(Most erre mit mondjak?)
Olasz- és Németország az Áramlatokkal biztosíthatja magát
Olaszország atomenergia nélkül végképp a Déli Áramlat felé fordul
Silvio Berlusconi római kormányfõ a saját politikai túlélése szempontjából sem mellékes önkormányzati választások után elvesztette az atomenergia jövõbeni olaszországi felhasználásról kiírt referendumot is. Mint közismert, Putyin és olasz kollégája nagyszabású, a mediterrán ország egyre növekvõ energiaéhségét csillapítani hivatott, civil célzatú nukleáris fejlesztésekben állapodtak meg. Az olasz-orosz atompaktumot elõbb az Európai Unió kifogásolta, majd az olasz választók akaratából került le végleg a napirendrõl.
Olaszország az 1980-as évekre már négy atomerõmûvel is rendelkezett, de a csernobili katasztrófa hatására, a hazai közvélemény támogatását élvezve, elõbb leállította ezeket, majd az olasz választók egy ügydöntõ népszavazáson, 1997-ben meg is erõsítették ebbéli szándékukat.
Sokakban azonban rögtön felmerült a kérdés: mihez is kezd a világ legfejlettebb államait tömörítõ G8 csoport egyik tagja a leggazdaságosabbnak tûnõ atomenergia bevonása nélkül? Bár nukleáris energia hiányában is szavatolható egy Olaszország nagyságú állam zavartalan ellátása, mindez azokat a régi, sokszor elátkozott, energiahordozókat hozza ismét elõtérbe, melyek legalább akkora mértékben kötik az olasz fogyasztást a külföldi beszállítókhoz, mint történt volna ez a nukleáris fûtõelemek és azok tárolása esetében.
Az olasz energiatermelés illetékesei határozottan elvetették a feketeszén fokozott igénybevételét, mivel így, az egy kilowattóra energiára esõ széndioxid kibocsátás megközelítõleg a földgáz elégetése során kibocsátott érték duplájára rúgna. Marad tehát a földgáz, még akkor is, ha a légnemû energiahordozót elnyelõ olaszországi erõmûvek többsége elavult, a lehetõségekhez képest gyenge hatásfokkal termel. A római székhelyû energiamogul, az Eni által kiadott felmérésbõl is kitûnik, hogy az európai fogyasztás bõ 60 százalékát a nukleáris létesítmények adják. Amennyiben az utóbbi mennyiség akár felét is földgázzal kéne kiváltani, az EU uralta kontinens éves igénye 200 milliárd köbméterrel nõne. Csak összehasonlításképpen írjuk ide: a Gazprom egy esztendõ során nagyjából 180-190 milliárd köbméternyi légnemû energiahordozót ad el nyugatra! Ezzel egyszersmind lefedi a teljes európai fogyasztás negyedét.
A fukusimai atomerõmûben történtek után az Európai Unió több tagállamában is komoly, megelõzõ jellegû intézkedéseket léptettek életbe. Olaszország például márciusban, tehát szûk három hónappal az említett népszavazás elõtt, egy évre felfüggesztette a tervbe vett nukleáris létesítmények elõkészítési munkálatait. Németországban, Angela Merkel kancellár hét, elavultnak minõsített erõmû mielõbbi leállításáról nyilatkozott. A híressé vált, a kapitalista világgazdaság válságait hozzávetõleg 25 éves idõszakokban elõrevetítõ, Kondratyev-ciklus látszólag a békés felhasználású atomenergia súlyosabb üzemzavarait illetõen is megállja a helyét. Csernobil (1986. április) és Fukusima (2011. március) között egy hónap híján éppen negyedszázad telt el.

Végül nem marad más, csak a földgáz és a Gazprom. Sorba véve a lehetséges kitermelõ országokat, az észak-afrikai államok a nyugati sajtóban gyakran csak mint a „forradalmi láz fertõzte” vidékként kerülnek bemutatásra. Algériát már az Eni sem tekinti stabil partnernek, miközben Líbia pengeélen táncol. Kadhafi és Berlusconi (de Sarkozy is!) egy sor stratégiai jelentõségû megállapodást kötöttek, a Gazprom pedig éppen az Eni hathatós segítségével szállt partra a fekete kontinensen. Elég, ha visszaemlékezünk az Elefánt földgázmezõ koncessziós alapú kitermelésének körülményeire. A NATO-akció óta a Líbiát és Szicíliát összekötõ gázvezeték nem mûködik, a szállítást határozatlan idõre felfüggesztették.
A geopolitikai sakkjátszmákon túl nem hagyhatjuk figyelmen kívül a természeti katasztrófákból fakadó nehézségeket sem. 2010-ben a Hollandiából és Norvégiából Olaszországba földgázt szállító vezeték egy svájci földcsuszamlás miatt megsérült, helyrehozatala egy hónapig húzódott. Elõtte, még 2008 decemberében a Messinai-szorosban, egy teherhajó felsértette az egyik, Algériából az olasz partokhoz futó kõolajvezetéket. Szerencsére a másik négy nem rongálódott meg, de a károk kijavítása hetekre visszavetette a szállításokat.
A problémakör feloldását nehezíti, hogy az Európai Unió még ma is gyanakvással tekint Moszkvára, sõt Brüsszelben sokan a korábbi orosz-ukrán gázvitákért is a Kreml-t hibáztatják. A Déli Áramlatról kezdettõl fogva sejteni lehetett, hogy elsõsorban nem összeurópai célokat szolgál, hanem egyes csúcsfogyasztók (leginkább Olaszország) energiaellátásának bõvítésére találták ki, melybe számos más tranzitállamot is bevontak. A déli korridorhoz természetesen nem kötelezõ csatlakozni, így bárki könnyen vezeték és gáz nélkül maradhat. Igaz, saját akaratából nem társul az Eni és a Gazprom projektjéhez. Hasonló a helyzet északon, ahol gõzerõvel dolgoznak a testvérhálózaton, az Északi Áramlaton. A célország a legnagyobb európai fogyasztó, Berlin, aki ezzel egy csapásra megszabadulhat az akadékoskodó lengyelektõl és a Moszkvával hadilábon álló baltiaktól is.
Azt is tudni, legalábbis sejteni lehet, hogy a Gazprom-áramlatoknak nincsen reális alternatívája. A Nabucco talán sosem épül meg, de mire az atlanti hátterû vezeték elér a posztszovjet „isztánokba”, Kína és India már régen lefölözte az ottani termelés javát. Ráadásul Azerbajdzsán is egyre közelebb kerül Moszkvához, a SOCAR lassan a Gazprom legfontosabb partnerévé válik. A két állami vezetésû óriáscég együttmûködése akár az AGRI-projektet is zárójelbe teheti. Nem marad más forrásterület, mint Irán és Irak, akikkel lehet, hogy a következõ húsz évben még közös szándéknyilatkozatok kiadásig sem jut el az európai közösség. A Nabuccóra várva, a Déli és az Északi Áramlat fõ ellenlábasai záros határidõn belül körön kívül találhatják magukat. Az olasz és német atomstop pont az orosz felet juttatja nyerõ helyzetbe, de egyszerre le is lebbenti a fátylat az európai energiaellátás kóros sebezhetõségérõl.
Az olasz népszavazás szülte egyértelmû elutasítás és az itáliai atomprogram dicstelen vége Berlusconi ellenzékét erõsíti. Ugyanis, bár mindenki a Cavaliere nevéhez köti az Eni-Gazprom egyezséget és a Déli Áramlatot, a szintén orosz segédlettel tervezett atomerõmûvek helyett Rómának nem lesz más választása, rá kell lépnie a Moszkva szállította gázra. Utóbbiban Berlusconi érdemei elévülhetetlenek, és lesznek akkor is, amikor már csak kevesen akarnak emlékezni rájuk.
Link