Széthordható múlt
Nekimentek Orbán államtitkárának: „Úgy hülyeség, ahogy van”
„A világon ilyen sehol nincs” – kommentálják a szaktörténészek az állambiztonsági múlt feltárásának „újszerû megközelítését” célzó kormányhatározatot. „A világon sehol sincs ilyen” – állítja annál büszkébben Rétvári Bence (KDNP), a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) ifjú parlamenti államtitkára. A jogállamnak – Rétvári szerint – nincs felhatalmazása arra, hogy megõrizze és kezelje a nem jogállami módon gyûjtött információkat. Ezért egy éven belül elkezdõdhet a levéltárban (ÁBLT) õrzött iratok, jelentések, dossziék, dossziéhalmok széthordása. Aki igényli, megkapja a róla készült ügynöki jelentés eredeti példányát. Kivételek persze lesznek. „Állambiztonsági szempontból” értékesnek tartott anyagok, amelyeket a szolgálatok féltékenyen õriznek (és nyilván használnak is). A hálózati jelentések titkait BUJÁK ATTILA próbálta megfigyelni.

Talán nem véletlen, hogy a történészek a Rétvári-terv után néhány héttel álltak a közvélemény elé az SZT-tiszti állományra vonatkozó alapkutatások internetes publikációjának tervével. A Boér Zoltán, Fráter Olivér és Ungváry Krisztián (’56-os Intézet) által elvégzett munka 673 fedett állományú munkahelyi öszszekötõ adatait, nevét, minõsítését, illetményeit, beszervezési kartonját, tevékenységének minõsítését ismerteti. Az SZT tiszti munkakör a Medgyessy-botrány után került a figyelem fókuszába. Lényeges eleme a sajátos munkahelyi státus. Ellentétben a hálózati személlyel, aki civil, „külsõs” munkatárs, a szigorúan titkos

Gálszécsy András: Milyen alapon szelektálnak?
állomány tagjait a BM alkalmazza, polgári állásuk fedõmunkakör. Feladatuk a nagy állami intézmények (MTV, rádió, minisztériumok, MNB stb.) munkahelyi informátorainak összetartása, a kémelhárító tevékenység. Az SZT-tisztek „III/II-esek voltak”, de általános belügyi szemlélet szerint is mûködtek. A rendszer slamposságára jellemzõ, hogy a legtöbb helyen ismerték, számon tartották, szakmailag érinthetetlennek tekintették a helyi tisztet. A rendszerváltás után pályájuk megtört, az új rendszerbe kevesen integrálódtak olyan látványosan, mint Medgyessy. Igaz, bukása is nagyobb volt.

– Mire alkalmas egy összefüggéseibõl kiragadott, elsárgult hálózati jelentés? – kérdezzük Gálszécsy Andrást, az Antall-kormány titkosszolgálatokat felügyelõ miniszterét, aki látott már életében egynéhány dossziét.
– Egyetlen, higiéniai célzatú mozdulatra – mondja.
Gálszécsyt 1950-ben, ifjan, feljelentették (s nyilván meg is figyelték, az iratokat nem kérte ki), deportálták, munkaszolgálatra vitték... majd az elsõ demokratikus kabinet tagjaként felügyelte a nemzetbiztonsági szolgálatokat. (Új, forradalmi nevén: Alkotmányvédelmi Hivatal – AH.)

– De miért csak a Kádár-rezsim alatt született dokumentumokat osztják ki? – kérdez vissza. – Milyen alapon szelektálnak deportált és deportált között? ’44–45-ben vagy késõbb nem történt semmi? ’56-ban kezdõdik a történelem?
Sorjáznak a kérdések. Rétvári államtitkár nagy ívû gondolatmenete azt az elõfeltételezést takarja, hogy a Fidesszel kezdõdik a jogállam. Ami elõttük történt, manipuláció.

MTI-fotó
Rétvári Bence: Az emberek maguk dönthetik el...
– Rétvári ebben a játszmában mellékszereplõ, kis pont – mosolyog Kenedi János, a nemrég leváltott civil ellenõrzõ testület, a Bajnai Gordon által felkért Kenedi-bizottság vezetõje. – Szimpla kommunikátor. Az iratszéthordási projekt a decemberi kormányrendelet (amely a bizottságot megszüntette: a szerk.) értelmi szerzõjének találmánya. Nem tudhatjuk, ki õ. Sejtéseink azért lehetnek...

A civilek tehát szelektálva, a terep újra a mindenható államé, Navracsics miniszteré, na és persze a titkosszolgálatoké.

„Az állam gondos gazdája lesz az iratoknak” – mondta Rétvári kenetteljesen. S ekkor robbant a bomba, az államtitkár bejelentése. „Az állampolgárokról nem jogállami eszközökkel gyûjtött adatokat egy jogállam nem õrizheti, ezek egy erkölcstelen rendszer erkölcstelen dokumentumai. Az emberek maguk dönthetik el, hogy az iratok (eredeti példányát) elteszik, nyilvánosságra hozzák vagy megsemmisítik.”

Egy éven belül megszületik a rendelet, addig „technikai szünet” lesz, majd kezdõdhet a levéltár (ÁBLT) kollektív széthordása. Mindenki megkapja a maga dossziéját, s eldöntheti, mihez is kezd vele. Megmutatja az unokáknak, könyvtárába teszi, a falra szögezi, szkenneli, felteszi a netre (perveszélyes), megzsarolja besúgóját, eladja, vagy kidobja a kukába az egészet. Az utóbbit persze tiltja a törvény, mégiscsak közokiratról van szó.

– A gondolat nemes, nem feltételezek rosszat senkirõl – mondja fegyelmezett mosollyal Varga László történész, levéltáros. – Kár, hogy technikailag kivitelezhetetlen.
Majd sorolni kezdi érveit.

– A legfõbb kifogásom az – s itt elgondolkodik, majd elfogy a türelme –, hogy az egész, már megbocsásson, úgy hülyeség, ahogy van. Aki ezt kiötölte, nem látott nemzetbiztonsági iratot.
A kormányhoz írott „zárójelentésében” a Kenedi-bizottság felhívja a kabinet figyelmét arra, hogy szinte minden magyar levéltár õriz jogellenesen gyûjtött adatot. A tervezet a hatályos joggal is ütközik: a közfeladatot ellátó intézmények iratai védett kulturális javak, a kulturális örökség megõrzésének szabályai vonatkoznak rájuk.
Gálszécsy mondja iróniával:
a (fel)jelentés nemzeti múltunk része. Kenedi prózaibban érvel. Mivel a közgyûjteményi tárgyak „privatizálását” a törvény is bünteti, ha a Széchényi Könyvtár hírlapolvasójában valaki kivág és hazavisz egy oldalt, börtönbe zárják.

Fotók: 168 Óra Archív
Varga László: Az egész hülyeség, ahogy van
Varga László szerint „a jóindulatú, de dilettáns ötlet” szerzõje nem ismeri a hajdani „szervek” mûködési mechanizmusát. A szolgálatok többféle megközelítésben végeztek megfigyeléseket. Figyeltek objektumokat, csoportokat, „különlegesen veszélyes elemeket”, személyi dosszié viszonylag kevés van. Az iratok zöme sokszereplõs.

– Krassó Györgyrõl tizennégy dosszié szól – magyarázza Varga. – A komplett demokratikus ellenzék szerepel benne, több tucat ember. Kinek adhatják ki az anyagot?

Kenedi szerint nyilván annak, aki korán kelt, s nyolckor már sorban állt a recepciós pultnál.

Varga szerint az eredmény lesújtóbb.

– Elõfordulhatna, hogy szegény Krassó, ha élne, nem kaphatná meg saját dossziéit. Elhappolnák elõle.
Ebbõl még gondok lesznek. Gálszécsy a suszterrel példálózik. Megfigyelt személy suszterhez indul, a párbeszédet lejegyzi valaki. Ki dönti el harminc év múlva a neten olvasva a szöveget, hogy a suszter mi volt ebben a történetben? Cipész? Provokátor? Netán besúgó?

Ha az ötlet kimunkálatlan, Rétvári úr kész kimunkálni. Egy év haladékot kér. Addig a szakmát is meghallgatják.

Ungváry Krisztián: Buszjárat a nap és a hold között
– Nincs itt mit kimunkálni – mondja Ungváry Krisztián történész. – Ez épp annyira megvalósítható, mint a buszjárat a nap és a hold között. Az egész hókuszpókusz arra szolgál, hogy megkerüljék a lényeget: a teljes körû, nyílt, tudományos, nemzeti önvizsgálatot. Hogy négy évig újra ráüljenek az anyagokra. Pedig több, hozzánk hasonló „újdemokráciában” megoldották az ügyet. Miért mennének ölre a magyarok? A Kádár-rezsim tudtommal népszerû diktatúra volt.
Az ügynökstigma (és a töredelmes önvallomás) legtöbbször inkább segítette, mint hátráltatta a politika szereplõit. Jó dramaturgiai érzékkel alkalmazva a politikai karrier rakétája volt.

Ungvárynak Rétvári államtitkár erkölcsi érveire hivatkozunk: a jogállam nem kezelhet tisztátalan módszerekkel gyûjtött adatokat.

– Németország hozzánk képest jól áll demokratikus elkötelezettség dolgában. A náci korszak jogellenesen gyûjtött iratanyagát az állam mégis egyben tartja. Ha Rétvári úr ezt is tudná, nem mondana zöldségeket.
A közügyekkel nem az egyénnek, hanem a közösségnek kell foglalkoznia.

Azért kételkedünk is: a kutató, a köztisztviselõ jogosan rendelkezik-e privát történetünkkel?

– Az ember hangja elakad, ha ilyesmit hall – mondja Ungváry. – Abszurdum, de tételezzük fel, hogy a recski munkatábor túlélõi egy napon úgy döntenek, internálásuk ténye mától magánügy. Jogot sértünk, ha mégis foglalkozunk Recskkel?
Varga László levéltáros szerint a tervezetnek egyetlen „eredménye” lesz: mindörökre fenntartja a szolgálatok információs túlhatalmát, amely a kerekasztal-tárgyalások óta töretlen.

Christopher Adam kanadai történész a neten kezdeményezett aláírási kampányt. Az íven neves amerikai professzorok tiltakoznak „a kommunista múlt sterilizálásának kormányzati szándéka ellen”. Adam a magyar médiaalkotmánynál is súlyosabbnak tartja az állami iratpusztítást. A médiatörvény bármikor reparálható, a forrásanyag végleges elpusztítása jóvátehetetlen.

MTI-fotó
Kenedi János: Sejtéseink azért lehetnek...
– És egyúttal megvalósíthatatlan – mosolyog Kenedi János.
Szerinte nem öncélú elmejáték elképzelni, mi történne, ha az iratok szétszivárognának. Bulgáriában konkrét példa van erre. A rendszerváltó népmozgalmak csúcsán a tömeg megostromolta a „szófiai Stasi”-központot, s hordani kezdte a jelentéseket.

– Kezdetben piacon árulták, a hagyma és a krumpli mellett, amikor Petar Sztojanov elnök felkérte Joachim Gauckot, a híres intézetalapítót: szervezzen átláthatóan mûködõ információs hivatalt. Mihelyt a szófiaiak látták, hogy korrekt iratkezelés zajlik, szép lassan visszahordták a dokumentumokat. Ösztönösen belátták, hogy ez valóban nemzeti tulajdon.
Az információ nem az államé, nem is a magánemberé. A politikai közösség közbirtoka.
Link