„Egy napon emberek milliói fogják elhagyni a déli féltekét, hogy behatoljanak az északira, és bizonyosan nem barátként. Mert azért fognak oda behatolni, hogy meghódítsák azt, és meg is fogják hódítani, benépesítve fiaikkal. Asszonyaink hasa fogja elhozni nekünk a gyõzelmet”, jelentette ki Bumedien algériai elnök 1974-ben az ENSZ Közgyûlésén.

Alig három évtized múltán az idõ igazolni látszik az arab nacionalista vezetõ vészjósló szavait. Manapság Európában lakosságcserés gyarmatosítás zajlik, amely legkésõbb az évszázad végére drasztikusan meg fogja változtatni a „fehér kontinens” etnokulturális (vagyis faji) arculatát. Mindehhez persze az uralkodó elitek nyíltan kollaboráns immigrációs politikája mellett az is hozzájárul, hogy az európai õslakosság a jelek szerint maga is hajlik a demográfiai öngyilkosságra. Mintha csak Oswald Spengler próféciáját akarná beteljesíteni a civilizációk óhatatlan és szükségszerû sorsáról: a bõség, az elgyengülés és a hanyatlás után az európai civilizáció és hordozó népessége immáron feltartóztathatatlanul sodródik a végsõ eltûnés fázisa felé.

Ahhoz ugyanis, hogy a népesség szintje stabilan tartható legyen, a teljes termékenységi rátának (vagyis az egy nõ élete során szült gyermekek számának) minimum 2, 1-nek kellene lennie, az Európai Unióban azonban ez a mutatószám már csak 1, 46, ami azt jelenti, hogy a népesség másodgenerációként gyakorlatilag megfelezõdik. Globálisan érzékeltetve a folyamatot: Európa, amely négyszázmilliós lakosságával 1900-ban még a világnépesség egynegyedét adta, 2000-ben 730 millió fõvel a Föld 6, 1 milliárdnyi lakosságából már csak 12 százalékot tudhatott magáénak, a 2100-ra prognosztizált 9, 5 milliárdból pedig a maga alig ötszáz (!) milliójával legfeljebb öt százalékot fog kitenni. Mértékadó tudományos elõrejelzések szerint 2050-re Európa és Oroszország teljes (a bevándorlókkal együttes) népessége hatszázmillióra fog esni, miközben a jelenleg hatszázmilliós Afrikáé – a gyermekhalandóság, a háborúk és a járványok ellenére – megháromszorozódik! A fehér nõk termékenységi rátája ugyanis alig 1, 4, miközben az afrikaiaké 5, 9.




Az európaiaknak minden okuk meglenne tehát arra, hogy – szó szerint is – sötéten és „sötétnek” lássák a saját jövõjüket: a jelenlegi tendenciák változatlansága esetén ugyanis kontinensünk akkori lakosságának többségét jobbára már színes bõrû, muzulmán vallású „európaiak” fogják alkotni, míg a maradék õshonosok csak elöregedett, pária sorsú kisebbségként tengetik majd életüket õseik földjén. A legoptimistább, de távolról sem a legvalószínûbb elõrejelzések szerint az évszázad közepére még „csak” minden negyedik uniós lakos lesz mozlim, az évszázad végére azonban már minden második. Nagyban és némileg lassabban ugyanaz fog bekövetkezni, mint ami kicsiben és alig egy évszázad alatt Koszovóban történt, ahol a sokkal szaporább mozlim albánok gyakorlatilag „kiszülték” nemzeti bölcsõjükbõl az ortodox keresztény szerbeket.


Elgondolkodtató (és a vallás állítólagos „moralizáló” hatását önmagában is frappánsan cáfoló) tény, hogy összeurópai szinten éppen a két dél-európai posztkatolikus „nagyhatalom”, Olaszország és Spanyolország asszonyai körében a legalacsonyabb a gyermekvállalási hajlandóság, olyannyira, hogy Enrico Salza, az olasz San Paolo Imi Intézet elnöke szerint „a Mediterraneum déli partján lévõ (arab és muzulmán) országok lakossága 2050-re eléri a 420 millió fõt, miközben az északi oldal népessége 145 millió fõre fog csökkeni.” Olaszországban a termékenységi ráta a negyven évvel ezelõtti szintnek csaknem a felére (1,25) zuhant. „A jövõ tekintetében nagyon pesszimista vagyok. Nem látom a folyamat megváltozásának kezdetét. Ahhoz, hogy felmenjünk a lejtõn, nagyon gyorsan arra lenne szükség, hogy minden negyedik család legalább négy gyermeket vállaljon. Ma azonban Olaszországban egy négygyermekes párra úgy tekintenek, mint a Mars-lakókra. A lakosság elöregedése, a bevándorlás és a nyugdíjfinanszírozás összetett problémája igen gyorsan robbanásveszélyes helyzetbe fog torkollni”, mondja Antonio Golini demográfus (Corriere della Sera, 2002. március 7.)





A baloldali La Repubblica ironikus módon olyan cikkben kommentálta a jelenséget, amelyet a gyermekeik által körülvett családanyák elõtt tisztelgõ Mussolini fényképe illusztrált, emlékeztetve rá, hogy a fasiszta rezsim „natalista” (vagyis születésbarát) politikát folytatott és tudománnyá fejlesztette a demográfiát. Csöppet sem burkoltan azt sugallva ezzel, hogy mivel Mussolini a fokozott gyermekvállalásra ösztönzött, a gyermekvállalás… fasiszta jellemvonás.


Egyébként a „vallásosság=sok gyermek” tételt cáfoló országok sorába tartozik a külsõségeiben – és úgy tûnik, csak azokban – kétségtelenül impozáns vallási ébredést tanúsító Oroszország is, amelynek jelenleg még csaknem ugyanannyi (145 milliónyi) lakosa van, mint Pakisztánnak, 2050-re azonban már minden oroszra három pakisztáni fog jutni. Mint azt az orosz Népességvizsgáló Intézet (DER) adatai alapján a Russian Observer közzétette, az utóbbi 15 évben az orosz népesség csaknem hárommillió fõvel csökkent. Az Orosz Tudományos Akadémia attól tart, hogy az évszázad közepére az ország lakossága százmillió alá esik. 2075-re a DER elõrejelzése szerint alig 55 milliónyian fogják majd lakni Oroszországot.


A különbözõ európai országokban a lakosság vérmérsékletének, mentalitásának és történelmi hagyományainak függvényében igencsak eltérõen kommentálják a népességfogyás immáron megállíthatatlannak tûnõ és a jövõ tekintetében nem sok jóval kecsegtetõ folyamatát. A kedvezõtlen elõjelek láttán még az olyan politikailag ultrakorrekt orgánumok is kénytelenek meghúzni a vészharangot, mint amilyen például a svájci Tribune de Geneve. „A városunkban (vagyis Genfben – G.I.) született bébik 60 százaléka idegen családokból való. Miközben a muzulmánok a bõséges gyermekáldást részesítik elõnyben, a protestáns papság a homoszexuális házasságokat és az abortuszt támogatja” (2001. március 17.). A sokkal szókimondóbb Courrier du Continent címû kváziszamizdat – jellegénél fogva – a gyökerénél ragadja meg a problémát. „A plutokratikus rendszerben egy fehér gyermek bekerülési ára túl magas: a rentabilitás követelménye arra ösztönöz, hogy elõnyben részesítsük a színes bõrû fiatalokat, akik teljesen egyedül nõttek fel a harmadik világban. (…) Mire tanít bennünket Franciaország példája? Óvatos becslések szerint az 1975-ös Veil-törvény óta kb. hatmillió abortuszt hajtottak végre. Kofi Yamgane togói származású bevándorláspárti francia politikus szerint a hivatalos statisztikákban feltüntetett hárommillió helyett több mint tízmillió bevándorló él Franciaországban. Akárhogyan is van, az abortusz nélkül hatmillió fehér gyermek foglalná el a hatmillió megszálló helyét. (…) A jelenség az összes európai népre érvényes. Azok a társadalmak, amelyek meggyilkolják a saját gyermekeiket, nem fognak életben maradni.” A színes bõrû népesség összlakosságon belüli rendkívül magas arányának tudható be az is, hogy az európai országok közül – láss csodát! – éppen Franciaország dicsekedhet (?) a legmagasabb (1, 9-es) termékenységi rátával.




Herwig Birg német demográfus szerint, ha a helyzet nem változik, a jelenleg 82 milliós német népesség az évszázad közepére 68 milliósra, az évszázad végére pedig ötvenmilliósra olvad a bevándorlás ellenére. Valódi etnikai lakosságcserét jósol, amely lehetetlenné tesz majd bármiféle „integrációt”, azon egyszerû oknál fogva, hogy a kisebbségek válnak többséggé. „A társadalom már nem lesz többségében ’német’. A nagyvárosokban a németek és a bevándorlók aránya 2010 körül megfordul a 40 éven aluliak vonatkozásában. Az ’integráció’ ezután azt fogja jelenteni, hogy németként hogyan fogok beilleszkedni egy többségében bevándorlókból álló társadalomba. Errõl szó sem esik a bevándorlásról szóló jelentésekben” (Die Welt, 2002. június 8.). A népesedési szakember ugyanakkor lerombolja a „szakmailag magasan kvalifikált bevándorlókról” kolportált PC-legendát is, amely csupán arra szolgál, hogy vele a bevándorláspárti lobbi lenyomja az õshonosok torkán az egyre növekvõ számú bevándorló jelenlétét, annak minden kölcsönhatásával (bûnözés, vandalizmus, társadalmi parazitizmus és incivilizációs tendenciák, szexuális promiszkuitás, ragályos betegségek terjedése stb.) együtt. „Sok bevándorló számára az oktatás nem nagyon használ. Az olyan, hosszú idõn át lebecsült erények, mint a törekvés vagy kötelességtudat, amelyek szükségesek egy mûködõképes közösség fenntartásához, gyakran nem sokat érnek a szemükben”, írja. Tény – noha ezt sem emlegetik szinte sohasem Európában –, hogy a bevándorlók gyermekei közül majd’ minden második semmiféle iskolai végzettséget nem szerez és szakmát sem tanul, márpedig az európai gazdaság mindenekelõtt szakképzett munkaerõt igényel és miközben ilyen természetû igényének kielégítéséhez a bevándorlók nemigen járulnak hozzá, a szociális ellátórendszereket viszont annál inkább megterhelik.


A hatszázezer lakosú Dortmundban 2002-ben például csak ötezer német gyermek született. Lakossága egyötödének elvesztése következtében ez a város 2010-re csak alig hatvan százalékban lesz német és õk is fõleg az idõsebb korosztályokhoz fognak tartozni. A dortmundi fiatalok hetven százaléka török, afrikai és ázsiai bevándorló lesz. Frankfurt és Stuttgart már 2030 elõtt megszûnik német többségû városnak lenni. 2012-ben a 20-40 év közötti idegenek fogják alkotni Duisburg lakosságának csaknem felét. ben a tizenéves külföldiek 2013-tól többségbe kerülnek korosztályukon belül. Az évszázad végére a jelenleg 75 milliós németség száma 22 millióra zuhan, Németország pedig nyilvánvalóan egy harmadik világbeli országgá válik.





Meinhard Miegel és Stephanie Wahl szociológusok szerint a német kulturális, nyelvi és vallási identitást teljes mértékben lehengerlik az évszázad folyamán. Szemünk elõtt és a politikusok teljes nemtörõdömsége közepette zajlik tehát a sokáig Európa gazdasági és szellemi motorjaként üzemelõ Németország „elõre beprogramozott eltüntetése”, hiszen az aktuális évi nyolcszázezer születésnek már most is csak alig egyharmadát képviselik az „echte német” vérvonalú gyermekek. Mint az Rainer Münz demográfus prognózisából kiderül, 2030-ra Németország csaknem 15 milliónyi idegent fog számlálni, nem beszélve a naturalizáltakról és a kettõs állampolgárokról. Még ha a bevándorlást azonnal meg is állítanák, nagyobb termékenységénél fogva az iszlám ekkorra mindenképpen többségbe kerül Németországban, akárcsak Franciaországban, Belgiumban és számos más helyen Európában. Wilhelm Heitmayer szociológus németországi mozlim fiatalok körében végzett 1997-es felmérésébõl az is kiderült, hogy egyharmaduk növelné az iszlám jelenlétét, és ezek arra is késznek mutatkoztak, hogy erõszakot alkalmazzanak a „hitetlenek” ellen.

Párizsban 2003-ban nemzetközi konferenciára került sor „az Európa arculatát megváltoztató bevándorlók” témakörében az Institut de géopolitique des populations szervezésében. Az összegyûlt szakértõk szerint jelenleg negyvenmillió bevándorló él Európában, ebbõl tízmillió Franciaországban, közülük minden második muzulmán (más demográfusok még ennél is magasabb számokat valószínûsítenek). Mivel a bevándorló asszonyok termékenysége több mint kétszerese az õshonos franciákénak, és mert a bevándorlók áradata nyilván továbbra sem fog elapadni, a tiszteletre méltó intézmény a következõ prognózist adta: 2030-ra a bevándorlók és leszármazottaik fogják képviselni a teljes francia népesség egynegyedét (kb. 16 millió fõ), az aktív lakosság egynegyedét (kb. hatmillió fõ) és a születések 42 százalékát (kb. 280 ezer). E drámai folyamat következményeit – a PC kötelez! – csupán gazdasági szempontból vizsgálva, az intézet hipotézise ekkorra „bizonyos gazdasági és társadalmi alul fejlettségi folyamattal számol”, amennyiben ezek a populációk „nem érik el egy modern és fejlett gazdaság által megkövetelt képzettségi szintet”. Ugyanaz fog tehát bekövetkezni Franciaországban is, mint Németországban (és hosszabb távon egész Európában): gazdasági és társadalmi hanyatlás, vagy ha úgy tetszik: „harmadik- világiasodás”…




De hogy ne csak nekünk, európaiaknak legyen okunk az aggodalomra, íme az amerikai népszámlálási hivatal (US Census Bureau) és William Frey demográfus (Brooking Institution of Washington) elõrejelzései: az évszázad közepére az Egyesült Államok népessége ugyan a jelenlegi 280 millió fõrõl 420 millióra növekszik, a fehérek aránya viszont a jelenlegi hetven (és az 1960-as kilencven) százalékról 50 százalék alá esik, mégpedig a dél-amerikai, ázsiai és más, harmadik világbeli országokból érkezõ bevándorlók tömeges érkezése, valamint sokkal magasabb termékenységi rátája következtében. A dél-amerikaiak (spanyol ajkúak) száma addigra meg fogja haladni a százmilliót, vagyis az akkori lakosság egynegyedét. Az ázsiaiak megháromszorozódnak, ezzel számuk meg fogja közelíteni a negyvenmilliót. A jelenlegi népesség 13 százalékát alkotó négerek aránya addigra 15 százalékra nõ az összlakosság körében. Jeffrey Passel, a Urban Institute demográfusa úgy véli (The Guardian, 2003. március 19.), hogy 2050-ben „a tömeges fajkeveredés következtében az Amerikában szokásos faji fogalmaknak nem lesz többé semmi értelmük”, a jelenlegi észak-amerikai etnikai elzárkózás helyébe a „tolerancia” lép, és egy kevert fajú „új ember” fog megszületni.


„A születési arány bombája fenyegeti a Nyugatot, Izraeltõl kezdve”, állítja a Corriere della Sera (2006. február 16.), amely szerint „ma Izrael a Nyugat elõvédje a demográfiai fronton”. A vezetõ olasz napilap Sergio Della Pergola demográfus magyarázatát visszhangozza, miszerint „2000-ben Izraelben 5.168 ezer zsidó és 1.178 ezer arab élt, Ciszjordániában és Gázában 2.973 ezer arab. 2020-ban 6.687 ezer zsidó és 1.976 ezer arab lesz Izraelben, 5.680 ezer arab pedig Ciszjordániában és Gázában, tehát ez utóbbiak megelõzik az elõbbieket. 2050-ben 8.780 ezer zsidó lesz majdnem 15 millió arabbal szemben a Földközi-tengertõl a Jordán folyóig terjedõ területen. Az, aki mindegyiket megnyerte, egy háborút már elvesztett”. Annak kapcsán, hogy az eredetileg tervezett 117 kilométer helyett immáron 832 kilométeren választja el egymástól fal a zsidókat és az arabokat, a lap szerint „kezdjük megérteni, amit az elõvédünkön tesznek”. Evidens ugyanis, hogy a zsidók csak akkor válnak kiûzhetetlenekké Palesztinában, ha megvalósul a „földrajzi apartheid”, és ily módon megszabadulnak az araboktól, beleértve az izraeli állampolgárságúakat is. Márpedig a Ha’aretz által 2004 januárjában közzétett közvélemény-kutatás szerint az izraeli zsidók többsége hajlik erre a megoldásra, és történelmük ismeretében megjósolható, hogy a földjük iránti szenvedélyes kötõdésük végül legyõzi majd az elkerülhetetlen etnikai tisztogatás miatti esetleges erkölcsi aggályaikat. Talán a gojok is példát vehetnének róluk. A reconquistához. Amíg még nem késõ...



Gazdag István, MD 2007. X. 25. (forrás: Antidogma.hu)