Élõsködõ cigányok", "csaló leszázalékoltak", "lábukat lógató közszolgák", "tolvaj vállalkozók", "fukszos kopaszok": Magyarországon szinte az összes társadalmi csoporthoz vagy szakmához kapcsolódik egy ellenségkép is, amelyben a problémák gyökerét látjuk, de amellyel saját felelõsségünket is elhárítjuk. Mibõl ered ez a gondolkodásmód?
Ajánlat
Vasfüggöny a fejbenPanyi Szabolcs írása
OK.hu

A különféle foglalkozásokról mindig is éltek népszerû sztereotípiák: a rendõr ostoba, az ápolónõ közönyös, az építkezési munkás lusta, amióta pedig vannak informatikusok, azóta az informatikusok - hát, jól tudjuk, hogy milyen a hajuk. De napjaink Magyarországa nem ebben különleges: hanem abban, hogy nálunk nem csak egy-egy foglalkozásról, hanem minden jelentõsebb társadalmi csoportról kialakult valami olyasmi, ami már régen nem csupán sztereotípia: sokkal inkább ellenségkép. Nem kellemetlenek, hanem kártékonyak. Immár nem humor, bosszankodás vagy lenézés, hanem gyûlölet kapcsolódik hozzájuk. Ellenérdekeltség-tudat és fenyegetettség-érzés, néha pedig már egyenesen mély, valódi egzisztenciális félelem.
A cigányok élõsködnek az államon, nem akarnak dolgozni, mert jól elélnek a segélyekbõl. Sõt egyenesen azért szülnek gyereket, hogy még több szociális juttatást kaphassanak (gumikalapács!). A rokkant, leszázalékolt prolik nagy része egyszerû csaló, akik nem létezõ betegségeikre hivatkozva meglopják az államot. A nyugdíjasok folyamatosan nyugdíjemelésre kényszerítik a politikusokat, ezzel pedig az adófizetõkre rónak újabb és újabb igazságtalan terheket (nyugger!). Közszolgák tíz- és százezrei csak a lábukat lógatják, az értelmetlen bürokrácia fenntartására pedig lopásszámba menõ magas adókkal sújtják a magánszektort. De a magánszektor sem jobb: a munkavállalók feketén dolgoznak, meglopják a céget, a munkaadó vállalkozók pedig adót csalnak, veszteséges cég mellett villát építenek, minimálbéren vannak bejelentve és BMW-vel járnak (fukszos kopasz!). A még tehetõsebbek pedig - talán mondani sem kell - minden egyes százmilliójukat és milliárdjukat tisztességtelenül, szintén mások kárára szerezték.
Ha egymás mellé rakjuk ezeket az ellenségképpé növesztett sztereotípiákat, hamar kiderül, hogy a magyar társadalomból bizony az összes kicsit is jelentõsebb csoport itt sorakozik: ebben az országban mindenki velejéig romlott. Osztályok, rétegek, csoportok, ágazatok - lebontva, specializálva, részletezve: a társadalom nagy ellenséges és kártékony halmazok kisebb, egymást metszõ ellenséges és kártékony halmazaiból épül fel. Ami megkülönböztet, az csupán a lopás, a megkárosítás, az élõsködés konkrét lehetõsége, módja, technikája, trükkje. De lényegében mindenki teljesen egyforma: mindenki az államot pumpolja és a másik kárára nyerészkedik.
Természetesen ezekre a támadásokra a védekezés a logikus reakció az érintettek, illetve az érintettekhez valamilyen érdek miatt kötõdõ szereplõk részérõl - és persze a védekezés is hasonló árnyaltságú. A cigányok a többségi társadalom kirekesztettjei és elnyomottjai, a leszázalékolt melósok meg a rendszerváltozás és a kíméletlen kapitalizmus áldozatai. A sokat támadott nyugdíjasok valójában egy szétbombázott, elpusztított országot építettek fel a romokból a világháború után saját két kezükkel, és egyébként is mindannyian negyven év megfeszített munkája után mindössze 50 ezer forintot kapnak. Továbbá: a közszolgák a korrupt piacgazdaság és a korlátolt politikusok korában a magyar állam tisztességes és megkérdõjelezhetetlen szakmai felkészültségû mûködtetõi. A magánszektor munkavállalói az egyedüliek, akik a léthûtõk országában valóban dolgoznak és termelik a GDP-t. A vállalkozók pedig, akik halálra adóztatva is a hátukon hordják a tízmilliós hont. A tehetõsebbek pedig - nos, õk azok, akik hallják és értik az idõk szavát, akik tehetségükkel és munkájukkal elõre viszik ezt a lemaradó, szegény országot.
És persze mindenki becsületes, mindenkinek minden teljesen megérdemelten jár: senki sem bûnözõ, mindenki hõs - na jó, legalábbis áldozat.
Hogy mekkora is a mértéke a társadalmi bizalmatlanságnak, sõt ellenségeskedésnek, azt nehéz felmérni. A különféle, egyre interaktívabbá váló televíziós és rádió mûsorok nézõinek és hallgatóinak megnyilvánulásaiból, és persze elsõsorban a magyar internet felhasználói tartalmaiból azonban lehet sejtésünk errõl.
A jelenségnek számos oka lehet, ezek közül az egyik pedig egyértelmûen a marxista gondolkodásmód továbbélése. Ez fedezhetõ fel egyrészt a homogén, azonos érdekekkel rendelkezõ társadalmi csoportok feltételezésében, másrészt abban, hogy e felfogás szerint ezen csoportok közt harc dúl, hiszen a politika elosztási kérdésekrõl szól, melyeknek mindig nyertesei és vesztesei vannak. Ezért aztán ami valakinek - nekik - jó, másoknak - nekünk - mindenképpen rossz. Amit ti elvesztek az államtól, azt az állam valójában mitõlünk veszi el.
Van egy másik egyértelmû ok is, maga a magyar politika. Vagyis az, ahogyan a politika az államot eszközként használja: minél több csoportot próbál meg függõ helyzetbe hozni, lekötelezettjévé tenni. Ha jól megy, osztogatással, ha meg rosszul, akkor a megszorítás lebegtetésével. Ennek pedig szükségszerû következménye - ha nem egyenesen célja -, hogy a társadalom egyes csoportjai egymás ellen fordulnak. A fehér melós a cigányban lát fenyegetést, a vállalkozó a közszolgában, az egyetemista a nyugdíjasban, és keresztbe és fordítva, mindenki mindenkiben. A magyar szavazók világnézeti vagy kulturális tömbjeit így a politika által sokkal hatékonyabban manipulálható gazdasági érdekközösségekre lehetett bontani.
A kétezres években jól megfigyelhettük, hogy ez a fajta gondolkodásmód, illetve politika az aktuális történéseknek megfelelõen hogyan termelte ki az újabb és újabb közellenségeket. A 2002-es választások miatt váltak közellenséggé a segélyekkel, kompenzációkkal, állami juttatásokkal megvásárolt alacsony jövedelmûek (panelproli!) és a 13. havi nyugdíjjal (júdáspénz!) elcsábított nyugdíjasok, akiknek a mohóságát kihasználva a szocialista kormányzat elzálogosította az ország jövõjét - tartotta az akkori közkeletû bölcsesség.
Ezzel párhuzamosan a státustörvény kapcsán a 2002-es kampányban, illetve a kettõs állampolgárság ügyében a 2004-es népszavazás során a határon túli magyarok (23 millió román!) is széles körben a gyûlölet tárgyává váltak. Hiszen, emlékszünk, a magyarországi szociális rendszert fenyegették, a nyugdíjunkra és a segélyeinkre utaztak. De ez a sors várt késõbb a zsíros magyar gazdákra is (tízmilliós traktor!), akik Budapestre jöttek pénzt követelni a nagy büdös semmiért (és szándékosan tönkretenni nehéz gépeikkel a pesti utakat, ahogy ezt a sztori színesebb verziója tartotta). Az egészségügy és a felsõoktatás átalakítási kísérletei során pedig a hálapénzre ácsingózó orvosokról, a magyar állam pénzén tanuló, majd hálátlanul külföldre kiköltözõ orvostanhallgatókról, illetve a semmirekellõ, ingyenélõ egyetemistákról kezdtek el - az elõzõeknél kétségtelenül halványabb - rémképeket festeni.
Innentõl pedig már nem volt megállás: jött az államreform és az élõsködõ közszolgák, az adóemelések és az adócsaló vállalkozók, hogy aztán az egyre mélyülõ gazdasági válságban megtudjuk, hogy a cigányok tehetnek mindenrõl.
Talán nem szükséges különösebben érvelni amellett, hogy mennyire beteg is ez az állapot. És az a baj, hogy ezeknek a félelmeknek ráadásul szinte mindig van valós alapja - hol több, hol kevesebb, de van. Onnantól viszont, hogy ezeket a félelmeket gerjeszteni akarják és mozgósításra használják, megszûnik annak a lehetõsége annak, hogy a valós problémamagot meg lehessen találni és meg lehessen oldani. És bármennyire is jó dolog gyûlölni a közellenséget: ma Magyarországon mindenki közellenségnek számít valaki számára. Így jobb, ha tudjuk, hogy valaki most éppen minket gyûlöl.”

· Olvaso - 2010. September 07. 11:44 · 7 hozzaszolas · 7820 megnyitas ·