felsõ parancsra és saját rossz ösztönükbõl is fegyverrel akarták mindenütt elnyomni a földmunkásmozgalmat. Orosházán 1891 május elsején a munkásság ünnepét már vérbe fojtotta a fõszolgabíró...”
Ezután részletesen leírja az eseményeket és büszkén állapítja meg, hogy akik ezen a napon megtámadták a hódmezõvásárhelyi városházát, azok valamennyien — kommunisták voltak. Mondanunk sem kell, hogy a Népszava és az akkori szociáldemokrata sajtó óriási politikai tõkét kovácsolt ennek a pár felizgatott embernek az esetébõl és még nagyobb lendülettel vetette magát a politikailag iskolázatlan agrár-tömegekre… 1897-ben a párt megindítja a Földmívelõk Szaklapját és arató sztrájkokra izgatja az embereket. 1898-ban a ceglédi polgármester nem engedi meg a földmunkás kongresszus megtartását annak a pártnak, „amelynek tagjai tagadják a haza és a vallás fogalmát”. A vidéki törvényszékeken egymásután tartják a zendülések miatt perbefogott marxista vezetõk põrét, de ez mind csak olaj a tûzre. A kormányzat még mindig rendõrügyi kérdéseknek tekinti a szociális kérdéseket, s a szociáldemokrata párt minden erõszakra újabb erõszakkal felel. Kiutasítások, letartóztatások, házkutatások követik egymást és 1898-ban megjelenõ pártvezetõségi jelentés szinte melldöngetve hirdeti, hogy ebben az esztendõben 44 áldozata volt a különbözõ helyeken történt csendõr-sortüzeknek, hogy 114 munkás megsebesült, hogy 259 munkást kiutasítottak és az elvtársaik 46.985 napnyi börtönbüntetést szenvedtek. A szociáldemokrácia erõsebbnek bizonyult az államhatalomnál, amely tehetetlen volt a zsidó furfang és a magyar munkás fanatizmusával szemben. Ha betiltottak egy szociáldemokrata szaklapot, a következõ héten már nem is egy, hanem öt szaklap indult bomlasztó útjára. Ha feloszlattak egy helyiséget, másnap öt új helyiség nyílott.
A munkabérek alacsonyak voltak, a parlament obstruált és közjogi vitákban merült ki. A szociális reformok elmaradtak, s a magyar munkásság a szociáldemokrata párttól várta sorsa jobbrafordulását. A keresztény társadalomi elfelejtette az Istóczyék által felvett zsidókérdés problémáját, nem törõdött a sajtóval, még kevesebbet a munkáskérdéssel, s amíg egy-két vérszegény néppárti lap kivételével a keresztény magyarságnak egyetlen hetilapja sem volt, addig a marxizmus már több, mint két tucat szakmai hetilappal rendelkezett, melyek fölött ott õrködött a minden betiltást kiheverõ és a magyar sajtó történelmében óriási szerepet játszó Népszava. Ahogyan a francia forradalom egyes mozzanatait nem tudjuk megérteni a forradalmi francia sajtó ismerete nélkül, éppen úgy hiányos volna a magyarországi szociáldemokrácia roppant hatalmáról szóló ismeretünk, ha nem foglalkoznánk a marxista sajtó szerepével, amelynek minden sorát a magyarságtól teljesen idegen és fõként zsidó jövevények írták, s amely sajtó az elmúlt ötven esztendõ alatt a legkíméletlenebb izgatást folytatta nemcsak a magyar faj, hanem a magyar állameszme ellen is. A marxizmus, születése pillanatában felismerte a sajtó roppant fontosságát és minden rendelkezésére álló eszköz felhasználásával arra törekedett, hogy sajtóját megerõsítse, elterjessze és ily módon hajtsa a marxizmus vörös zászlói alá az ország dolgozó tömegeit. A zsidó nagytöke pedig támogatta ezt a sajtót és a zsidó gyártulajdonosok mindig készek voltak tárgyalni a végeredményben ugyancsak zsidó érdekeket szolgáló szociáldemokrata vezetõkkel.
Amíg a keresztény tõke, a keresztény nagybirtokosság és a keresztény középosztály közömbösen tûrte a valamikor magyar kézben lévõ sajtó pusztulását, addig a nemzetközi zsidó nagytõke és a Galiciából bevándorolt utolsó bocher zsidógyerek is két kézzel támogatta az õ érdekeit szolgáló és az õ célkitûzéseit támogató zsidó sajtó megerõsödését.

Forrás: Link