Csak néhány szót,mindenféle ideológiai magyarázat,vagy szeretet rezgés nélkül!
EZ A MI HAZÁNK,NEM ADJUK,PUSZTULJATOK,VAGY PUSZTUL AZ EGÉSZ VILÁG!

A materialista aranyborjú-imádó önérdek-vezérelte népcsoport (akinek istene is magántulajdon), útban van hogy hazánkat is Palesztina-ként megszállja, kiszipolyozza, "magáévá tegye".
A következö lépés Európa. Ha ez is a zsebükbe vándorol, akkor a cél a földi világ tönkretétele.
A Föld után pedig ki akarnak rajzani a bolygórendszerbe (miután a földi bioszféra felmondja a szolgálatot) és elsö célpontjuk a Mars.
(Mondhatnánk: mars ki - már most!)
Ott remélnek ( a minusz 150 fokos savas viharok halálos ölelésében) egy mesterséges "földi" klimát létrehozni és müködtetni. Mindez csak PÉNZ kérdése, mint minden....igy csupán egy kiválasztott elit (hol hallottam ezt a szót, ejnye no, de ismerös...) teheti meg hogy a majdan tönkretett, halálraitélt "Kék Bolygót" elhagyhassa, a szebb jövö reményében.
Vagyis a ki tudja hányadik "Exodus", persze csak bankszámla függvényében...az apraja, mint mindig, be lesz áldozva.
Szép kis "emberiség jövöje" - HACSAK; meg nem állitja valaki/valami ezt az örült bandát; ki nem durrantja ezt a nem-emberi méretüre felfúvott lufit.

Ehhez az idö egyre inkább elérkezettnek látszik.

T.B.Sz.

Nem vagyok türelmetlen, de mikor is lesz az a " megállítja valaki" ?!

változunk
"Tempora mutantur et nos mutamur in illis."
Az idök változnak és bennük mi is változunk.

Lehet, hogy ez a változás túl lassú (a tönkretétel sebességéhez képest mindenképpen) és igy nem valakire, hanem valamire hárul a feladat: megállítni a materialista örültek ámokfutását.
Szerintem Földanyánál még van egy-két ász a ruha ujjában...
az is valami...

T.B.Sz.

keepfargo, változunk
Bizony, változnak az idõk ( egyik kedvenc latin sententiám!), megállítani nem tudjuk, csak az a baj, hogy közben megfeledkezünk a feladatunkról ebben a földi életünkben: életünk nem önmagába visszatérõ körforgás, hanem egy spirális pályán haladó fejlõdési folyamat, amelynek végén egy magasabbrendû, nagyobb tudással rendelkezõ szellemnek kell(ene) kialakulni minden emberben. Hogy a világot elõbbre vigyük, ne pusztítsuk, tönkretegyük, hogy azután más bolygóra kelljen költöznie a maradéknak. Pedig a materialista õrült istentagadók is a "szellem" emberei, csak éppen a rossz szellemé, a sátáné, és tudásukat a rontásra, pusztításra használják. Ha már õk alakítják az idõjárást, a földrengéseket, tornádókat, - mit tehet még a Földanya azon kívül, hogy lerázza magáról ezt a pusztító társaságot?! Csak attól tartok, hogy elég nehéz lesz kiválogatnia a sok rossz közül azt a néhány jót, aki talán megérdemelné a túlélést...
De: Nil desperandum! (Semmiben sem kell a reményt elveszíteni!)

A Cion Bölcseinek Jegyzõkönyvei

http://mek.niif.hu/06800/06897/html/0407.htm

http://www.google.com/#hl=en&source=hp&q=cion+b%C3%B6lcseinek+jegyz%C5%91k%C3%B6nyve&aq=3&aqi=g4g-m1&aql=&oq=cion+b&gs_rfai=CzFv6BdmCTN-4GZSEygS-lKnmBAAAAKoEBU_Qxlnb&pbx=1&fp=33ee0dc4fde95678

Jövõbelátó cári hírszerzõk hamisításának máig élõ igazsága

Az az írás, amely "A Cion Bölcseinek Jegyzõkönyvei" néven vált ismertté, a körülötte máig zajló tudományos és politikai vita, valamint egyértelmûen bizonyítható hamisításai dacára a világtörténelem egyik legfontosabb dokumentumává vált. Ezt azzal vívta ki magának, hogy tanulmányozóinak jelentõs részét ma is meg tudja gyõzni egy titkos szövetség világuralomra törekvõ stratégiájának a létezésérõl. Tartalma az ember és az emberi természet mély megértésérõl tanúskodik. Szemléletesen írja le azokat a módszereket, amelyeket ez a titkos szövetség uralmának megteremtése érdekében kíván alkalmazni az emberiséggel szemben. Ezért ez a dokumentum nem csak híres, hanem hírhedt is. Kiváló felkészültségû tudósok bizonyították be róla, hogy csaló hamisítvány. Más kutatók viszont azt állítják, hogy a Jegyzõkönyvek hamis volta ellenére valóságosan létezõ összeesküvésrõl ad hírt, s szerzõséget azért tulajdonítják hazug módon a zsidóknak, hogy igazi szerzõi rejtve maradjanak. Többen rámutattak, hogy a Jegyzõkönyveknek valójában nincs köze a judaizmushoz, és csak a megrögzött antiszemiták állítják ennek az ellenkezõjét.

A magunk részérõl annyit bocsáthatunk elõre, hogy a Jegyzõkönyvek számos tekintetben kétséget kizáróan hamisítványnak minõsíthetõk, mivel nem a szerzõk által sugalmazott titkos tanácskozásokról készültek. Ugyanakkor a történelem menete több lényeges vonatkozásban is az ezekben a hamisítványokban körvonalazott stratégiát látszik követni. Ez - utólagosan - a tartalmi hitelességét támasztja alá. Az emberek többsége - köztük a fõáramlatú történészek jelentõs része nincs tudatában annak, vagy egzisztenciális okokból nem akar róla tudomást venni, hogy szervezett erõk immáron csaknem 300 éve az általuk kidolgozott stratégiának megfelelõen kívánják befolyásolni a történelem menetét. Ez a szervezett erõ minden eszközt felhasznál arra, hogy rejtve maradjon és legfõbb mûködési elve a szigorú titoktartás. Ha pedig egy nemzetközileg megszervezõdött erõ rejtett céljai érdekében titkos módszerekkel érvényesíti gondosan álcázott stratégiáját, akkor azt összeesküvésnek is nevezhetjük. Hiszen az összeesküvés nem jelent mást, minthogy szervezett érdekcsoportok koordináltan és titokban fejtik ki tevékenységüket, hogy céljaikat - a többi társadalmi tényezõ ellenállásának kikapcsolásával - minél hatékonyabban és gyorsabban érhessék el. Ha nyíltan tevékenykednének, akkor nem lennének összeesküvõk, de céljaikat is nehezebben, vagy sehogy sem, érhetnék el.

Ha valaki sötét szobában élt egész életén át, õszintén állíthatja, hogy nap és fény nincs is, és csupán mítosz, megtévesztés azt állítani, hogy létezik napfény. Egy ilyen vélekedés természetesen nem változtat azon a tényen, hogy a nap és fénye létezik. Azok a szervezett magánhatalmi struktúrák, amelyek kitûzték az új világrend bevezetését, komoly elõrehaladást értek el a tömegtájékoztatás, az emberi tudat befolyásolása és ellenõrzése terén. Az eredmények közé tartozik az is, hogy bizonyos fogalmak átértelmezésre kerültek. Mivel a háttérerõk között megtalálhatóak többek között a cionizmushoz tartozó csoportok is, ezért ezek a csoportok a II. világháborút követõen igyekeztek egyenlõségjelet tenni a judaizmus és a cionizmus közé. A Jegyzõkönyvek világosan utalnak rá, hogy a távlati célok elérésének egyik feltétele az antiszemitizmus átértelmezése zsidóellenességgé. Emiatt is igen tanúságos a Jegyzõkönyvek olvasása mind zsidók és nem zsidók számára. E sorok írója úgy látja, hogy a Jegyzõkönyvek mögött meghúzódó háttérerõk valójában egyik néphez sem tartoznak, és a zsidó néppel sem azonosíthatók. Ez az arctalan pénzviszonyokba elrejtõzött érdekszövetség ténylegesen csak önmagához tartozik. Kizárólag önmaga érdekeit érvényesíti és a saját uralmát kívánja kiépíteni.

Az antiszemita kifejezés eredetileg a szemita népekhez való ellenséges viszonyulást fejezte ki. Az idõk folyamán azonban átalakult az értelme, és ma már zsidóellenességet jelent. Az arabok is szemiták és közülük kerülnek ki legnagyobb számmal a cionizmus áldozatai. Több tudományosan dokumentált könyv tanúbizonysága szerint az oroszországi zsidó lakosság jelentõs része nem palesztinai eredetû. Ismert tény, hogy az egykori Kazár-birodalom uralkodó osztálya, majd pedig lakóinak többsége a VIII. század során vette fel a zsidó vallást, hogy segítségével megszilárdítsa függetlenségét a görögkeleti kereszténységet képviselõ Bizánci Birodalommal, és az iszlámot képviselõ arab kalifátusokkal szemben. Amikor a XX. század fordulóján megszületett egy zsidó állam létesítésének a terve Palesztinában, ez egyben azt is jelentette, hogy számos bennszülött arabot el kell majd távolítani szülõföldjérõl, Palesztinából. Ha tehát a fajilag csak részlegesen szemitának tekinthetõ keleti zsidóság felvállalja szemita palesztinok erõszakkal való eltávolítását, ezt a szó eredeti értelmében antiszemitizmusnak lehetne tekinteni.

A Jegyzõkönyvek meglehetõsen pontosan vázolja azt a tervet, amelyet végül is a XX. század során - lényeges részeiben - meg is valósítottak. De a benne foglalt elgondolások kezdeményei 2000 évvel ezelõtti hasonló dokumentumokban és megnyilatkozásokban is fellelhetõek. A Jegyzõkönyvek készítõi azt a látszatot kívánták kelteni, hogy az a zsidó nép legmagasabb vezetõi körében lefolyt állítólagos bizalmas tárgyalásokról készült. A kutatónak gondosan meg kell vizsgálni, hogy milyen érvek és ellenérvek támasztják alá azt, amit a dokumentum önmagáról állít. Ha gondolati kísérletként igaznak fogadjuk el, hogy magas rangú zsidó vezetõk titkos tanácskozásairól készül feljegyzések foglalata, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Jegyzõkönyvek egyformán sértik zsidók és nem zsidók érdekeit. De csak arra hivatkozva kizárni egy dokumentum saját állításának a valódiságát, hogy az sértõ lehet egyes emberek számára, nem tekinthetõ tudományos eljárásnak.

Az a körülmény, hogy a II. világháború során az európai zsidó lakosság ahhoz hasonló szenvedéseken ment keresztül, amilyeneket megjövendölt a Jegyzõkönyvek, már önmagában el kellene, hogy gondolkoztasson minden népét és kultúráját szeretõ zsidó és nem zsidó embert. Mind a kommunizmus, mind a nemzetközi pénzügyi közösséggel szövetkezett cionizmus tekinthetõ úgy is, mint a Jegyzõkönyvekben foglalt program fokozatos átültetése a gyakorlatba a XX. század során. A kommunizmus eltávolította a Romanov dinasztiát, valamint az orosz arisztokráciát, és behelyettesítette egy olyan szûk csoport zsarnoki diktatúrájával, amelyben a részben kazár eredetû keleti zsidóság is fontos szerepet játszott. Ez a diktátori hatalommal rendelkezõ csoport óriási földterületekre, gazdasági és emberi erõforrásokra tette rá a kezét. A cionizmust, mint politikai ideológiát arra használták, hogy alátámasszák a keleti zsidóság igényét önálló nemzeti otthon megteremtésére, mivel a cári Oroszországban bizonyos idõszakokban súlyos üldöztetésnek voltak kitéve. Tény, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján és a XX. század elején antiszemita pogromokra került sor Oroszországban. Ennek méreteit azonban különbözõ okokból részben fel is nagyították. Ez a taktika nyugaton elõsegítette a cionista érdekek érvényesítését és megkönnyítette a keleti zsidóság kivándorlását a nyugati országokba.

Stephen Wise rabbi szerint 1900-ig fõleg a jelentõs arányban kazár eredetûnek tekinthetõ askenazi zsidóság vándorolt ki az Egyesült Államokba, míg a németországi szefard zsidóság bevándorlását korlátozták. 1910-ig Oroszországból mintegy egymillió keleti zsidó bevándorló érkezett és ez már jelentõs szavazóerõt is képviselt. Ma Amerika lakosságának mintegy a 3 %-a zsidó származású, és egyes szerzõk adatai szerint ma már õk töltik be az amerikai kormányzat vezetõ pozícióinak a jelentõs részét.

A brit és az amerikai kormányt a zsidó nemzeti mozgalom cionista vezetõi vették rá arra, hogy a nyugati és a palesztinai zsidóság többségének az ellenzése dacára létrehozzanak egy zsidó nemzeti otthont Palesztinában. Egy ilyen nemzetállam létrehozása nem volt Nagy-Britannia érdeke, és óriási költségeket vont el Londontól egy olyan idõszakban, amikor az elsõ világháború sikeres folytatása minden erõforrást igénybe vett.

A Jegyzõkönyvek eredete

A Jegyzõkönyveket ma abból a szempontból érdemes vizsgálni, hogy milyen összefüggés áll fenn a benne rögzített stratégia és a most kibontakozó világrend között? Az is fontos kérdés, hogy hogyan jött létre, kik és miért írták? De ma már fontosabb arra válaszolni, hogy tatalmilag igaz-e? Bizonyítható-e, hogy a benne leírt stratégia fokozatosan valósággá válik? Ha ez hamis állítás, akkor meg kell mondani - érvekkel alátámasztva -, hogy miért és mennyiben nem vált és nem válik valósággá az ott vázolt történelmi-menetrend? Ha pedig az bizonyítható, hogy a Jegyzõkönyvek új világrendre vonatkozó állításai összecsengenek napjaink fõ pénzügyi és gazdasági, társadalmi és kulturális átalakulásaival, akkor arra kell választ adni, hogy a történelem menete miért igazodik cári hírszerzõk XIX. század végi rosszindulatú hamisítványához?

A Jegyzõkönyvek ilyen értelmû tanulmányozása betekintést enged azokba az országos és nemzetközi szintû politikai döntésekbe, amelyek valódi értelme részben a Jegyzõkönyvek által világosodik meg. A Jegyzõkönyvek segítségével újraértelmezhetjük azt a társadalmi - "forradalmi" - mozgalmat, amelynek irányítói a világ egy központból történõ kormányzására törekednek. Ennek a világméretû forradalmi mozgalomnak a megértéséhez nemcsak az 1789-es francia, az 1917-es bolsevik forradalmat, de az 1848-as forradalmakat, valamint az 1871-es párizsi kommünt is tanulmányoznunk kell. Elemezni kell miként mûködött III. Napóleon rendszere Franciaországban, amellyel szemben Maurice Joly (élt: 1831-1878) megírta vitriolos politikai pamflettjét a "Párbeszédek a pokolban Machiavelli és Montesquieu között".

A Párbeszédek 1864-ben jelent meg, és egyes részei szó szerint megegyeznek a Jegyzõkönyvekkel. Joly szimbolikus párbeszédrõl írt, hiszen Nicolo Machiavelli (1469-1527), mint firenzei államférfi az olasz reneszánsz kiemelkedõ személyisége volt, és nem ismerhette személyesen a jóval késõbb élt francia Montesquieu-t. Machiavellit 1512-ben a Mediciek bebörtönözték, majd számûzték. Ekkor írta meg a Fejedelem címû munkáját. Politikai nézetei a belsõ harcok által gyengített Itália küzdelmét tükrözik az erõsödõ központosított európai államokkal. Machiavelli a kivezetõ utat erõs központi hatalom létrehozásában látta. A központosított állam legfõbb garanciáját az erõskezû, korlátlan hatalommal felruházott abszolút uralkodóban vélte megtalálni. Ezért az abszolút monarchia elméletének a megalapozójává vált. Megengedhetõnek tartotta az erõszak, a ravaszság és a hitszegés alkalmazását, amennyiben ez a legfõbb cél elérését: az erõs és központosított nemzetállam létrehozását szolgálja. Õróla nevezték el a machiavellizmust, amelyet a gátlástalan politika megjelölésére használnak.

Charles de Secondat Montesquieu 1689-tõl 1755-ig élt és a francia felvilágosodás elsõ szakaszának kiemelkedõ képviselõje volt. Fõ mûvében "A törvények szellemében" három kormányzati rendszert írt le: a monarchiát, a demokratikus köztársaságot és a despotizmust.

A leglényegesebbnek a demokratikus köztársaságot tartotta, de kora viszonyai között nem tekintette megvalósíthatónak. Ezért az abszolút monarchiát alkotmányos monarchiával kívánta felváltani. Példaképe Anglia volt, ahol a polgárság és a nemesség kompromisszumot kötött.

Machiavelli és Montesquieu a valóságban tehát soha nem találkozott. Több, mint 150 év volt közöttük. Joly könyvének címében a "pokol" a szellemi világot szimbolizálja, és a párbeszéd a nagy olasz és a nagy francia szelleme között folyik. III. Napóleon két kommunistának jellemezhetõ forradalmi kísérlet között uralkodott. E forradalmak egyik résztvevõje Maurice Joly, a radikális demokrata párizsi ügyvéd, "Párbeszédeit" tulajdonképpen III. Napóleon bírálatának szentelte. A Párbeszédeket politikai vitairatként is fel lehet fogni, amely választásra kényszeríti az olvasót a forradalom és III. Napóleon között, felsorolva a mellettük és az ellenük szóló érveket. A Jegyzõkönyvek 16,45 %-a szó szerint megegyezik a Párbeszédekkel. Ez lényeges egybeesés, de mégis csak a teljes szövegnek az egyhatoda. A Jegyzõkönyvek igen hosszasan foglalkoznak a világ pénzügyi rendszerével, amelyet a Párbeszédek csak érintenek. De még a párhuzamos passzusok sem ugyanazok, mivel hasonlóságuk, sõt azonosságuk ellenére más az értelmük. Már Joly sem egyedül írta az említett párhuzamos szövegrészeket, hanem csupán átvett már létezõ forradalmi szövegeket oly módon változtatva azokon, hogy hatékonyabb legyen III. Napóleon ellen intézett támadása.

Akár hitelesek, akár hamisítottak a Jegyzõkönyvek, történelmi tény, hogy léteznek és közrehatottak a XX. század történelmének alakulásában. Különösen a II. világháború menetét befolyásolták, és így közvetve hozzájárult több millió zsidó származású embertársunk rituális meggyilkolásához. Ugyanakkor a nyilvános vita a Jegyzõkönyvekrõl ismét tápot adhat az antiszemitizmusnak. Éppen ezért rendkívül fontos kérdéssé vált a zsidóság számára annak a bebizonyítása, hogy a Jegyzõkönyvek nem a zsidóktól származnak. Ezt a tényt a berni bíróság is megerõsítette 1935. május 14-én, amikor ítéletben mondotta ki, hogy a Jegyzõkönyvek nem zsidó eredetû. Természetesen adódik a kérdés: Ha ez így van, akkor honnan származik?

1921-ben a londoni Times hírt adott arról, hogy 1865-ben Brüsszelben publikálták egy névtelen szerzõ könyvét, amelyet a brit lap "Dialogues of Geneva"-nak (A genfi párbeszédek-nek) nevezett. Ugyancsak a Times tudósított arról, hogy III. Napóleon rendõrsége gyorsan kiderítette, hogy a könyv szerzõje egy Maurice Joly nevû jogász, akit ezután letartóztattak, bíróság elé állítottak és két évre bebörtönöztek. Maurice Joly nemcsak jogász és közíró, de szabadkõmûves is volt, a Rózsakeresztes Rend tagja. Fontos körülmény az is, hogy közeli barátság fûzte Victor Hugóhoz (1802-1885) a nagy francia íróhoz, aki ugyancsak tagja volt a Rózsakeresztes Rendnek. Victor Hugóról azt sem árt tudni, hogy az 1848-as felkeléseket követõen az 1849-es szabadkõmûves békekonferencián õ volt az, aki elõször kimondta ezt az elnevezést, hogy "Európai Egyesült Államok". 1844-tõl 1885-ben bekövetkezett haláláig Victor Hugó volt a Priory of Sion (franciául: Prieuré de Sion) nagymestere. Maurice Joly közeli barátja volt a magasrangú szabadkõmûves Adolphe Isaac Cremieux-nek (1796-1880). Cremieux egyike volt az 1848-as párizsi felkelés vezéreinek. 33-as fokozatú szabadkõmûvesként tagja volt az "Õsi és Primitív Ritusu Mizraim Szabadkõmûvesség" legfelsõbb tanácsának Párizsban. Ezt a Rózsakeresztes szabadkõmûves páholyt az ugyancsak sionista és illuminátus Cagliostro alapította. A Mizraim Páholyban ugyanannak az õsi egyiptomi Isis kultusznak a rituáléit gyakorolták, mint a Priory of Sion-ban.

Az említett körülmények rendkívül érdekessé teszik Maurice Joly személyiségét. Maurice Joly tehát francia volt, jogász, szabadkõmûves és közíró. Másodszor: õ írta franciául a Genfi Párbeszédeket, amely a Cion Bölcsei Jegyzõkönyveinek az alapját képezi. Harmadszor: közeli kapcsolatban állt a Priory of Sion nagymesterével, Victor Hugóval. Negyedszer: Joly Adolphe Cremieux-vel a Rózsakeresztes Szabadkõmûvesség irányítójával együtt tagja volt egy páholynak, amelyet a sionista Cagliostro alapított. Ötödször: mind Victor Hugó, mind Adolphe Cremieux maximálisan részt vett az 1848-as szabadkõmûves forradalomban. Ezek a körülmények arra engednek következtetni, hogy valamilyen módon ez a három ember kapcsolatban áll a Cion Bölcsei Jegyzõkönyveinek a megszületésével.

A cionizmus nem azonos a sionizmussal

Ha közelebbrõl szemügyre vesszük Cremieux tevékenységét, akkor a kérdés még összetettebbé válik. Ugyanis hat éven át - 1864-tõl 1870-ig - Cremieux volt az elnöke az Alliance Israelite Universelle nevû zsidó szervezetnek, amelyet 1860-ban alapítottak, és amelynek a központja abban a sionista szabadkõmûves páholyban volt, ahol Cremieux a legfelsõ tanácsot irányította. Az Alliance Israelite Universelle-t John Daniel amerikai kutató állítása szerint a Priory of Sion azért hozta létre, hogy ellensúlyozza az Oroszországban egyre növekvõ, és egyre nagyobb erõt képviselõ cionista mozgalmat. A cionizmus, mint nemzeti mozgalom, azt tûzte ki célul, hogy a szétszórtan élõ zsidó nép számára nemzeti otthont teremtsen. Az Alliance Israelité Universelle viszont a világban élõ zsidóság egyetemes érdekeit képviselte. Arra bátorította tagjait, hogy önazonosságukat megtartva maradjanak továbbra is eddigi szülõföldjükön a különbözõ országokban. Az Alliance Israelite Universelle a reformjudaizmust is ellenezte, amely már azt is óhajtotta, hogy a zsidók adják fel identitásukat és asszimilálódjanak, azaz olvadjanak be azokba a népekbe, amelyek között élnek. Az univerzalista, egyetemes érdeket képviselõ nézetek képviselõi az európai kontinensen maradtak. Ugyanis Angliában élõ zsidó társaik - engedve a Rothschildok kívánságának - az angol szabadkõmûvességgel együtt támogatták a cionizmust és a zsidó nemzeti otthon megteremtését. Mindennek következtében a reformjudaizmus cionista ellenessé vált. Az univerzalista zsidók nem ellenezték a judaizmust, de anticionistákká váltak.

Az Alliance Israelite Universelle-t noha a Priory of Sion alapította, kizárólag zsidó tagokkal rendelkezõ rend volt és a központja egy rózsakeresztes szabadkõmûves páholyban mûködött. A reformjudaizmus ezzel szemben a templomosokhoz állt közel, és a Grand Orient szabadkõmûvesség irányítása alatt állt. Annak ellenére, hogy a Grand Orient szemben állt a Priory of Sion-nal, a cionizmus kérdésében egyetértettek, és mindkettõ fel akarta számolni ezt a nacionalista mozgalmat.

E két mozgalom együttmûködött az orosz forradalom idején, mert már a forrásvidékén fel akarták számolni a cionizmust, vagy ha ez nem lehetséges, akkor azt legalábbis Oroszország határain belül kívánták tartani. A szociáldemokrata irányultságú Kerenszkij-kormányt és Lenin bolsevikjait is számos zsidó polgár támogatta. Kerenszkij célja az volt, hogy teljesen egyenjogúvá tegye a zsidókat, és olyan fokig vigye az emancipációt, hogy ezzel céltalanná váljék a cionisták önálló nemzeti otthonra való törekvése. A bolsevikok technikája ezzel szemben az volt, hogy arra kényszerítették a cionistákat: maradjanak Oroszországban. Ezért minden eszközzel gátolták a Palesztinába történõ kivándorlásukat.

Cremieux miközben 33-as fokozatú magasrangú szabadkõmûvesként irányította a mizraim szabadkõmûvességet, egyidejûleg nagymestere volt az ezzel a szabadkõmûves irányzattal rivalizáló templomos-eredetû Grand Orient szabadkõmûvességnek is Párizsban. A szabadkõmûvesség kutatói, köztük a már említett John Daniel a "Scarlet and the Beast" (Tyler Texas, 1995.) címû mûvének a 357. oldalán megmagyarázza: milyen okok késztették Cremieux-õt arra, hogy egy rivális páholyhoz is csatlakozzon. Ezekben az idõkben a szabadkõmûves páholyok folyamatosan kaptak okkult ismereteket tartalmazó dokumentumokat a Vatikán archívumából szerzett anyagokból, amelyeket Napóleon idején tulajdonítottak el. Ezekkel a dokumentumokkal foglalkozott a Priory of Sion részérõl Eliphas Levi, igazi nevén Louis Constant (élt 1810-1875). Az egyes szabadkõmûves irányzatok és páholyok az ezoterikus információkat, ha kellett speciális ügynökeik révén, megszerezték egymástól. Ezért azt is természetesnek lehet venni, hogy Cremieux így a versenytárs Grand Orienthez is csatlakozott titokban. Ezen túlmenõen Cremieux erõs konfliktusba keveredett azzal a III. Napóleonnal (1808-1873), aki ugyancsak a Grand Orient egyik vezetõ személyisége volt. Ebben az idõben a Grand Orient tömörítette Franciaország mértékadó politikusait. Nagymesterként Cremieux hozzá tudott jutni az államtitkokhoz. Ez viszont nagy hasznára volt Nagybritannia rózsakereszteseinek. A templomos Grand Orient nem volt hajlandó együttmûködni a rózsakeresztes Mizraim ritusu páholyokkal. Mivel hivatalosan a Grand Orient nem ismerte el, ezért azt is megalapozottan feltételezhetjük: a Grand Orient vezetõi nem tudtak arról, hogy Cremieux részt vesz a Mizraim irányításában is. A rivális szabadkõmûves páholyok között folyó titkos háborút és hírszerzést elõsegítette az, hogy mindkét szabadkõmûvesség titkos kódokat használt, és fegyelmezett titoktartással mûködött.

A napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszuson a hírszerzés elismerten szabadkõmûves tevékenységnek számított. Amikor Európának a Grál-hagyományokat követõ nemessége egyesült a brit szabadkõmûvességen belül azért, hogy megvédelmezze a Priory of Sion titkát, akkor egy hatékony hírszerzõ hálózatot hoztak létre a svájci Alpina Nagypáholyra, mint bázisra támaszkodva. A Priory of Sion az Alpina-ból tartotta szemmel a Grand Orientet. Ezek közé a megfigyelõk közé tartozott Cremieux, Maurice Joly, valamint Victor Hugo a Priory of Sion akkori nagymestere. Mindhárman bensõséges kapcsolatban álltak a rózsakeresztes Mizraim szabadkõmûvességgel. Ezért joggal következtethetünk arra, hogy Cremieux volt az a rózsakeresztes beépített ember, aki a templomos Grand Orienten belül megfigyelés alatt tartotta a francia politika irányítóit, majd pedig tehetsége révén eljutott a Mizraim legfõbb vezetõjének a pozíciójába.

Mennyiben hamisítvány a Jegyzõkönyvek?

Azon népszerûsítõ írók, akik csak azt állítják, hogy a Jegyzõkönyvek hamisítvány, nem tekinthetõk tudományos kutatóknak. Valójában a tudós kutatók megállapításait ismétlik anélkül, hogy felsorakoztatnák az azokat alátámasztó érveket. A londoni Times címû lap tudósítója Philipe Graves, aki Isztambulból és Jeruzsálembõl tudósította lapját, volt az elsõ, aki az egybecsengõ részleteket idézte Maurice Joly "Párbeszéd a pokolban" címû könyvébõl és a Jegyzõkönyvekbõl. Az igazi tudományos vizsgálódást azonban Israel Zangwill kezdte meg, majd pedig Hermann Bernstein és Normann Cohn folytatta.

Irónikus módon a Jegyzõkönyvek eredetiségét látszik erõsíteni az a körülmény, hogy az úgynevezett fõáramlatú tudományosság közegeiben nincs megengedve eredeti voltának a bizonyítása. Holott az eredeti volta mellett szóló érvelés cáfolata tudná a leginkább alátámasztani, hogy mennyiben hamisítvány a Jegyzõkönyvek, és mennyiben még sem. Hermann Bernstein és Normann Cohn eltúlozzák ellenfeleik állításait, és arra törekednek, hogy nevetségessé tegyék azokat. A Jegyzõkönyvekrõl írva folyamatosan az olyan erõs töltetû kifejezéseket használják, mint hírhedt, plágium, fantasztikus, meghamisított, fantázia, ártalmas koholmány, "nem szorul kommentálásra" és ehhez hasonlók. A publicisztikában elfogadható az emócióknak ez a túltengése, de egy tudományos elemzésben az indulati-érzelmi elemeknek ez a túltengése már az objektivitás kárára van.

A Jegyzõkönyvek egyik elõfutárának tekintik a kutatók Hermann Goedschenek "A Zsidó temetõ Prágában és Izrael 12 törzse képviselõjének a tanácsa" címmel publikált írását.

A Sir John Retclif írói álnév mögött rejtõzködõ német diplomata, Hermann Goedsche, nemcsak Európa történelmét ismerte jól, de a kontinens sorsát akkor irányító hatalmi csoportok kulisszatitkaiba is belelátott. Goedsche 1816-1878-ig élt és 35 kötetet írt. Több könyvében foglalkozik a zsidók szerepével, és úgy vélte, hogy a világ egy szervezett, összehangoltan irányított tevékenységgel áll szemben. Errõl "Biaritz" címû könyvének az elsõ kötetében (a 141-185-ig terjedõ oldalakon) számolt be. Goedsche széles tájékozódással rendelkezõ történetíró volt, noha kutatásainak eredményeit regények formájában hozta nyilvánosságra. A rendelkezésére álló okmányok és bizalmas közlések felhasználásával dolgozott és tájékozottságát nem lehet kétségbe vonni. Íróként azonban fantáziáját is felhasználta, de ez nem változtat azon a körülményen, hogy munkáinak ténybeli alapja volt.

Ami a "Biaritz" nevü regény "A prágai zsidó temetõben" címû fejezetében olvasható, ilyen formában kétségtelenül az írói fantázia szüleménye. 2003-ból visszatekintve a közelmúlt történelemre az döbbenti meg az olvasót, hogy amit Retclif (azaz Goedsche) 143 évvel ezelõtt történt képzeletbeli eseményként ír le, számos lényeges vonatkozásban valóságosan megtörtént eseménnyé vált. De ez a körülmény sem bizonyítja, hogy erre a bizonyos temetõi találkozóra Prágában 1860. október 8-án sor került. Nem tudjuk, hogy Goedsche hogyan jutott a Kabala titkához, és az sem bizonyítható, hogy a történelem akkor jelzett, és azóta már megvalósult menete mögött valóban csak egy néphez tartozó szervezet húzódna meg. Mi úgy látjuk, hogy ez a program azoknak a háttérerõknek a stratégiáját tartalmazta, amelyek a pénzrendszer ellenõrzése révén világszintû monetáris monopóliumra tettek szert. Ezek a háttérerõk egyik néphez sem tartoznak, nemzeteken keresztülhatoló kormányok feletti hálózatukkal olyan struktúrát képeznek, amely elsõsorban önmagához tartozik és a saját maga partikuláris érdekeit érvényesíti. Ez a nemzetközileg megszervezõdött magánhatalom etnikailag teljesen vegyes összetételû, ezért nem lehet egyetlen néphez kapcsolni. Uralomra törõ elitjét a pénzgazdasági rendszer mûködtetésén és a magánpénzrendszer monopóliumán alapuló közös pénzügyi és hatalmi érdekek tartják össze.

A hamisítvány minõsítés nagyrészt azokon a szöveg egybeeséseken nyugszik, amelyek egyaránt fellelhetõk a Jegyzõkönyvekben, és Maurice Joly 1864-ben megjelent Párbeszédek a pokolban címû mûvében. Normann Cohn a "Warrant For Genocide: The Myth of the Jewish World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion" (Pelican, Harmondsworth, 1970) ("Garancia a népírtásra: A zsidó világösszeesküvés mítosza és a Cion Bölcseinek Jegyzõkönyvei") címû munkájában azt állítja, hogy a Jegyzõkönyvek 160 bekezdése, amely a teljes szöveg 2/5-ét jelenti, világosan Joly szövegén alapszik. Kilenc további fejezetben a kikölcsönzött szöveg több mint a felére rúg. Egyesekben a 3/4 részt is eléri. A Hetedik Jegyzõkönyvben pedig csaknem a teljes szöveget. Ezen túlmenõen a kölcsönzött szövegek sorrendje is ugyanaz, mintha az átvevõ mechanikusan végezte volna munkáját oldalról oldalra lemásolva a Jegyzõkönyveket. A Jegyzõkönyvek 24 fejezete nagyjából megegyezik a Párbeszédek 24 fejezetével. Csak a vége felé, ahol a Messiási korszak jut vezetõ szerephez, enged magának az adaptálást végzõ személy nagyobb eltérést. Ezért - szögezi le Normann Cohn - a plágium vagy hamisítás világos esetével állunk szemben.

Normann Cohn brit professzor azonban nem pontos adatokat közöl. A Jegyzõkönyvekbõl átvett megegyezõ szavak száma Bernstein szerint 4361, míg a Jegyzõkönyvek szókészlete 26.496. Ez azt jelenti, hogy az átvett szavak az összes szó 16,45 %-át teszik ki. Ez lényeges megegyezés, de mégis csak az egésznek kevesebb, mint 1/6-a. Normann Cohn egyáltalán nem tesz arról említést, hogy a Jegyzõkönyvek igen behatóan szólnak a világ pénzügyi rendszerérõl. De még a párhuzamos szavak sem jelentik ugyanazt, mert jelentésük hasonlóságuk dacára is gyakran egészen más az új szövegkörnyezetben.

Azt is meg kell említeni, hogy Joly könyvében számos rész megegyezik Jacob Venedey berlini egyetemi tanár 1850-ben megjelent könyvének a részleteivel. Venedey könyvének címe "Machiavel, Montesquieu und Rousseau". Venedeyrõl azt kell tudni, hogy zsidó származású szabadkõmûves volt, aki részt vett az európai forradalmi mozgalomban. Szoros barátság fûzte Karl Marxhoz, valamint Maurice Jolyhoz a "Geneva Dialogues" szerzõjéhez. Venedey könyve fellelhetõ volt a müncheni Staatsbibliothek-ban, és e sorok írójának módjában állt áttanulmányozni. Jacob Venedey (élt 1805-tõl 1871-ig) az 1848-as forradalom németországi kudarca után is folytatta forradalmi tevékenységét. A három kiemelkedõ politikai gondolkodóról írt életrajzának az volt a célja, hogy elõsegítse a politikai gondolkodás fejlõdését Németországban, elmagyarázva az államelmélet három nagy személyiségének nézetrendszerét. A három szerzõt úgy ábrázolja Venedey, mint elméleteik megtestesítõit. Machiavelli az abszolutizmus képviselõje, Montesquieu az alkotmányos monarchiáé, Rousseau pedig a demokratikus köztársaságé. A berlini professzor számára Montesquieu az alkotmányos monarchia szószólójaként nem volt elég radikális, és az általa javasolt kormányzati forma nem kívánatos sem elméletileg, sem gyakorlatilag.

Marx a Reinische Zeitung 1842. május 5-i számában szintén ír Machiavellirõl és Montesquieu-rõl: "Montesquieu megtanította nekünk, hogy a despotizmust kényelmesebb alkalmazni, mint a törvényes rendet és Machiavelli állítja, hogy az uralkodó hercegek számára több haszonnal jár a rossz, mint a jó. Éppen ezért, ha nem akarjuk megerõsíteni a régi jezsuita tételt, hogy a jó cél - a cél jóságát is kétségbe vonjuk - szentesíti az eszközöket, akkor azt kell mindenek elõtt kutatnunk, vajon a cenzúra lényegénél fogva jó eszköz-e".

E sorok írója sem tudja alátámasztani a Jegyzõkönyvek hitelességét, de bizonyos tartalmi vonatkozásokban nyitva kell hagyni a kérdést. Ugyanis akár eredeti, akár nem, a Jegyzõkönyvek egy olyan univerzális programot tartalmaznak, amely legfõbb irányaiban meghatározta az elmúlt évszázad történelmét. Ez a történelmi valósággal való egybeesés, valamint az, hogy a Jegyzõkönyvek céljai, módszerei, stratégiája közel áll bizonyos titkos társaságokéhoz, arra utal, hogy vagy egy ilyen titkos társaság alkotása, vagy olyan valakiké, akik rendkívül járatosak voltak a titkos társaságok tanításaiban, és képesnek bizonyultak eszméik és kifejezési módjuk átvételével megírni a Jegyzõkönyveket. Az a cáfolat, amely a Times 1922. augusztusi számában napvilágot látott, ezt a véleményt látszik megerõsíteni. Maurice Joly saját könyvének elõszavában soha nem állította, hogy õ a kigondolója a könyvében megírt stratégiának. Ellenkezõleg. Megszemélyesíti a különbözõ politikai rendszereket, és így is megkülönbözteti õket egymástól, valamint a saját maga nézeteitõl.

"A máig élõ hazugság"

A lengyel születésû Hadassa Ben-Itto a II. világháború elõestéjén vándorolt ki szüleivel Palesztinába. Családjának számos tagja a holocaust áldozata lett. A függetlenségi háborúban tisztként szolgált, majd pedig jogot tanult. Izrael egyik nõi bírája lett és 31 évig bíráskodott hazájában, többek között az Izraeli Legfelsõbb Bíróságon is. Diplomataként az ENSZ-ben és az UNESCO-ban képviselte kormányát. 1988. óta a Zsidó Ügyvédek és Jogászok Nemzetközi Egyesületének az elnöke. "A máig élõ hazugság" - a Cion Bölcseinek Jegyzõkönyvei cáfolata" c. munkája 1998-ban készült el hét évi kutatás eredményeként. Hadassa Ben-Itto alapos tényfeltáró munkával írja meg a Jegyzõkönyvek hamisításának történetét, és az ellene indított pereket is ismerteti. Mûvének középpontjában az 1934-ben Bernben lezajlott látványos per áll. A Jegyzõkönyvek eredetével kapcsolatosan elsõsorban Ben-Itto kutatásaira támaszkodunk, mert ezek a legújabbak, és könyvének a megállapításai már alapos bizonyítási eljáráson mentek keresztül.

Az említett könyv 146. oldalán idézi a berni per egyik tanúját Philip Gravest, aki szerint a Jegyzõkönyvek csaknem kétharmada Maurice Joly Párbeszéd a pokoljának másolata volt. A hamisítók úgy gondolták, hogy az eredeti francia szövegbõl törlik a Machiavellire és Montesquieure, illetve az allegórikus párbeszédekre való utalásokat, és a fennmaradt részt egy titkos zsidó kormány tanácskozásáról felvett jegyzõkönyveként állítják be. Ezt a francia nyelven létrehozott kompilációt fordították aztán oroszra.

Egy másik tanú, Katarina Radziwill hercegnõ, ugyancsak fontos új tényeket tárt fel a Jegyzõkönyvek eredetével kapcsolatosan. Az õ vallomásával egybevágott Henriette Harblut visszaemlékezése, amely szerint egy Golovinszkij nevû egyén készítette a hamisítványt a párizsi Nemzeti Könyvtárban. Georges Brunschvig a berni per ügyvédje ezért megkérte egy párizsi barátját, szerezzen egy példányt Maurice Joly könyvébõl. Erre azt a választ kapta, hogy a francia bíróság Joly 1865-ös pere után a könyvet betiltotta, és ezért az sehol sem kapható. Egyetlen egy példány van belõle, a párizsi Nemzeti Könyvtárban. Ez a példány ceruzával megjelölt bekezdéseket tartalmaz. George Brunschvig kérésére összehasonlította a bekezdéseket a hamisító által a jegyzõkönyvek kéziratába átmásolt részekkel és megállapította, hogy azok megegyeznek egymással.

A Jegyzõkönyvek hamis voltának a bizonyítása érdekében George Brunschvig még a per tárgyalása elõtt Párizsba utazott. Elsõsorban Szergej Szvatyikovval kívánt találkozni, aki akkoriban Párizsban élt, de korábban a jog és a filozófia tanára volt a szentpétervári és heidelbergi egyetemen. Szvatyikov mély benyomást tett Brunschvigra, mert nemcsak információkkal rendelkezett, hanem rendkívül tekintélyt is sugárzott. Szvatyikov szomorúsággal idézte fel a Romanov dinasztia utolsó napjait. Az ideiglenes kormány létrejövetelekor az oroszok még reménykedtek. A világháborúban 10 millió orosz állt fegyverben, a kórházak zsúfoltak voltak és az utcákon terror uralkodott. A cári pár napjai 1916. végén azonban már meg voltak számlálva, de a fõváros Szentpétervár élete még a szokásos mederben folyt. A cár mögött a hatalmat még mindig a hírhedt Grigorij Raszputyin gyakorolta, aki a cárné lelki irányítójaként szólt bele a politikai döntésekbe. 1916. december 30-án Felix Juszupov herceg, valamint Dimitrij nagyherceg és Puriskievics az ellenzék vezére, meggyilkolták Raszputyint. Alig két hónappal késõbb 1917. március 15-én a cárt lemondásra kényszerítették. A Kerenszkij kormány külügyminisztere a kadét párt vezére, Pável Miljukov lett. Az új kormány elsõ döntése az volt, hogy feloszlatta a titkosrendõrség külföldi szervezeteit. 1917. májusában Szergej Szvatyikovot, aki a februári események idején a szentpétervári rendõrfõnök helyettese volt, Nyugat-Európába küldték, hogy oszlassa fel a cári Ohrána helyi szervezeteit, továbbá készítsen jelentést arról, hogy az Ohrána milyen tevékenységet folytatott.

Szvatyikov külföldi útjára készülve úgy gondolta, hogy "zsidó ügyekkel" nem kell foglalkoznia, de amikor megkezdte munkáját a párizsi orosz konzulátuson, amely az Ohrána nyugat-európai fõhadiszállása volt, megértette, hogy ez nem így lesz. A konzulátus természetesen tudott Szvatyikov jövetelérõl, és munkatársai együttmûködtek vele, hiszen hozzá voltak szokva ahhoz, hogy engedelmeskedjenek a felsõbb utasításoknak. Szvatyikov a Kerenszkij kormány teljhatalmú megbízottjaként tágas irodához jutott. Szvatyikov legszívesebben Pjotr Ivanovics Racskovszkij tábornokkal, az Ohrána európai fõnökével beszélt volna. Elsõként Henri Bint-tel tárgyalt, az orosz ügynökök legidõsebbjével, aki már 37 éve dolgozott a cári titkosszolgálatnak. Bint elsõrangú hírforrásnak bizonyult. Racskovszkijt 1883-ban III. Sándor cár koronázásakor Moszkvába rendelték. Feladata az volt, hogy a különbözõ forradalmi csoportok között feszültséget keltsen, ami általában az illetõ letartóztatásához vezetett. A provokáció mestereként ismert Racskovszkijt 1884-ben Franciaországba irányították. Párizsban a diáknegyed szélén egy kis szállodában lakott és erõfeszítései arra irányultak, hogy befeketítse az Ohrána külföldi szárnyának fõnökét. Négy hónap sem telt el, és õ lett az utóda.

Ügynökei lepénzelték a házmestereket és postásokat, hogy bejussanak az orosz emigránsok lakásaiba és felnyithassák leveleiket. Racskovszkij minden Párizsban élõ oroszról dossziéval rendelkezett. Henri Bint hosszasan tájékoztatott Racskovszkij hamisítványairól. A hamisítás ugyanis az orosz forradalmárok lejáratásának legfõbb eszköze volt. A hamisítványok szövegét Racskovszkij írta sajátkezûleg, majd átadta Bintnek vagy Milevszkijnek, akik kinyomtatták a szöveget. A hamisítás, mint módszer nem Racskovszkij találmánya volt. Amikor 1882-ben az Ohrána akkori feje, Szugyejkin létrehozta a különleges ügyosztályt, egy általános taktikai tervet dolgoztak ki. E terv része volt a hamisítványok készítése. Racskovszkij Szugyejkin titkára és tanítványa volt. Párizsba érkezve azonnal átültette a gyakorlatba korábbi fõnöke útmutatásait. Kitalált két ügynököt, Kuhnt és Grünt, és a hamisított körlevelek és üzenetek alá mindig az õ nevüket írta. Racskovszkij attól se riadt vissza, hogy hamisított levélben utánozza Plehanov a tekintélyes forradalmár kézírását. Bint végigment Racskovszkij tevékenységének az elemzésén, majd pedig felhívta Szvatyikov figyelmét arra, hogy ugyancsak a Racskovszkij "mûhelyébõl" került ki a nagy hírnévre szert tett hamisítvány, a Cion Bölcseinek a Jegyzõkönyvei. Szvatyikov már hallott a Jegyzõkönyvekrõl, de nem olvasta õket. Megkérdezte Bintet, hogy mirõl szólnak.

Bint erre így válaszolt: "Arról szól, hogy az egész világ feletti uralom megszerzése céljából a zsidók összeesküvéseket szõnek és miként sikerül azt véghezvinniük. Persze az egész egy merõ sületlenség, Eduard Drumont stílusában megírva." Eduard Drumont a XIX. század második felének ismert francia antiszemitája volt, és könyve a "La France Juive" (A zsidó Franciaország) több mint 200 kiadást ért meg. Szvatyikovnak a kérdésére, hogy azért készültek-e a Jegyzõkönyvek, hogy pogromokat szítsanak Oroszországban, Bint nem tudott válaszolni. Elmondta, azt se tudja, hogy az Ohrána szentpétervári fõhadiszállása benne volt-e az ügyben. Úgy vélte, hogy Racskovszkij személyes döntésérõl volt szó. A hamisítvány azonban nem Racskovszkij saját mûve, a piszkos munkát ügynökei végezték. Konkrétan Golovinszkij. Õ 1892. óta dolgozott Racskovszkij mellett. Bint utalt rá, hogy mindenkit ismert, mert az õ feladata volt a bérek elszámolása és kifizetése. A költségeket is õ számolta el és a kifizetések mindig készpénzben történtek.

Szvatyikov ismételten megkérdezte: "Biztos, hogy Golovinszkij a jegyzõkönyvek szerzõje?" Mire Bint: "Egészen biztos. Racskovszkijnak két szakértõ hamisítója volt, Kogan és Golovinszkij. Az utóbbi a Nemzeti Könyvtárban dolgozott a Jegyzõkönyveken, és amint egy-egy fejezet elkészült, átadta Racskovszkijnak. Pontosan így történt, hiszen ott voltam és láttam." Szvatyikov ezután kért egy példányt ezekbõl a jegyzõkönyvekbõl. Bint erre azt válaszolta, hogy nem tud adni. A munka szigorúan bizalmas volt, "mi, a belsõ kör, ugyan tudtuk, hogy folyik a munka, de példányokat nem kaptunk a mûbõl. Úgy kellett beállítani, mintha a dokumentum zsidó körökbõl származna, és egy példányra sikerült volna ráakadni. Ezért nem volt szabad másolatot készíteni róla. Ez veszélyeztette volna az egész tervet."

Azért idézünk Ben-Itto könyvébõl ilyen részletesen a 171. oldaltól a 194-ig oldalig terjedõ fejezetekbõl, mert Ben-Itto-nak sikerült a legpontosabban kiderítenie: kik is írták ezt a történelmi jelentõségre szert tett hírhedt dokumentumot, amely születését és szerzõségét tekintve egyértelmûen hamisítvány, viszont a benne leírt történelmi stratégia a XX. század folyamán nagyrészt megvalósult, vagyis hamisítvány, amely azonban tartalmilag a történelem valóságos menetét jelzõ - nagyrészt igaznak bizonyult - prognózist, futurológiai elõrejelzést tartalmaz.

Szvatyikov igaznak tartotta Bint közléseit, hiszen õ volt az Ohrána legrégebben dolgozó, sok tapasztalattal rendelkezõ tagja Párizsban. Bint tudta, hogy Szvatyikov feladata az Ohrána nyugat-európai szárnyának a feloszlatása és nem célja jogi eljárás alá vonni a volt ügynököket. Bint késznek mutatkozott arra is, hogy a Kerenszkij kormány szolgálatába lépjen. Szvatyikov ezt követõen sokáig nem hallott a Jegyzõkönyvekrõl, úgy gondolta, hogy azok a többi hamisítvány sorsára jutottak. Amikor a bolsevik hatalomátvétel után egyes körökben terjedt a nézet, hogy a forradalom úgymond a zsidók mûve volt, Szvatyikov Oroszország déli részén élt. Ebben a térségben polgárháború folyt és a Fehér Hadsereg információs irodát hozott létre OSZVAG néven. Ebbe beszivárogtak a Fekete Százak támogatói, akik a zsidókat vádolták a februári, majd az októberi forradalomért, a bolsevizmusért, a földosztásokért. Szvatyikov azt is látta, hogy a Jegyzõkönyvek másolatai a katonák között közkézen forognak és egyes körzetekben új nyomtatott kiadások is találhatók.

Szvatyikov 1920-ban érkezett Párizsba és barátja, Vlagyimir Burcev, tanácsára elhatározta, hogy felveszi a kapcsolatot ismét Henri Binttel. Burcev azt ajánlotta, hogy elõbb olvassa el Philip Graves cikkeit a londoni Times-ban, valamint a Katarina Radziwill hercegnõvel és Henriette Harbluttal készített interjúkat a The American Hebrew-ban. Szvatyikov ezt megtette és megállapította, hogy a cikkekben leírtak mindenben alátámasztották Henri Bint szavait. Vlagyimir Burcev azt is ajánlotta neki, hogy írjon cikksorozatot az 1917-ben Párizsban hallottakról. Szvatyikov felkereste Henri Bintet és amikor a jegyzõkönyvekre terelõdött a szó, Bint kijelentette: "Ezt a primitív hamisítványt most sok nyelven kiadják és szinte rögtön elkapkodják az emberek. Racskovszkij kacaghat a sírjában. Az igazság senkit nem érdekel. Pedig én vagyok az élõ tanú, aki személyesen fizette ki a jutalmat a hamisítóknak.

Szvatyikov felajánlotta Henri Bintnek, hogy megvásárolna néhány dokumentumot a magánlevéltárából, ha azok a Jegyzõkönyvekkel kapcsolatosak. 1905-ben Racskovszkij személyesen is propagálta a Jegyzõkönyveket Oroszországban. Racskovszkij ekkor Szentpétervárott élt, és õ irányította az Ohránát. Egyik közeli munkatársa Manaszevics-Manujlov volt. Racskovszkij utasította az Ohrána párizsi fõnökét, hogy utazzon Frankfurtba és keressen fel judaikára szakosodott könyvesboltokat. Olyan régi zsidó könyvekre volt szüksége, amelyek az õsi zsidó szokásokról szóltak. Különösen a VII. és a XVI. század érdekelte. A keresett könyvek címeit is megadta. A feladat végrehajtását Henri Bintre bízták, akinek személyesen kellett postán elküldenie Párizsba. Fõleg kabalisztikus mûvekrõl volt szó. A Kabala misztikus, ezoterikus zsidó tanítás volt a középkorban. A Jegyzõkönyvekre nem volt semmiféle utalás, mondta Bint, de tény, hogy Racskovszkij 1905-ben gyûjtötte a zsidó vonatkozású anyagokat, amelyek alátámaszthatták a "világméretû zsidó összeesküvéssel" kapcsolatos elméleteit.

Bint elsõ alkalommal nem találta meg a frankfurti antikváriumokban a kívánt könyveket, ezért megrendelte azokat és másodszor is visszatért a német nagyvárosba. Mivel a könyvek latin és héber nyelven íródtak, nem tudta õket elolvasni. Párizsban feladta õket az Ohrána címére, Szentpétervárra, a Fontanka utca 16-ba. Racskovszkij szorosan együttmûködött Manujlovval a Jegyzõkönyvek oroszországi terjesztésében. Szvatyikov 1921. szeptember 20-án a párizsi orosz emigráns újságban, az Obscseje Gyelóban cikket közölt, amelynek az volt a címe: "A Cion Jegyzõkönyvek vége". Ebben Szvatyikov ismerteti a hamisítás történetét és összeveti egymással a cári és a bolsevik rezsimek taktikáját. Azt javasolja olvasóinak, hogy vegyék kézbe Maurice Joly könyvét. Egy kisebbség terror, hazugság és megvesztegetés révén irányíthatja és nyomhatja el a többséget. A zsarnokok fegyvere mindig hasonló, ezért nem meglepõ, ha a kommunisták átveszik III. Napóleon módszereit, amelyekrõl Joly 1864-es könyve is szól, s amelyet 1901-ben a cári Ohrána megpróbált a zsidó nép nyakába varrni, mint cionista szindrómát, elsõsorban azért, hogy befolyásolják a gyenge idegzetû II. Miklós orosz cárt.

A narodnyik Vlagyimir Burcev a Jegyzõkönyvekrõl

Vlagyimir Burcev, aki orosz katonatiszt fiaként 1862-ben született egy Kaspi-tenger melletti helyõrségben, a szentpétervári egyetemen tanult jogot. Burcev szembeszegült a hazája fejlõdését megbénító cári rendszerrel. Az igazságtalanságok és - nem utolsó sorban a cári udvar által is megtûrt, sõt támogatott - progromok hatására Burcev inkább vállalta az emigrációt, a nélkülözést. Bekapcsolódott a narodnyik körök tevékenységébe, majd az orosz liberálisokhoz csatlakozott. A cári politikai rendõrség az Ohrána keményen üldözte, de még az Ohrána vezetõinek egy része is respektálta jellemes magatartásáért. Kun Miklós történész, aki eredeti forrásokra támaszkodva, számos új eredménnyel gazdagította ismereteinket az orosz és a szovjet történelemmel kapcsolatosan, Vlagyimir Burcevet kora egyik legjobban képzett kremlinológusának nevezi. Kun azt állítja, hogy Burcev azzal szerzett hírnevet magának a századelõn, hogy leleplezte az orosz kormány szolgálatába szegõdött, és így provokátorrá vált személyeket. Burcev bizonyította elsõként, hogy az Ohrána több vezetõje és munkatársa a forradalmi mozgalomba beépített kettõs ügynököket mozgat. Ebbe a körbe tartozott a cári titkosrendõrség külföldi hálózatát igazgató, több álmerényletet és a Jegyzõkönyvek közreadásához hasonló provokációt kiagyaló, Racskovszkij is. Ez utóbbi szinte fizikai örömét lelte a narodnyikokat, szociáldemokratákat, zsidókat és egyéb "felforgató elemeket" befeketítõ hamis kiadványok kiagyalásában és stilizálásában.

1906-ban Burcev a Szentpéterváron megjelenõ Büloje (A múlt) címû történelmi folyóirat fõszerkesztõje volt. Ekkoriban egyik munkatársa átadott neki egy könyvecskét, amely "A Cion Bölcseinek a Jegyzõkönyvei" címet viselte. Burcev már hallott errõl az írásról, de mivel a napi sajtó ezzel az írással nem törõdött, így õ sem foglalkozott vele. Ekkor azonban megtudakolta munkatársai véleményét és azok egységesen azt javasolták, hogy még csak említést se tegyenek errõl a lapban, mert már a tagadás is egyfajta legitimitást adna neki. Burcev néhány évet Párizsban töltött, de a bolsevik hatalomátvétel idején visszatért Oroszországba, ahol nyomban letartóztatták. Cellájában egy napon a volt rendõrfõnökkel, Beleckijjel, találta magát egybezárva. Beleckij már nem volt lojális a cári rendszerhez, és ezért számos dolgot elmondott Burcevnek.

Ennek során természetesen a zsidókérdés és a rendõrség szerepe is terítékre került. Beleckij 1911-ben részt vett annak a Bejlisznek a vád alá helyezésében, akit rituális gyermekgyilkossággal vádoltak. Burcev ebben az idõben Franciaországban volt és onnan követte nyomon az ügy mozzanatait. Beleckij a börtönben elmondta cellatársának, hogy miként készítette elõ a minden alapot nélkülözõ vádat. Arra a kérdésre, hogy a Jegyzõkönyvek szövegét felhasználta-e, Beleckij ezt mondotta: "Már hogy használtam volna fel. Ezzel magam alatt vágtam volna a fát. Hiszen mindenki tudta, hogy a könyv durva hamisítvány." Azok a cári tisztviselõk, akik ismerték a Jegyzõkönyveket, tudták, hogy a dokumentum hamisítvány. A cári hatóságok azonban úgy vélték, hogy a zsidók magatartása a forradalom alatt feljogosítja õket arra, hogy lejáratásukra bármilyen eszközt igénybe vegyenek.

Már utaltunk rá, hogy Burcev, amikor 1919-ben a Krím-félszigeten a Fehér Hadsereg önkénteseként harcolt a bolsevikok ellen, tapasztalta, hogy a Jegyzõkönyvek az antibolsevista-antiszemita agitáció egyik eszközévé váltak.

Szalivanov tábornok, a Fehér Hadsereg egyik lapjának a fõszerkesztõje, rendkívül tisztelte Burcevet azért, amit a közös ügy érdekében végzett. Egyik alkalommal átadott neki egy könyvet, hogy Burcev lapja közöljön róla recenziót. A könyv a Jegyzõkönyvek új kiadása volt, amely Szevasztopolban jelent meg. Szalivanov tábornok ismerte Burcev elutasító álláspontját az antiszemitizmussal kapcsolatban, ugyanakkor meg volt róla gyõzõdve, hogy a bolsevizmus bukásra van ítélve, és úgy vélte, hogy a Jegyzõkönyvek bizonyítja: a bolsevik forradalom egy zsidó terv része volt. Burcev elmagyarázta a tábornoknak, hogy a Jegyzõkönyvek a legrosszabb fajta reakciós körökbõl származó hamisítvány, és ha valaha is megemlíti a lapjában, akkor csak bûnözõk koholmányának nevezheti. A heves vita után a téma lekerült a napirendrõl.

1921-ben Burcev visszatért Párizsba, ahol megtudta, hogy Philip Graves már leleplezte a Jegyzõkönyveket. Orosz emigráns körökben gyakran említették Maurice Joly, Racskovszkij és Golovinszkij nevét. Ez utóbbit 1902-ben ismerte meg személyesen Burcev, és két éven át kapcsolatban maradtak. Golovinszkij soha nem beszélt a jegyzõkönyvekrõl, de a világméretû zsidó összeesküvésrõl annál többet. Azt állította, hogy a forradalmi pártokat a zsidók pénzelik és ezzel az a céljuk, hogy kezükbe kaparintsák a világuralmat.

A továbbiakban Ben-Itto "A máig élõ hazugság" címû könyve alapján ismertetjük mindazt, amit Burcev a Jegyzõkönyvek hátterérõl tudott és Georges Brunschvig berni ügyvéd tudomására hozott. Ezek szerint Burcev Golovinszkijt tehetséges embernek tartotta, aki jól tudott franciául és ismerte a francia újságírást. De felületesen írt és nem voltak elvei. Ezért Burcev meg is szakította vele a kapcsolatot. Golovinszkij emigráns körökben nyíltan beszélt Racskovszkijjal való kapcsolatáról és nagyon szeretett volna bekerülni Burcev társaságába, de nem sikerült neki, mert ott az Ohránával való kapcsolatairól és a különbözõ akciókban játszott szerepérõl tudtak. Burcev szerint Racskovszkij nem is választhatott volna nála megfelelõbb embert arra, hogy elkészítse a Jegyzõkönyveket. Golovinszkij egyszerûen Maurice Joly III. Napóleont bíráló írását használta arra, hogy zsidó-ellenes érzelmeit kifejezze.

Manaszevics-Manujlovot illetõen Burcev elmondotta, hogy 1915-ben, mint háborús tudósítóval találkozott vele. Manujlov közel állt a rendõrség köreihez és a kormány tevékenységérõl adott információkat Burcevnek. Titokban a politikai gyilkosságokkal kapcsolatos nyomozásokról is elmondott részleteket. Késõbb mindketten a petrográdi ideiglenes kormány vizsgálóbizottsága elõtt is elmondták, amit ez utóbbiakról tudtak.

Burcev és Manujlov gyakran beszélgettek a zsidó kérdésrõl és a Cion Bölcseinek Jegyzõkönyvérõl. Manujlov soha nem mulasztotta el megjegyezni: "Csak egy idióta hiheti el, hogy a könyvet tényleg a zsidók írták. Komoly politikus biztosan nem merné felhasználni. A cári kormány hivatalosan soha nem ismerte el, hogy a Jegyzõkönyvek létezett volna." (H. Ben-Itto: Máig élõ hazugság 190. oldal) Burcev nem kérdezte meg Manujlovtól: mitõl ilyen jól tájékozódott? De mikor egyszer Golovinszkij neve szóba került, Manujlov kifakadt: "Nekem sincs jó véleményem errõl az emberrõl, bûnözõ típus, a titkosrendõrség embere." Burcev elmondotta a berni per ügyvédjének, hogy késõbb, ha Manaszevics-Manujlov szóba került, mások is ugyanezt mondták vele kapcsolatban, mint amit Manujlov mondott Golovinszkijról.

Henri Bintrõl Burcev elmondotta, hogy vele akkor találkozott, amikor Oroszországban a börtönbõl kiengedték és visszatért Páriszba. Henri Bint nem tagadta, hogy Racskovszkij francia ügynöke. A bolsevik forradalom után már nem volt értelme takargatni az Ohrána titkait, és Bint nyíltan elmondotta a gyanusítottak megfigyelésének részleteit. Burcevet meglepte amikor megtudta, hogy Bint 25 éve õt is figyeltette és szinte mindent tudott élete legapróbb részleteirõl is. 1918-ban és 19-ben Burcev rengeteg információhoz jutott Binttõl, amelyeket részben publikált is. Bint beszámolt Racskovszkij szerepérõl a Jegyzõkönyvek létrehozásában. Ekkor mondta el, hogy miként utazott Németországba zsidó témájú könyvek vásárlására Racskovszkij számára.

Burcev szavahihetõnek találta Henri Bintet és a tõle kapott tájékoztatást tovább adta Szvatyikovnak, akit 15 éve ismert. Burcev ekkor egy eddig nem publikált információt hozott a berni ügyvéd tudomására. Elmondotta, hogy már 12-13 éve ismerte Globicsev tábornokot, az Ohrána korábbi igazgatóját, aki késõbb magas rangú katonai beosztásba került. Párizsban ismét találkozott vele. Véleményük ugyan sok mindenben eltért, de kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Ennek az volt az alapja, hogy mindketten Oroszország javát akarták. Párizsban Burcev gyakran megfordult a tábornok lakásán, ahol panaszkodott az ügynökei viselkedése miatt és figyelmeztette õt, hogy információit nyilvánosságra fogja hozni a lapjában. Mivel a forradalmi mozgalomról és Oroszország külkapcsolatairól beszélgettek, a zsidó kérdés is felmerült. Burcev a Jegyzõkönyveket is szóbahozta, noha tudta, hogy Globicsev az ilyesmirõl nem beszélhetett szabadon annak ellenére, hogy nyilvánvalóan számos ügyben érintve volt. Burcev a tábornok legapróbb kijelentéseit is feljegyezte, és megpróbált még több információhoz jutni.

Arra hivatkozva, hogy cikket készül írni a Jegyzõkönyvekrõl, megkérte az egyik ügynököt, hogy kérdezze már meg Globicsev tábornokot: mit tud az ügyrõl. Burcev úgy vélte, hogy ilyen módon hozzájuthat azokhoz az információhoz is, amelyeket a tábornok neki nem mondana el. Az ügynök tehát gondosan feljegyezte a tábornok válaszait azokra a kérdésekre, amelyeket ugyan Burcev fogalmazott meg, de nem õ tett fel. Globicsev elmondta, hogy emlékiratain dolgozik, amelyet történelmi dokumentumnak szán a jövõ nemzedéke számára, és addig nem publikálja, amíg tartalma kapcsolatba hozható a jelen eseményeivel. A jegyzõkönyvekkel és a Bejlisz-féle tárgyalással külön fejezetben foglalkozik és ezt fel is olvasta a Burcev által odaküldött személynek.

Globicsev eltért a saját köréhez tartozóktól annyiban, hogy az általa leírtak pontosan megfeleltek a valóságnak, és észrevételei a politikai folyamatok alapos ismeretérõl tanúskodtak. A tábornok - mondotta Burcev Brunschvignak - a történelem számára írt és ilyenkor az emberek tényleg azt írják meg, amit legõszintébben az igazságnak tartanak. Globicsev jól ismerte a Jegyzõkönyvek témáját nem csak azért, mert az Ohrána élén állt, hanem azért is, mert jóban volt Martinov tábornokkal, az Ohrána moszkvai kirendeltségének vezetõjével. Az Ohrána Martinovot bízta meg a Jegyzõkönyvek hátterének a kinyomozásával. Eszerint a Jegyzõkönyvek 1896. és 1900. között készültek Párizsban. Az orosz titkosrendõrség egyik ügynöke készítette, aki elõléptetésre számítva vállalta a feladatot. A kész dokumentum egyik példányát közvetlen a fõnökének adta Párizsban, a másikat elküldte Piramidovnak, aki akkor az Ohrána élén állt Szentpétervárott. Ez az ügynök 1901-ben egy katonai balesetben életét veszítette. Piramidov saját kéziratos példányát viszont átadta Grotgus bárónak. A báró késõbb Németországban élt, és részt vett a náci mozgalomban. Grotgus két fia Franciaországban maradt és az Action Francaise nevû zsidóellenes csoporthoz csatlakozott. A báró 1901-ben és 1902-ben megpróbálta ismertté tenni a Jegyzõkönyveket a felsõbb politikai és udvari körökben, de nem járt sikerrel. A Jegyzõkönyvek eredetiségét kétlõ Manaszevics-Manujlov segített neki, de komoly eredményt õ sem ért el.

A titkosrendõrség egyik tekintélyes szakértõje, Ratajev, rögtön azon a véleményen volt, hogy a Jegyzõkönyvek hamisítvány. Ugyanakkor antiszemitaként hitt abban, hogy a forradalom a zsidók bûne. Az Ohrána egy másik külföldi munkatársa, Harting, ugyanezen a véleményen volt. Racskovszkijt is megkeresték, aki nem nyilatkozott egyértelmûen a jegyzõkönyvek eredetiségérõl, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy használják fel a zsidóellenes kampányhoz. A Jegyzõkönyvek hamisítvány voltára tehát egyértelmûen fény derült. Sztolipin mindent jelentett a cárnak, aki megdöbbent és elrendelte a Jegyzõkönyvek terjesztésének a betiltását. A Jegyzõkönyvekbe tulajdonképpen az 1905-ös forradalom lehelt új életet, és az így mégse merült el a feledés homályába.

Mindebbõl már egyértelmûvé válik, hogy a Jegyzõkönyvek nevû hamisítvány szerzõi oroszok voltak, de francia együttmûködõik nélkül semmire se mentek volna. Vagyis közelebbrõl meg kellett vizsgálni a Jegyzõkönyvek francia hátterét. Mit gondolt volna Maurice Joly, ha halála után nem úgy beszélnek róla, mint egy politikai lázadóról, hanem olyan emberrõl, aki akaratlanul is hozzájárult a történelem egyik leghíresebb és hírhedtebb hamisítványának a létrehozásához? Gondolt-e arra, hogy neve egyre ismertebbé válik, miközben III. Napóleon emléke, akirõl a könyve szólt, egyre inkább elhalványul az emberek emlékezetében és csak a történelemkönyvekben él tovább? Maurice Jolyt 1865. április 28-án államellenes izgatásért 15 havi elzárásra és 200 frank pénzbüntetésre ítélik, 1866. februárjában pedig visszaküldték a Saint Pélagie fogházba, ahol elõzetes letartóztatásban is volt. Miután fellebbezését sem a Legfelsõbb Bíróság, sem a Semmítõ Szék nem változtatta meg, ezért egy éven át írhatott. A fogházban írt könyvét a Bíróság betiltotta, de neve és könyvének tartalma, ismertté vált. Második pere azonban az elsõvel ellentétben felmentéssel végzõdött.

Maurice Joly rendkívül makacs gyermek volt, s szinte minden tanintézetbõl kicsapták. Jogi tanulmányait is öt különbözõ egyetemen végezte el. 1859-ben, 30 éves korában lett ügyvéd Párizsban. Írói pályáját is ekkor kezdte. Szatirikus írásaiban híres ügyvédek és bírák portréit készítette el, kipellengérezve képmutatásukat. Maró humora nem tette közkedvelté, politikai nézetei miatt a hatóságok megfigyelés alatt tartották. 1867-ben érlelõdik meg benne az a gondolat, hogy Galiani abbé "Dialogue sur les Blés" ("Párbeszéd a búzáról") címû könyvéhez hasonlóan, amelyben halottak és élõk beszélgettek a napi politikáról, õ is ír egy allegórikus párbeszédet. Úgy gondolta, hogy az õ álláspontját, amely keményen bírálja III. Napóleont, Montesquieu képviselje. Joly annyira közel érezte magához a francia filozófust, hogy könnyen bele tudta képzelni magát Montesquieu alakjába.

Ellenfelét, III. Napóleont, aki lebecsülte a demokráciát, kigúnyolta az emberi jogokat, zsarnokként becsapta alattvalóit és cinikusan gondolkodott, Machiavellivel személyesítette meg. Úgy gondolta, hogy az olasz államférfi és filozófus képviseli legjobban a gyûlölt III. Napóleon nézeteit és politikáját. A kézirathoz 1864. október 15-én rövid elõszót készített, de a könyvet nem írta alá, hanem azt állította, hogy McPherson nevû angol írta és ez a francia fordítása. A nyomdász azonban nem vállalta el a kinyomtatását, mert elolvasva az elsõ részeit, rájött, hogy III. Napóleonról van szó. Joly egy barátja ezt jó jelnek tekintette, hiszen akkor majd a többi olvasó is megérti az írás üzenetét. Óvatosságból azonban azt ajánlotta, hogy a könyvet külföldön jelentesse meg, így végül is az Belgiumban került kinyomtatásra "Párbeszéd a pokolban" címmel. Maurice Joly azonban naivnak bizonyult, amikor azt hitte, hogy a francia hatóságok nem fogják tudni, ki a könyv szerzõje? Hazafelé tartva, amikor átlépte a francia határt, nyomban letartóztatták. Az a háromtagú bírói tanács, amely ekkor meghozta ítéletét, döntéséhez a következõ magyarázatot fûzte:

"Ez a mû nem õszinte lélekkel írt, elvont és spekulatív kritika, de nem is politikai vitairat. A szerzõ egyszerûen megvádolja a francia kormányt azzal, hogy szégyentelen és képmutató módon, aljas módszerekkel félrevezeti és lealjasítja az embereket, szétzüllesztve a nép erkölcseit... Végül, amint a szerzõ maga írja a könyv utolsó elõtti oldalán, ez a mû, amelyet csak maga az ördög írhatott olyan borzalmas dolgokat ír le, amelynek láttán a lélek rettegve visszahõköl... Mindezen okok miatt Maurice Joly, miután elkövette a gyûlöletkeltés és a francia kormány megsértésének bûnét, 15 hónap elzárással és 200 frank büntetéssel bûnhõdjék a Párbeszéd a pokolban címû mû pedig elkoboztassék." (Ben-Itto: id. mû 212. oldal)

1887. július 15-én Quai Voltaire 5. szám alatti bérház házmestere jelentette a rendõrségnek, hogy Maurice Joly nevû lakója már két napja nem jön ki a lakásából. A kiérkezett rendõrök Jolyt a karosszékében ülve találták, feje és két karja lelógott, s egy pisztoly hevert a lábánál. Az iróasztalon ott volt könyve kézirata és több búcsúlevél, melyeket anyjához, nõvéréhez, fivéréhez és barátjához írt.

Hadassa Ben-Itto véleményét (idézett könyvének 213. oldalán) a következõképpen foglalhatjuk össze:

Joly remekmûve rejtve maradt az olvasók elõl. 130 év telt el, de politikai üzenete még mindig érvényes.

Sziasztok!

Jó hosszú írás...

Na és miért történhetnek mind ezek:

MERT SAJÁT MAGA MOND LE SAJÁT MAGA JAVÁRA!

MAGYARUL: NE LÉGY SAJÁT MAGAD ELLENSÉGE!

MÉG MAGYARUBUL : NEM KELL A PUDER!

LEGIS LEG MAGYARABBUL : ÁMÍTANI - ALATANI TUDNI KELL!

szeretettel: spartakusz...