Jelentõs innováció kerülhet a magyar választási rendszerbe, ha nem lesz elõre rögzített az Országgyûlés létszáma, és a kisebbségi szervezetek megkapják a kedvezményes mandátumhoz való jutás jogát.

A máig kiindulási alapnak tekintett, 2010 májusában, Kósa Lajos, Navracsics Tibor, Répássy Róbert és Rétváry Bence (utóbb kormányzati potentáttá váló) fideszes képviselõk által benyújtott indítvány szerint a kisebbségi szervezetek öt egyéni jelölt után is állíthatnának országos listát, amelynek az elsõ helyezettje már az egy listás mandátumhoz szükséges voksmennyiség harmadéért bekerülhetne a magyar Országgyûlésbe. Ez jelentõs kedvezmény a pártok listáihoz képest. A javaslat 13 ilyen módon betölthetõ képviselõ hellyel bõvítené az parlamentet, amelybõl azonban nem kötelezõ mindet fölhasználni.

A Fidesz-KDNP-s nyilatkozatok ezért szólnak 200 fõs Országgyûlésrõl. A STOP információi szerint a kormánypárti vezetõk két (ezen módon betöltött) mandátumnál többel nem számolnak, mivel az egy választó -egy lista elv alapján a szavazónak választania kellene kisebbségi identitása és politikai preferenciája között a következõ voksoláson.

A tavaly májusi fideszes javaslat azzal indokolja az új elem kodifikálását, hogy "a parlament régi adóssága a kisebbségek országgyûlési képviseletének biztosítása". Ennek azonban ellentmond, hogy erre - a politikai legendával ellentétben - nem kötelez az Alkotmánybíróság határozata: a testület honlapján a magyarországi kisebbségek országgyûlési képviseletének hiánya nem szerepel a mulasztásos alkotmánysértések listájában.

A kisebbségek parlamenti képviseletét 1990-ben, még a szabad választások elõtt az állampárti Országgyûlés emelte az alkotmányba. Az MDF-SZDSZ április 29-ei megállapodása (Antall-Tölgyessy-paktum) egyértelmûen vállalta a kisebbségek parlamenti képviseletének biztosítását, azonban a vonatkozó részeket kiemelték az alaptörvénybõl. Az ezirányú indítványokra az Alkotmánybíróság 1992-ben kifejtette, "a képviselet szükséges feltétele annak, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek államalkotó tényezõi szerepüket betölthessék", azonban nem állította, hogy ennek kizárólag az országgyûlési mandátum tudna eleget tenni. A parlament 1994-tõl lehetõvé tette a kisebbségek önkormányzati képviseletét, országos önkormányzatuk fölállítását, illetve létrehozta a kisebbségi jogok biztosának intézményét. Ezzel letudottnak vélte a dolgot, és ezzel az Ab sem vitatkozott, jóllehet az 1993-as kisebbségi törvénybe újfent belekerült a parlamenti képviselet.

A régi adósság tehát nem a magyar jogrendszer koherenciája, hanem a környezõ országok felé áll fönn, amelyek csaknem két évtizede gyakorolnak nyomást az ügyben a magyar kormányra, hogy saját területükön is megvonják a kisebbségi szervezetek kedvezményes parlamenti képviseletét, ha Magyarország nem tesz hasonló gesztust az irányukba - jóllehet a felvidéki és az erdélyi magyarok, illetve a magyarországi szlovákok és románok létszámának aránytalansága elsõ pillantásra is nyilvánvaló.

A kisebbségek parlamenti képviseletének a legnagyobb problémája a szavazategyenlõség kérdése. Ha a kisebbségi névjegyzékbe fölvett választó az egyéni képviselõ és pártlista mellett újabb országgyûlési választóra adhat le voksot, akkor nyilvánvalóan több befolyáshoz jut az Országgyûlés összetételére, mint a többséghez tartozó. Ha azonban - mint a négy Fidesz-képviselõ által beterjesztett indítványban is szerepel - választania kell kisebbségi identitása és a politikai preferenciája között, akkor a kisebbségi képviselet gyakorlati megvalósulása kerülhet veszélybe, mint azt egy ombudsmani állásfoglalás megállapította 2007-ben.

A helyzet kezelésére a kisebbségi jogok biztosa azt javasolta, hogy a nemzetiségek és etnikumok képviseletét válasszák el az általános országgyûlési választásoktól. A kisebbségek az elképzelése szerint fél évvel késõbb, az önkormányzati választásokon voksolhattak volna saját parlamenti képviselõjükre, a többletszavazatot a rövidebb mandátummal kompenzálva.

Az ombudsman élénken tiltakozott a kisebbségi mandátumok korlátozott volta ellen is. Egy 1998-as Ab-határozat ugyanis kimondja, hogy "a szabad mandátum e jellemzõi abban is kifejezõdnek, hogy a képviselõk jogállása egyenlõ, jogaik és kötelességeik azonosak. A képviselõi feladat ellátásához szükséges jogok és szervezeti feltételek tekintetében nem lehet a képviselõk között aszerint különbséget tenni, hogy milyen módon nyerték el mandátumukat".

Ennek dacára a STOP-ot informáló kormánypárti potentátok közül többen érveltek amellett, hogy a kisebbségi képviselõk csak korlátozottan vehessenek részt a Országgyûlés munkájában: szavazati jog nem illetné meg õket, tanácskozási és felszólalási joggal részt vehetnének a plenáris és a bizottsági üléseken, interpellációt és kérdést tehetnének fel, valamint törvényjavaslatot nyújthatnának be.

A Ház elõtt lévõ javaslat ezt még nem tartalmazza: "a kisebbségi jelölõ szervezetek olyan mandátumokat szerezhetnek, amelyek nem csökkentik a pártok által megszerezhetõ mandátumok számát, ezekkel a mandátumokkal az Országgyûlés létszáma megnövekszik. (...) Ennél nagyobb kedvezmény biztosítása már súlyosan sértené a választójog egyenlõségének alkotmányos alapelvét".

A Kósa-Navracsics-féle indítvány azonban nem is rögzíti a mandátumok egyenlõségének elvét, ezért egy, az ügyben meghatározó fideszes politikus szerint lehetõségük van a korlátozásra. A miniszterelnök egyik tanácsadója szerint azonban "Orbán Viktort nem úgy ismerem, mint aki szereti a félmegoldásokat: ha úgy dönt, hogy lesz a kisebbségeknek országgyûlési képviselete, akkor az teljes jogú lesz".

A kockázata ennek már csak azért is csekély, mivel ily módon kiosztott alig néhány mandátum legfeljebb extrém szoros - azonban 2002 óta nem példátlan - eredmény esetén kerülhetne csak ügydöntõ helyzetbe.

Forrás: Link