Pénzverõk. 1063. körül több zsidó kereskedõ, akik bejáratosak voltak a királyi udvarhoz, különféle kedvezményekben részesültek. Anasztázia magyar királyné,1. Endre neje, akinek az államügyek vezetésére nagy befolyása volt, megengedte, hogy ezek a zsidók a maguk számára bizonyos mennyiségû pénzt verjenek, amelynek értéke a nyers ezüst fölött áll. Ezeket a zsidókat a királyné bizalmas állami küldetésre is felhasználta.

Ez idõ után sokáig nem szerepeltek zsidó pénzverõk, mivel a zsidókat közben eltiltották a közhivatalok viselésétõl. 1239-ben szûnt meg a pápa engedélyével ez a korlátozás és 12+2. a tatárjárás után már ismét találkozunk zsidókkal a pénzverõk és állami tisztviselõk között, amikor Béla apró ezüstpénzeket és filléreket veretett. Sok zsidó volt azok között is, akik a sürgõsen szükségessé vált pénzjegyek készítésére a nyers érceket adták. Még V. István idejében, 1270—72. a királyi pénzverõ fõnökei zsidók voltak. II. Lajos alatt 1524. a kassai pénzverõ ólén is zsidó állott, noha ekkor a zsidók már megint nem kaptak nyilvános hivatalokat.

Szt. Lászlónak a zsidókkal foglalkozó rendelete (1. Szabolcsi zsinat) még egyáltalában nem tesz említést pénzügyekrõl, de még Kálmán király elsõ rendelete sem. (L. Kálmán király rendelete.) Csak Kálmán késõbbi zsidótörvénye (1. Kálmán király zsidótörvénye) intézkedik legelõször nem csak a zsidók adásvevésérö), de pénzkölcsönzésérõl és zálogbirtokáról is. E rendelet kiadását minden valószínûség szerint az tette szükségessé, hogy a zsidó lakosság bevándorolt elemekkel szaporodott. A bevándorlók a zaklatások elõl Magyarországra menekült cseh zsidók voltok, akik mivel csak ingó jószágaikat és pénzüket hozhatták magukkal, egyedüli megélhetésként csak adás-vétellel és pénzügyekkel foglalkozhattak. Számukra ugyan ez a megélhetési mód nem jelentett újszerûséget, mert elõbbi hazájukban az elnyomatás már régen ráterelte õket erre a szabad és aránylag független kereseti lehetõségre.

Béla [IV-] zsidótörvénye) már részletesen intézkedik a zálogügyletekrõl is: «Ha keresztény zsidónak zálogot adott s azt állítja, hogy kisebb pénzösszegfejében zálogosította el a zsidónak, mint amennyit ez mond: a zsidó a neki adott zálogra nézve esküt tegyen s amit esküje által igazol, azt fizesse meg neki.» A zsidó zálog fejében, bármi néven nevezendõ tárgyat, melyet neki adnak, minden megvizsgálás nélkül elfogadhat, — egyházi ruhákat kivéve, ha csak az illetõ egyház elöljárója nem zálogosítja el, valamint véres és nedves ruhákat, miket semmi szín alatt ne fogadjon el. «Ha keresztény azzal vádolja a zsidót, hogy a zsidónál levõ zálogot tõle ellopták, vagy elrabolták: a zsidó esküt tegyen e zálogra nézve, hogyamikor átvette, nem volt tudomása arról, hogy lopott, vagy rabolt jószág. Ez eskübe foglaltassák belé az összeg is, melyen bizonyítás utján a keresztény minden csorbítás nélkül fizesse meg a tartozást, melynek fejében a zálog adatott. «Ha keresztény az õ zálogát erõhatalommal veszi el a zsidótól, vagy ennek házában erõszakot követ el: mint királyi kamaránk
megkárosítója (1. Kamaraszolgasáq), súlyosan büntetendõ.))

A zsidótõke volt mindig nemcsak a királyok és a fõnemesség, hanem a pénzszûkében levõ köznép végsõ menedéke , pl. II. Endre, IV Béla idejében is.

Zsigmond király 1392. a pozsonyi polgárokat felmentette «az õ zsidóitól» felvett mindennemû kölcsönök után járó kamatok fizetése alól, mivel szõlõiket, amelyeket zsidópénzen müveitettek, fagy érte. Zsigmond mindamellett törvényben is igyekezett szabályozni a pénzügyi viszonyokat. Törvénybe iktatta, hogy «Ha a keresztény valamely pénzkölcsön után, minden megegyezés nélkül zálogot adott a zsidónak; vagy ha tõle ilyen megegyezés nélkül, más módon pénzt vett föl kamatra: akkor a keresztény minden száz dénár után hetenkint két dénár kamatot tartozik fizetni a zsidónak. A törvényes kamatláb tehát heti két százalék volt, azaz egy évre számítva száz százalék, ami kétszer akkora százalékot tett ki, mint amekkorát Pozsony városának
1376-iki helyi törvénye, mint legmagasabb kamatlábat engedélyezett. Zsigmondnak ez a törvénye azonban nem zárta ki azt, hogy a kamatlábat a felek tetszés szerint magasabb százalékban állapíthassák meg. A törvények, amelyek a zsidók számára némi jogbiztonságot nyújtottak, azokkal szemben értek mégis legkevesebbet, akik védelmére kibocsátották.

Ostorozok. 1348—49-ben felekezetszerû alakulat volt, amely az akkor pusztító úgynevezett «fekete halál» idején létesült. Vallási rajongás leple alatt városból-városba, országról-országra
vitte a zsidógyülöletet, gyilkolt és fosztogatott, mert a zsidókban látták a «fekete halál»
okozóit. Egész Európában már esztendõk óta dúlták a zsidó községeket: 1312, 1320, 1336—37 kegyetlen és véres állomásai a zsidó történelemnek Ausztriában, Csehországban, Franciaországban és Spanyolországban, azután Németországban. A vérhullám egész Magyarország határáig ért, de átcsapni nehezen tudott, mert, a jogbiztonság szilárdan állott az országban. Ez az esemény jellemzi Magyarországon az egész kornak a hangulatát legjobban, mert az Árpádház kihalása után is még vagy hat évtizedig törvényekkel biztosított jogbiztonságban éltek a zsidók Magyarországon.”

Forrás:
Zsidó magyar lexikon (http://mek.niif.hu/04000/04093/pdf/o-p.pdf)