A futball és a politika kapcsolata, bajnok lett a Videoton, kiesett az MTK.
Az idei, 2010-2011-es NB I-es labdarúgó bajnokságot története során elõször a Videoton csapata nyerte, az MTK csapata viszont kiesett.!. Vajon miért érdekes ez számunkra?. Érdekes azért, mert a sport és a politika, és elsõsorban pedig a futball mint legnépszerûbb sportág a politikával mindig összefonódott a történelem folyamán. A futball és a politika kapcsolata mindig minden korszakban és rendszerben felelhetõ volt. A futball és a politika kapcsolata az adott akkori társadalom egy korrajza is volt egyben. Így is vizsgálható a dolog, nagyon észrevehetõ és tanulságos is ez így egyben. A fasizmus, a kommunizmus, a liberalizmus korszakaiban az akkor sikeres és uralkodó csapatok általában az adott politikai rendszerhez kötõdõ klubok voltak mindig is, azoknak a rendszereknek a kirakatcsapatai voltak. Ha az idei NB I-es labdarúgó bajnokság tabellájára, végeredményére nézzünk, most is láthatjuk ezt. A bajnokságot a Videoton nyerte. A Videoton csapatát szurkolói körökben idén az alábbi becenevekkel illeték általában: "Fideoton, Orbeoton, Zsideoton". Azt hiszem az elnevezések, a gúnynevek nagyon találóak, különösebb magyarázatot azt hiszem nem is igényelnek. A Székesfehérvári alakulat vezetõségében ott található a jelenlegi miniszterelnök, Orbán Viktor, továbbá a mérkõzéseken mellette állandó résztvevõként ott volt Csányi "bankár" Sándor jelenlegi MLSZ elnök is. A Videoton idei elsõ bajnoki címéhez sok kétség nem férhetett, nem volt kérdés hogy õk lesznek a befutók, én már ezt a télen leírtam. A Fehérváriak jelenleg a leggazdagabb, legnagyobb költségvetéssel mûködõ magyar klubként a legjobb játékosállománnyal is rendelkeznek, hiszen összevásárolták a legjobb magyar játékosokat, és mellette még 2-3 külföldit is. Plusz erre rá még ráadásként jó adag politikai hátszéllel vezérelten is szárnyalhattak az idei bajnokságban az aranyérem mielõbbi megkaparintásáért. Sikerült is nekik, így miért is ne sikerült volna, ehhez még csak kétség sem férhetett az idén. Jó korrajz lesz ez majd a késõbbiekben a felnövekvõ generációk számára, az akkori FIDESZ-rõl, a Vidotonról, pardón, a Fideotonról, Orbeotonról. Folytassuk tovább az egyik kiesõvel, hiszen kiesett az MTK csapata. Tekintsünk kicsit vissza az MTK történelmére. A Magyar Testgyakorlók Körét ugyanis a budapesti liberális zsidóság alapította 1888-ban, s az MTK-nak ez a kötõdése megmaradt a két világháború között is. A bajnoki címek sokaságát szerzõ csapat támogatói és szurkolói – mindig is túlnyomórészt zsidók voltak. Csakhogy a budapesti zsidóság nagyobbik részét a vészkorszakban elpusztították, az életben maradtak közül sokan a világégés után kivándoroltak, mások 1956-ban „disszidáltak”. Az MTK bizonyíthatóan, 1940-ig rendkívül erõs szálakkal kötõdött a zsidósághoz. A késõbb Textilesként, Bástyaként és Vörös Lobogóként is „újjáéledt” klub hagyományainak ezt a részét – a tragikus történelmi tapasztalatok miatt – a Kádár-korszakban igyekeztek elfeledtetni, mindazonáltal elképzelhetetlennek tetszett, hogy az MTK életébõl észrevétlenül ki lehet törölni a múltat. Az MTK az 1993/1994-es évad végén, amikor – történetük során – másodszor búcsúztak a kék-fehérek az elsõ osztálytól, indult el a klub újkori történelme és feltámadása. Ez a feltámadás a köztudottan a Zsidó származású Várszegi Gábor színre lépésével kezdõdött el. A nagyszabású terveket szövögetõ dúsgazdag üzletemberrel az MTK gyorsan fejlõdött: nem csupán azért, mert a Bicskei Bertalan edzette társulat simán megnyerte a másodosztály Keleti csoportjának küzdelmeit – huszonkét pontot vert a második helyezett Salgótarjánra –, hanem azért is, mert a klubtól hamar leválasztott, s immár külön gazdasági egységként mûködõ csapatnál gazdasági-pénzügyi téren is megteremtették az alapokat. – Mindenütt rend volt – összegez egy bennfentes. A stadiont is itt-ott csinosítgató Várszegi nem sokat pepecselt a „fölfuttatás” idõszakában. „Csúcsköltségvetést” teremtett elõ (akkoriban a Bajnokok Ligáját is megjáró FTC dolgozhatott hasonló nagyságrendû összegbõl) és csúcsfutballt várt el. Bicskeit a második ligás visszajutást követõ kilencedik mérkõzésen menesztette, mondván, az MTK-nak nincs megfelelõ stílusa, játékában semmi elképzelés, az edzõi koncepció pedig csak nyomaiban lelhetõ fel. A hatodik helyen álló újonccsapat életében bekövetkezõ váltás okait amúgy – szokásától eltérõen – sajtóbeszélgetésen tudatta a meghívott újságírókkal, akiket úgy fogadott: csak akkor beszél, ha a fotósok és a tévéoperatõrök kifáradnak a Fotex-székház termébõl. Várszegi „szakmai” konklúziója annyiban jogosnak tetszett, hogy megannyi, magyar szinten kiemelkedõ tudású, kiemelkedõen dotált labdarúgóval töltötte föl az idehaza bõnek mondható keretet, a cél pedig – Illéstõl Halmain át Hamarig – nemhogy a hatodik pozíció, hanem a nemzetközi szint elérése volt. Ez az 1997-es, Garami József vezette, majd az 1999-es, Egervári Sándor irányította bajnokcsapattal sem sikerült, igaz, utóbbi a tizenkilenc ponttal (!) megnyert aranyérem ellenére sem vezényelhette az együttest a BL selejtezõjében, mivel a meghatódottnak nem nevezhetõ Várszegi azzal a felkiáltással menesztette: az európai küzdõtéren „más futballkultúrát és más mentalitást képviselõ” trénerre van szükség. Fájdalom, a holland Henk ten Cate edzõvel sem következett be az áhított elõrelépés, még ha olykor – a Rosenborg vagy a zágrábi Dinamo ellen – az esély megvolt a továbblépésre. Az MTK köreit, mûködését jól ismerõk szerint Várszegi 1999 végére már valóban leszámolt azzal, hogy a Hungária körúton megvalósíthatja elképzeléseit. Ezért is kezdett „fúziós” tárgyalásokat az Újpesttel, majd vette föl a kapcsolatot a Vasassal, sõt még a viszonylag komoly szurkolótábort maga mögött tudó Diósgyõr kapcsán is fölmerült az egybeolvadás lehetõsége. Ám a szimpatizánsok érzelmi reakciói megint mindent fölülírtak. Az MTK tranzakció 1997-ben eredménnyel járt: a kék-fehérek – tíz év szünet után – ismét bajnoki címet ünnepelhettek. Ám Várszegi ezt csupán kiindulási alapnak tekintette, elképzelése továbbra is gyarapodó szurkolótáborról, mind professzionálisabb klubstruktúráról, s nem utolsósorban európai elõmenetelrõl szólt. Az áttörés azonban csak nem akart összejönni, ráadásul a klub szurkolótábora a hazai sikerek ellenére sem növekedett. Várszegi víziója így nem valósulhatott meg, hiszen drukkerek nélkül nem mûködik a sportipar. A szurkolói létszám stagnálásában minden bizonnyal szerepet játszott a klub identitása. Várszegi viszonylag hamar kénytelen volt ráébredni, hogy az üzlet az MTK-val nem lehet sikeres, hiába gründolt magyarországi viszonylatban kitûnõ együttest. Nem meglepõ, hogy új projekteken törte a fejét, a futballüzlet tervét nem akarta föladni. Már 1999-ben felvetette az MTK egyesülését az akkor (is) súlyos anyagi problémákkal küszködõ Újpesttel. A vakmerõ ötlet teljes ellenállást váltott ki mindkét oldalon, a kezdeményezés csírájában elhalt. (A Reuters tudósítója európai viszonylatban is „példa nélkülinek” nevezte, hogy két nagymúltú klub egyesüljön.). Ebben az idõszakban Várszegi ambícióit visszafoghatta az is, hogy az elsõ Orbán-kormány a stadionfejlesztési projektben mindössze a harmadik kategóriába sorolta az Aranycsapat legendás játékosáról, Hidegkuti Nándorról elnevezett létesítményt. A kabinet döntésének racionalitását persze aligha lehet megkérdõjelezni, hiszen az MTK meccseit mindössze néhány ezer szurkoló látogatta, ám a klubnak ígért 350 millió forint legföljebb állagmegóvásra lett volna elég, s az is nehezen volt magyarázható, hogy az FTC, az Újpest vagy éppen a Vasas miért kapott több pénzt a Szolnokkal és Pápával azonos kalapba tett MTK-nál s, hogy miért a Kecskemét és a Nyíregyháza stadionjával kezdik a „harmadik körös” létesítmények felújítását, sõt a negyedik csoportos bõcsi, monori és celldömölki sporttelepen is haladéktalanul nekiláttak a munkálatoknak... Az ezredfordulón újra fókuszba került a klub identitása, miután a radikalizálódó közhangulat, illetve a lelátókon is föltûnõ szélsõséges csoportok idõrõl idõre iszonyatos verbális attakot zúdítottak az MTK-ra. A folyamat mélypontja 2000 tavasza volt, amikor alighanem minden idõk legvisszataszítóbb futballmérkõzéseinek egyikét játszották a labdarúgó NB I-ben. Az FTC drukkerei azt énekelték (egyébként a Guantanamera dallamára) a kék-fehér drukkereknek, hogy „Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat”. Nyilván fogalmuk sem volt arról a gesztusról, amelyre Krausz Tamás történész hívta fel a figyelmet a Népszabadságban; hogy tudniilik 1940-ben, amikor a Horthy-rendszer a zsidótörvények szellemé ben betiltotta az MTK-t, talán az FTC volt az egyetlen olyan sportegyesület, amelynek elnöksége nyilvánosan szolidaritást vállalt a kék-fehér klubbal. A 2000-es botrány következmé nyeit figyelõ közönség felháborodását fokozta, hogy a VIII. kerületi rendõrkapitányság az elsõ körben azzal az indoklással zárta le az ügyet: „A Fradi-szurkolók tehát nem a zsidóság mint faji vagy vallási közösség ellen, hanem a lakosság egy csoportja, nevezetesen az MTK-szurkolók ellen uszítottak.” – A határozat lényegében azt mondja ki, hogy az Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat kezdetû dalt minden olyan helyen bátran el lehet énekelni, ahol köztudomá súan zsidó szervezet képviselõi vannak jelen, ám nem faji vagy vallási minõségben. Zsinagóga elõtt tehát nem, de az MTK-pályán igen – írta errõl akkor egy lap publicistája. A reakciók nyomán Perlaki Attila alezredes viszszavonta a döntést, s fegyelmit adott kollégájának. A kedélyek továbbra sem csillapodtak. A megdöbbentõ incidens után, 2001 nyarán Várszegi cége, a Fotex – nem kis indulatokat kiváltva – két és félmilliárd forintos ajánlatot tett az FTC-nek. Várszegi – aki talán ekként tett egy utolsó próbát egy üzletileg is sikeres magyarországi sportvállalkozás létrehozására – nem gyõzte hangsúlyozni: az ügynek semmi köze az MTK-hoz, a zöld-fehéreket a Fotex veszi meg, míg az MTK az õ személyes tulajdona. A „szerelemmel” szemben a Ferencvárost színtiszta üzletnek hirdette, kivált, mert az FTC-t olyan márkanévnek vélte, amelyet tovább építhet, s amellyel példát mutathat a befektetõknek. A IX. kerületi egyesületet a Herendi porcelánhoz és a Pick szalámihoz hasonlította, a labdarúgást meg a szórakoztatóipar csúcsának nevezte. Mielõtt azonban szignálták volna a magyar sportipar legjelentõsebb modern kori szerzõdéseinek egyikét, a radikális jobboldali MIÉP is szót kért az ügyben. Bognár László, az akkor még parlamenti párt alelnöke „sötét, nemzetellenes tranzakciónak” minõsítette az üzletet, egyúttal közölte, hogy az FTC a kispolgárok együttese, az MTK-t pártolók pedig az üzleties szellemû, idegen gyökerû nagypolgárok. A nyílt antiszemita uszításról a Neue Zürcher Zeitung is megemlékezett, ám a szélsõjobboldali pártot a legkevésbé sem zavarta a nemzetközi figyelem, folytatta a kampányt. Idõközben országgyûlési képviselõk sora háborodott fel azon, hogy Orbán Viktor szokásos szerdai rádióinterjúinak egyikében nem utasította vissza élesen a gyûlölet megnyilvánulásait, mi több, a kormányfõ megjegyezte – aligha félreérthetõ üzenetet küldve –, hogy meglepte az üzlet ténye, valamint a vevõ személye is. Nem sokkal ezután egy mérkõzésen hasonló légkör alakult ki, mint amilyet egy esztendõvel korábban a Hungária körúton lehetett tapasztalni. Az FTC–Újpest találkozón a vendégszurkolók egy része – a Várszegi-féle tranzakcióra utalva – antiszemita rigmusokat kiáltozott a fradisták felé, s minõsíthetetlen szövegû transzparenseket emelt a magasba. Íme, az egyik: „Az iszlám dzsihádot; az egyház keresztes háborút; mi pusztulj, Fradit hirdetünk.” A provokációra a ferencvárosi szimpatizánsok sem EU-konform módon válaszoltak, de hogy teljes legyen a kép, Dávid Ibolya igazságügyminiszter így reagált a történtek kommentárját kérõ újságírónak: „Nem értek a focihoz.” A Bozóky Imre irányította futballszövetségi vezérkar is igyekezett elkenni az Üllõi úti események jelentõségét. Az üzlet ugyan megköttetett, ám Várszegi hamarosan belátta: nem csupán a Hungária körúton, hanem az FTC-nél sem mûködik az „európai modell”, hiába ért el elõrelépést a Ferencvárosban mind a marketinget, mind a kommunikációt, mind az értékesítést tekintve. Az Üllõi úti szurkolók részérõl szinte folyamatosan támadott üzletember – aki például bevezette a piacra a Fradi-sört – 2003 nyarára már eldöntötte, hogy „kiszáll” az FTC-bõl. Ekkor egyébként az utolsó fordulóban elúszott bajnoki cím miatt földühödött drukkerek a pályára rohanva vertek mindenkit, aki szembe jött velük. Köztük volt Szentes Lázár debreceni tréner, de kapott a pofonokból-rúgásokból megannyi ferencvárosi játékos is. Azóta nyolc év telt el, ám Várszegi – pontosabban szólva a Fotex – még mindig kötõdik az FTC-hez, de már csak üzletileg: a kereskedelmi jogok egy része ott maradt náluk. Más nem. Kubatov Gábor, az FTC mai elnöke, egyben a zöld-fehér csapatot mûködtetõ zrt. igazgatósági tagja egy háttérbeszélgetésen másfél milliárd forintra tette azt az összeget, amennyiért az „adásvételre nyitott” Várszegi hajlandó volna eladni e jogokat. Az MTK után tehát az FTC-nél is „luftot rúgó” tulajdonos egyébként – ha csak egy villámkaland erejéig is – külföldön is szétnézett: 2002 áprilisában a Fotex 49,9 százalékos tulajdonosa lett az Eintracht Frankfurt labdarúgócsapatának. Várszegi azonban hiába teljesítette a feltételeket, a németek nem adtak számára megfelelõ garanciákat: a kontraktus így hamar érvényét vesztette. Noha Várszegi Gábor hivatalosan eltávolodott a klubtól, ma már nem tulajdonosa az együttesnek, még mindig neki köszönhetõ a költségvetés „light” elõteremtése. A csapatot az NB II-be juttató játékosok havi 300 ezer forint körüli fizetésért igyekeztek tenni a dolgukat, összességében pedig hozzávetõleg évi 300 millióból próbáltak gazdálkodni a Hungária körúti kulisszákat tekintve leginkább a szegényházra emlékeztetõ alakulatnál. A látogatót 2011-ben hozzávetõleg ugyanolyan kép fogadja a Hidegkuti Nándor stadionban, amilyen az 1993/1994-es évad végén, amikor – történetük során – másodszor búcsúztak a kék-fehérek az elsõ osztálytól. Várszegi immár valóban csak háttér-üzemeltetõje a „lebutított” MTK-projektnek, miközben a korábban legalább valamelyes reményt adó akadémia szinte kiürült. Az úgynevezett használható játékosok az utóbbi idõben külföldre egyáltalán nem kellettek – Németh Krisztián, az intézmény „jelképeinek” egyike még a görög bajnokság kis csapatában is csak epizodista –, ráadásul a jobbakból sem az MTK szakvezetése profitált, hanem, mondjuk, a Lencsét és Gosztonyit átigazoló Videoton. A kérdés most ugyanaz, mint 1994-ben: van-e kiút a nihilbõl? Akkor se pénz, se csapat nem volt, ellenben jött Várszegi. Most se pénz, se csapat, és Várszegi is csak módjával van csak már.
Bíró Csaba