A kormányzó-király jobban csinálná a zsidó-wirtschaftot?
A honvéd- és csendõrtiszti állomány általában 53-57, míg a csendõrlegénység körülbelül 50 éves korig szolgált kötelezõen. A maximálisan szolgálatban eltölthetõ idõ 36 év volt a hivatásos tisztek esetében. A nyugellátásuk megszûnt, ha az illetõt „visszafoglalkoztatták”, nem lehetett egy életre íróasztal mellé ülni, és nem a „fõnök döntött” az illetményekrõl sem.

A két világháború között a haza szolgálata mégis kiszámítható életpályát biztosított, és a társadalom is „igazságosnak” érezte. Szolgálati nyugdíjak egykor és ma.

Hetek óta gyûrik egymást a kormány tagjai és a rendvédelmi dolgozók szakszervezetei, a viták egyik gyújtópontjában a szolgálati nyugdíj és a „visszamenõleges hatály” áll. Legelõször is lássuk, kirõl és mirõl beszélünk. Rendvédelmi dolgozó alatt a törvény a rendõrség, a polgári védelem, a vám- és pénzügyõrség, a büntetés-végrehajtás, a tûzoltóság és a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok hivatásos állományú tagjait érti. Õk jogosultak az úgynevezett szolgálati nyugdíjra, amelynek teljes összege 25 év szolgálat után jár. Ebbe az idõbe beleszámít a szakirányú oktatási intézményben eltöltött idõ is, vagyis egy rendõr, aki 14 évesen kezdte a szakközépiskolát, 39 évesen nyugdíjba vonulhat.

Iskolával vagy anélkül?
A járandóság kiszámításánál ugyanakkor a mostani rendszer csak az utolsó év jövedelmét veszi figyelembe, ezáltal manipulálható, és egy Kádár-korszakbeli gyakorlatra ad lehetõséget. Feltéve, hogy az éves jutalmak nagy részét például a nyugdíj elõtt álló kollégák közt osztják szét, az nagy mértékben „megdobja” nyugdíjuk összegét. Mindez szálka lehet a társadalom többsége szemében, akik 40 év munkaviszony után és 60 éves koruk felett jogosultak csak nyugellátásra. Még akkor is, ha a közbeszédben gyakran felbukkan: az életveszélyben töltött munkaidõt azért valahogy mégis kompenzálni kell.

Nos, van ellentételezés: a szolgálatban eltöltött idõ kétszeresen számít azoknak, akik háborús helyzetben, rendkívüli vagy különösen veszélyes körülmények között szolgálnak külföldön, illetve a rendõrség terrorellenes szerveinél ténylegesen terrorelhárítói feladatokat végeznek. Vannak kisebb szorzók is, 1,5-szeres például tûzszerészeknek, búvároknak, és 1,2-szeres azoknak a büntetés-végrehajtásban dolgozóknak, akik a rabokkal folyamatosan, közvetlen kapcsolatban állnak. Hagyjuk most a kormány körvonalazódó terveit, vélt vagy valós céljait és a visszamenõleges törvényalkotás aggályait. Nézzük, hogyan mûködött mindez a két világháború között.

A honvédtisztek nyugdíjazása a két világháború között is a szolgálati idõ függvénye volt: 36 évet kellett egyenruhában tölteniük, hogy utána fizetésük 90-100 százalékával nyugállományba vonulhassanak. A „visszaszámlálás” – normál körülmények között – a tisztté avatást követõen, általában 19-21 éves életkorban kezdõdött. Mivel a maximális szolgálati idõ 36 év volt – annál hosszabb ideig csak az államfõ külön engedélyével szolgálhatott honvéd- vagy csendõrtiszt – a legkorábban általában 53 - 57 évesen kerültek nyugállományba a honvédség és a csendõrség hivatásos tisztjei, tábornokai.

Természetesen korábban is elhagyhatták a honvédséget, illetve a csendõrséget a hivatásos állomány tagjai, de abban az esetben a nyugellátás összege jelentõsen alacsonyabb volt– mondta el az fn.hu-nak Szakály Sándor történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora.

Dupla évek a fronton
Bár a fiatal tisztek még feltehetõen nem sokat törõdtek majdani nyugellátásukkal, a törvényhozók azért arról gondoskodtak, hogy minél késõbb jusson eszükbe „pályát módosítani”. A katonai akadémián folytatott tanulmányokat ugyanis általában az állam fizette – igaz, voltak magánalapítványi helyek és voltak, akik fél-, illetve tejes fizetésesek voltak -, amit tekinthetünk úgy is, hogy megelõlegezték a növendékeknek a képzés költségeit. Az iskolapadot elhagyva ugyanis 10-12 év tevõleges szolgálatot kellett teljesíteniük, ellenkezõ esetben visszamenõleg ki kellett fizetniük teljes képzésük díját.

Ráadásul, aki nem szolgált le legalább 15 évet, egyáltalán nem is számíthatott nyugellátásra. Duplán számítottak ugyanakkor háborúban, a fronton töltött évek, de ezek nem a szolgálati idõt rövidítették, hanem a nyugellátás megállapításánál elszámolt éveket gyarapították. Ha egy katona például három évet töltött háborúban vagy háborús helyzetben, akkor ugyanúgy 36 évet szolgálhatott maximum, de amikor nyugállományba helyezték – és „leszolgálta az idejét” – akkor a szolgálati éveinek száma 39-re emelkedett.

Fizetés, vagy nyugdíj
Kissé más volt a csendõrlegénység – a tiszthelyettesi állomány - helyzete. Csendõr az lehetett, aki a kötelezõ két éves katonai szolgálatát letöltötte. A honvédségben legalább tisztesi – õrvezetõ, tizedes, szakaszvezetõ – rendfokozatot ért el s megfelelõ szellemi és fizikai képességekkel rendelkezett és a testületbe történt felvétele után másfél évi próbaszolgálatot teljesített, közben elvégezte a járõrtárs iskolát. Ez azt jelentette, hogy a csendõrlegénység többsége 23-25 évesen kezdhette meg a tényleges csendõri szolgálatot. A csendõrtisztek egybõl 20 évre kötelezték el magukat, míg a legénység hatévi szolgálatot vállalt, amit évrõl évre meghosszabbíthatott.

Ennek ellenére minimális volt a lemorzsolódás – jegyzi meg a történész. A csendõrök szolgálati ideje 25 év volt, amit természetesen nem tölthettek végig a terepen. A bûnözõket általában 40-45 éves életkorukig üldözhették a vidéki Magyarországon, utána pedig különbözõ irodai szolgálatra osztották be õket. Azt mondhatjuk, hogy a csendõrök többsége körülbelül 50 éves korában vonult nyugállományba. Akkor, amikor szinte kivétel nélkül annyi kilométert „gyûjtöttek össze” a lábukban, hogy legalább kétszer megkerülhették volna a földet. Természetesen ilyen esetben a teljes körû nyugellátás illette meg õket.

Ellentétben a mai gyakorlattal, az állami alkalmazásba visszatérõ, „kiszolgált” katona- vagy csendõrtiszt nem kaphatott kétféle juttatást, vagyis megbízatása idejére szüneteltették a nyugellátását. Még akkor se, ha az illetõ mint a Honvéd Vezérkar fõnöke, gyalogsági tábornoki rendfokozatban került nyugállományba 1935-ben. Rõder Vilmost 1936. október 12-ével honvédelmi miniszterré nevezték ki. Nyugellátásának folyósítását 1936. november 1-jével fel is függesztették, mivel ismét „állami alkalmazásba lépett”.

Vajna Viktor címzetes altábornagy, nyugállományba helyezését követõen három év múlva a polgári életbõl kapott „visszautasíthatatlan” megkeresést. Éves, több mint negyvenezer pengõs fizetése mellett autóhasználat is megillette, illetve néhány ezer pengõs egyéb költségtérítés. Az „elveszített” éves 18 ezer pengõs nyugellátási összeget is „állta” a munkáltatója. Úgy vélte ugyanis, nem rövidítheti meg a nyugállományú tábornokot, akit állam már nem fizetett, hiszen újra „munkavállaló lett” az akkor 57 éves Vajna Viktor.

Egyenlõ illetmény
A „boldog békeidõkben” és a Horthy-korszakban emellett nem létezett olyan „irodista honvéd- vagy csendõrtiszt” sem, aki egy íróasztalnál kezdte meg a szolgálatát, és gyakorlatilag asztalával együtt helyezték nyugállományba. Meghatározott idõnként ugyanis fel kellett állniuk és csapatszolgálatot kellett teljesíteniük, és ez vonatkozott mindenkire. Nem volt „bérfeszültség” sem, mert ugyanazon rendfokozatot viselõ tisztek egyazon javadalmazásban részesültek.

Nem tehetett kivételt sem a Honvédség Fõparancsnoka, sem az illetékes miniszter, sem a Honvéd Vezérkar fõnöke vagy a csendõrség felügyelõje. Nézzük a hivatásos csendõrtisztek illetményét: a havidíj rendfokozatok szerint volt megállapítva, minden rendfokozat egy-egy fizetési rangosztályhoz tartozott, és az azonos rendfokozatban szolgálók számára – beosztásuktól függetlenül - azonos volt.

Valami különbséget mégis kellett tenni azoknál a magasabb rendfokozatoknál – fõhadnagy - ezredes -, amelyekben az illetõ több idõt töltött el. Ezekben két-három fokozatot állapítottak meg, és általában háromévente emeltek: értelemszerûen nem kereshetett ugyanannyit egy frissen elõléptetett alezredes például, mint aki már évek óta viselte a rangot. Ugyancsak azonos volt az úgynevezett csendõrségi pótdíj is, amely szintén a rendfokozathoz kötõdött. Létezett még a korpótdíj, melyet a századosok, õrnagyok, alezredesek kaptak, ez a havidíj mintegy 7-8 százalékát tette ki.

Kiszámítható életút
A rendfokozattól függetlenül azonos nagyságrendû családi pótlék járt a házastárs és az eltartott családtagok után mindenkinek. A tisztiszolga-váltság havi összege nem volt magas, de az alacsonyabb rendfokozatú tisztek magasabb, a magasabb rendfokozatúak alacsonyabb összeget kaptak. Mindezeket lakbérilletmény egészítette ki, mivel törvény szabályozta, hogy a lakhatást az állam biztosítja a hivatásos állományú katona- és csendõrszemélyek számára. A lakbérilletmény rendfokozathoz és településhez igazodott, megfelelõ jogi szabályozással – sorolja Szakály Sándor.

Eltért a fentiektõl az úgynevezett mûködési pótdíj, amelyet bizonyos beosztásokhoz rendeltek hozzá: ez általában a havidíj 10 százalékát kitevõ összeg volt, és ilyen pótdíjban a hivatásos tiszti állomány mintegy 15 százaléka részesült. A különbözõ közalkalmazotti és köztisztviselõi pályát választók illetményeinek a meghatározása esetében ugyanez a rendszer mûködött.

Nem a mindenkori fõnök kénye-kedve szerint alakultak tehát a „fizetések”, hanem az ország aktuális teherbíró képességéhez igazodva. Olyan formában, hogy a „jó” és a „rossz” egyformán érje mindazokat, akik a kiszámítható életutat, a nyugdíjas állást, az ország és a köz javának a szolgálatát választották – fogalmaz Szakály Sándor, és hozzáteszi: a visszamenõleges érvényû változtatás éppúgy nem járható út, mint ahogy a mostani helyzet is joggal szül feszültséget a társadalomban. A fegyveres- és rendvédelmi testületeknél szolgálók esetében sokkal inkább szerencsés lenne nem az életkorhoz, hanem a szolgálati idõhöz kötni a nyugállományba vonulást, de utóbbiba azért a „bölcsõdét, óvodát” nem kellene beszámolni.

Forrás: Link