Érdekes, hogy az embere azonnal a zsidajra gondol!
Több feltételezett háborús bûnöst is sikerült elfogni az utóbbi hetekben, de a még bujkálók listája továbbra is terjedelmes. Elemzõk szerint ebben szerepe lehet annak is, hogy a különféle nemzetközi törvényszékek munkája gyakran hagy maga után kívánnivalót.

Jelentõs eredményeket könyvelhettek el az utóbbi hetekben a nemzetközi szervezetek a népirtással és emberiesség elleni bûncselekményekkel vádolt háborús bûnösök elfogásában és bíróság elé állításában. Májusban letartóztatták a „Balkán mészárosának” is nevezett Ratko Mladicsot, a boszniai szerbek egykori katonai parancsnokát, akinek a vádak szerint fontos szerepe lehetett az 1995 júliusában lezajlott, több mint hétezer muszlim halálát okozó szrebrenicai vérengzésben, illetve Szarajevó szintén sok áldozatot követelõ ostromában is. Mladics már Hágában van, ahol az ENSZ által a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bûnöket vizsgáló nemzetközi törvényszék (ICTY) ügyésze többek között népirtással, civil személyek üldözésével és meggyilkolásával vádolja.

Elfogásával egy idõben szintén kézre került az 1994-es ruandai népirtás egyik legfontosabb szereplõje, a hutu milícia egykori vezetõje, Bernard Munyagishari is, aki ellen már vádat is emelt egy másik, a ruandai népirtást vizsgáló nemzetközi ENSZ-törvényszék (ICTR). Eközben a szintén hágai központú Nemzetközi Büntetõtörvényszék (ICC) ügyészi hivatala Moamer Kadhafi és egyik fia letartóztatását kérte a Líbiában elkövetett emberiesség elleni tetteik miatt.

Sokan vannak még a legkeresettebbek listáján
A háborús bûnösök felkutatásában most elért gyõzelmek ellenére még mindig tekintélyes azoknak az egykori politikai vezetõknek vagy parancsnokoknak a listája, akik ellen már évekkel ezelõtt vádat emeltek a nemzetközi törvényszékek, de a mai napig nem sikerült õket kézre keríteni. Az ICC például még 2009 márciusában kérte Omar el-Besir szudáni elnök letartóztatását több rendbeli, emberiesség ellen elkövetett bûncselekmény, illetve háborús bûntett miatt, amit késõbb a népirtás vádjával is kiegészítettek. Az afrikai országot 1989 óta diktatórikus hatalma alatt tartó el-Besir azonban, aki jogvédõ szervezetek szerint a dél-szudáni és dárfúri vérengzéseket is irányította, azóta is szabadon jár-kel, több külföldi országba is elutazhatott, sõt, tavaly még a szudáni elnökválasztást is megnyerte (igaz, feltehetõen csalások sorozatával).

Még régebben, 2005-ben emelt vádat az ICC az ugandai lázadócsoport, az Úr Ellenállási Hadseregének (LRA) fõparancsnoka, Joseph Kony ellen, aki emberjogi szervezetek szerint legalább 2400 ember haláláért, illetve további 3400 elrablásáért felelõs. Kony és az LRA azóta már elhagyta Ugandát, és a szomszédos országokban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, a Közép-afrikai Köztársaságban és Dél-Szudánban aktív. Szintén szabadlábon van még Bosco Ntaganda, a kongói Nemzeti Kongresszus a Nép Védelmében (CNDP) nevû milícia katonai vezetõje, aki ellen az ICC 2006-ban emelt vádat a 2000-es évek elején elkövetett háborús bûntettek – többek között a 15 év alatti gyerekek harcra fogása – miatt, de õt tartják felelõsnek a 2008-as kiwanjai mészárlásért is, amelynek során a kongói észak-kivui tartományban található településen a CNDP a gyanú szerint150 embert ölt meg.

A nemzetközi törvényszékek is hibásak lehetnek
A Mladics és Munyagishari kézre kerítésérõl, illetve a Kadhafi elleni letartóztatási parancsról szóló hírek kapcsán az ICC és a többi nemzetközi törvényszék munkáját már korábban is kritizálók most újracsak sietnek leszögezni, hogy e szervezetek teljesítménye – többek között a még mindig szabadlábon lévõ háborús bûnösök terjedelmes listája miatt is – nem kielégítõ. Az amerikai Council on Foreign Relations (CFR) nevû független, befolyásos kutatóintézet friss elemzésében azt írja, a Ruanda és a volt Jugoszlávia ügyeivel foglalkozó két nemzetközi törvényszék, az ICTR és az ICTY létrehozása évekbe telt és részben a korlátozott források és a hatáskörbeli hiányosságok miatt a megvádolt személyek közül csak „egy maroknyit” tudtak felelõsségre vonni.

Az ICTY másfél évtizedes mûködése alatt mindössze 64 vádlottat ítélt el és 12-õt mentett fel, miközben háromtucatnyi per még el sem indult – teszi hozzá az elemzés szerzõje, Stewart M. Patrick külügyi szakértõ, aki 2002 és 2005 között az amerikai külügyminisztérium törvényelõkészítõ csoportjában is dolgozott. A ruandai ügyekkel foglalkozó ICTR eredménye szerinte még szerényebb: 46 vádlottat ítéltek el, nyolcat mentettek fel és további két tucat per van folyamatban.

Együttmûködõ kormányok nélkül nem megy
A szakértõ nem kíméli a 2002 óta mûködõ hágai székhelyû ICC-t sem, amelynek hatásköre négy területre (a népirtásra, az etnikai tisztogatásra, a háborús és emberiesség elleni bûncselekményekre) terjed ki, de csak akkor tudja feladatait gyakorolni, ha a szóban forgó országok képtelenek vagy nem hajlandóak lefolytatni saját vizsgálatukat. Erre eddig az ICC fennállása óta mindössze hat alkalommal volt példa, ebbõl három esetben pedig maguk a szóban forgó országok (Uganda, a Kongói Demokratikus Köztársaság, illetve a Közép-afrikai Köztársaság) kezdeményezték az ICC beavatkozását.

A hágai törvényszéket sokan azzal vádolják, hogy túlságosan is csak az afrikai országokra koncentrál, ráadásul Patrick szerint irányításbeli problémák és az ügyészségi eljárásokban a külsõ szakértõk hiánya is hátráltatja a munkát. A legsúlyosabb probléma az lehet, hogy a megvádolt vezetõket sok esetben nem tudják elfogni – igaz, ezért nem is annyira az ICC, mintsem a befolyásos ENSZ-tagállamok a felelõsek, amelyeknél az elemzés szerint gyakran nem volt meg a politikai szándék a törvényszék ítéleteinek végrehajtására. A hágai törvényszék hitele jelentõsen csökkenhet, ha például nem sikerül felelõsségre vonni Kadhafit – teszi hozzá a külügyi szakértõ.

Stewart M. Patrick olyan véleményeket is felidéz, amelyek szerint a nemzetközi törvényszékeknél sikeresebbek lehetnének a konfliktusokkal terhelt fejlõdõ országokban létrehozott helyi igazságügyi intézmények, részben mert a külvilág szemében növelnék az eljárások legitimitását, illetve a társadalmi stabilitás kialakulását vagy helyreállítását is segítenék. Épp ezért az USA-nak és a többi donor országnak a helyi igazságügyi intézményrendszerek kialakítását kellene célként kitûzniük. Mindehhez persze az kellene – fejezi be írását a szakértõ – hogy a helyi kormányok komolyan vegyék ezeket az elképzeléseket, ami nem túl esélyes az olyan országokban, mint Szudán, Líbia, vagy akár a volt jugoszláv utódállamok.

Forrás: Link