A verseny nem jó vagy rossz: a verseny van. Territoriális lények vagyunk. De fontos, hogy tisztán lássuk, miért megy a harc, és ne sodorjanak el minket az érzelmi viharok. Görgényi István szerint az internettársadalom fogja helyreállítani az egészséges társadalmi dinamikát.

„Ismertem egy ex-horthysta pilótát, aki egy javító-nevelõ intézetben volt tornatanár. Focizni tanította a gyerekeket, és meccsekre vitte õket. Igen ám, de nyilván volt köztük olyan, aki gyengécske volt a fociban. Mit gondolnak, mit csinált erre az edzõ? Szerzett egy jó fényképezõgépet, és kinevezte a fiút fotóriporternek”– meséli az elsõ anekdotát Görgényi István az ELTE Pszichológiai Intézetében tartott elõadásán.

Ha a versenyt visszafojtjuk, akkor sem tûnik el, csak olyan helyeken nyilvánul meg, ahol kisebb a kontroll. A versenyt támogatni kell, de kontrollálni, és tágítani a versenyek körét, hogy mindenki megtalálja, õ miben jó – folytatja az egykori világbajnok vízilabdás, aki késõbb edzõ és szövetségi kapitány is volt, végzettsége szerint pedig jogász, család- és csoport-terapeuta, csoport-dinamikai kutatással és tanácsadással foglalkozik.

Szerinte hiba, hogy az iskolában együttmûködésre tanítanak, arra pedig nem, hogyan kell bánni a versengéssel. Hiszen ezáltal úgy teszünk, mintha nem lenne. Vagy legalábbis csak káros lehetne. Holott szerinte a versengés egyszerûen van; a funkciója, hogy megtanítson a küzdeni tudásra és a döntéshozásra is, serkenti a kreativitást és energetizál. A jéghokiban vagy a vízilabdában például a verekedés része a meccsnek, ezért ha az edzõ az edzésen lefojtja azt, a játékosai nem készülnek fel az éles összecsapásra. „Komolyan mondom, mert kipróbáltam – mondja kis mosollyal a szája szélén - A lényeg az, hogy kontrollálja az edzõ, hogy ne szabaduljon el…”, és valóban. Minden állítását egy-egy az elmúlt 30 évben játékosként, edzõként vagy terapeutaként megélt élménnyel támaszt alá.
Görgényi istván pályafutása

1957-tõl a Budapesti Honvéd, 1970-tõl a Budapesti Vasas, majd 1977-tõl a Tatabányai Bányász vízilabdázója volt. 1966 és 1975 között kilencvenhat alkalommal szerepelt a magyar válogatottban. Tagja volt az 1972-ben, Münchenben olimpiai ezüstérmet, az 1973-ban, Belgrádban világbajnoki címet és az 1974-ben, Bécsben Európa-bajnoki címet nyert magyar csapatnak. A válogatottban 1975-ig játszott, az aktív sportolástól 1982-ben vonult vissza.

1976-ban az ELTÉ-n jogi doktori, 1978-ban vízilabda szakedzõi oklevelet szerzett. Visszavonulása után az Újpesti Dózsa, majd 1990 és 1994 között a francia Nice vízilabdacsapatának edzõje volt. Késõbb Ausztráliában telepedett le és az ausztrál nõi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya lett. Irányítása alatt a 2000. évi nyári olimpián Ausztrália nõi vízilabda-válogatottja olimpiai bajnoki címet nyert.

Görgényi a sport területén szerzett tapasztalatát a kétezres években a szervezetekre is kiterjesztett Hunting Territory (vadászterület) modellbe illetve módszerébe sûrítette, amely a csoportdinamikára épít. A módszer a személyes tér elosztását térképezi fel, hogy megtalálja az átfedéseket és „gap”-eket (réseket), hogy ezáltal hatékonyabbá tegye a csoport együttmûködését. Azaz feltérképezze, hogy a feladatkörökben éppúgy, mint a személyes komfortzónában kivel lehet konfliktusunk a feladatköreink vagy személyes területünk átfedései miatt, illetve kivel miben és hogyan mûködhetünk együtt hatékonyabban. Nagy hangsúlyt fektet az informális kapcsolatokra is, akárcsak az együttmûködést gátló konfliktusokra. Hiszen a csapatsportban jártasak tapasztalhatják, gyakran a legártatlanabbnak tûnõ játékok alakítják ki az informális hierarchiát – mondja Görgényi, majd a vízilabda edzések szünetében zajló játékokról mesél: hogyan centizték ki a labdával azt a szûk rést, ami a kaput tartó oszlop és a medence széle között volt, és hogy a legügyesebbek tiszteletet élveztek.

A hierarchia persze nem kõbe vésett, hanem dinamikusan változó. Ezért nem spórolhatjuk meg a céljaink egyszerû irányokra való bontását. Ha egy pillanatban valamiben rosszak vagyunk, az még nem azt jelenti, hogy sosem lesz keresnivalónk azon a területen. Gondoljunk csak Scottie Pippenre! – ajánlja Görgényi. Úgy lett a Chicago Bulls második embere, hogy a college-ban, ahova járt, bár a csapatba nem fért be, meghagyták intézõnek. Közben hirtelen nagyot nõtt, egy edzés alkalmával sérülés miatt kiesett egy játékos, aztán betették egy mérkõzésre; a többi már történelem...

Az iskola szerepe nemcsak ebben óriási: hogy odafigyeljen a gyerekek fejlõdésére, felismerje a tehetséget és szabályozza a versenyt, de azzal is tisztában kell lennie, hogy ez a legnyilvánvalóbb találkozási és integrációs pont, ahol a társadalom egyébként gyakran elkülönült tagjai – gazdag és szegény, cigány és nem cigány gyerek - összetalálkozik, együttmûködik és verseng. Itt lehet megtanítani tehát nekik ennek a kezelését – ahol a tanár a hokiedzõ, akinek minden pillanatban résen kell lennie.

A hetvenes években a sikertõl való félelem még sokkal erõsebben volt jelen a társadalomban, és legfõképpen a nõkre volt jellemzõ. A fiúkat inkább versengésre, a lányokat pedig együttmûködésre nevelték, ami még inkább a nõk közti rejtett versengést erõsítette. Manapság ez a szociális kívánatosság már kevésbé szigorú a nõkkel, és bár a karrierista nõ képe még mindig sokak számára visszataszítóan hat - de legalább is minimum csúnyának képzeljük a nõt, akire ez illik -, addig mégsem idegen a kép számunkra. A teljes állásban dolgozó nõ pedig egyenesen kívánatos szerep. Abban tehát léptünk elõre az elmúlt évtizedekben, hogy nyíltabban vállaljuk a versengést. Ami azonban még legalább ennyire fontos Görgényi szerint, az az, hogy annak is tudatában legyünk, miért folyik a harc.

Több kutatás eredménye is igazolja, hogy férfiak körében sokkal gyakoribb az egymás kárára elkövetett bûntett, mondjuk a gyilkosság – képesek egymást néhány ezer forintért, apró sérelemért is megverni, leszúrni, lelõni. Mint ahogyan a szarvasok összeakasztják az agancsukat párzási idõszakban. Észre kell vennünk, hogy a verseny gyakran szimbolikus tétért folyik. Ha pedig tudjuk, mi a célunk, még ha az megegyezik is az aktuális ellenfelünk céljával, megtalálhatjuk azokat az átfedéseket, amik mentén esetleg érdemes együttmûködnünk.

Görgényi szerint a politikai pártok is elõrébb juthatnak azáltal, ha analizálják a „terepet”. A Hunting Territory modell alapján felbontva a „vadászterületet” hatáskör és feladatkör szerint egyszerû módon átláthatnák, mely területeken kell versengeniük, és melyeken kíván a cél együttmûködést. Ez az, amit manapság a pártok mintha elfelejtenének. Pedig a képlet egyszerû: analizáció, és a legegyszerûbb, leglényegibb gondolkodás útján meg kell osztani a cselekvési teret.

Görgényi István abban bízik, az internetes közösségi oldalak lesznek azok, amelyek a társadalmi csoportszervezõdést átformálják. A net a politikai alapon szervezett merev szembenállást feloldja, kinyitja, és más alapon szervez csoportokat, amelyek tudnak feladatok mentén kompromisszumokat kötni és együttmûködni. A világot megjárt szakember azt mondja, azért van itthon, mert a tudomány és az üzleti szféra területén, a középosztályban szerinte nagy a szellemi pezsgés, amely elõbb vagy utóbb elhozza a kulturális változást.

Forrás: Link