(Az USA kiszáll az õrkutatásból és elismeri, hogy az orosz hegemónia az egyedi és az uralkodó. Ejnye no!)
Nem szabad lemaradnia a péntekrõl annak, aki még látni akar amerikai ûrrepülõgépet mûködés közben: az utolsó ilyen, az Atlantis (a tervek szerint) pénteken tér vissza saját 33., valamint az egész amerikai ûrszállító-program utolsó útjáról.

A másik két mûködõ hajót, az Endeavourt és a Discoveryt, idei utolsó küldetésük után már korábban nyugdíjba küldték, tartalékhajó hiányában az Atlantis csak négyfõs legénységet vihetett magával, így is egy évbe kerül, mire - egy esetleges meghibásodás esetén - az orosz Szojuzok egyenként visszahozzák õket a Földre a Nemzetközi Ûrállomásról (ISS), ahová mûszaki egységeket és ennivalót vittek.

A Space Shuttle vagy Space Transportation System (STS) program hajói éltek 30 évet, repültek 135-ször. Alacsony földkörüli pályánál, a földfelszíntõl számított 400 kilométernél messzebb soha nem jutottak. A korukat egyszerre megelõzték (a rendszeres ûrforgalom víziójával), valamint el is maradtak attól, mert soha nem lett a légköri repüléshez hasonlóan biztonságos a rendszer.

Egyelõre az ûrkorszak vége köszöntött be: az ISS mûködik, a Progresz, a Szojuz, európai és japán teherhajók látogatják, de a nagy ambíciók ideje lejárt. Tulajdonképpen már a Space Shuttle is ezt jelezte azzal, hogy korántsem a világûr meghódítására, hanem egyszerû földkörüli személy- és teherforgalomra hozták létre.

Fentrõl mnden más
Az ûr-szállítórendszer tervezését még a 60-as évek végén, a Hold-program futása alatt kezdték, a gyakorlati megvalósítás egy évtizeddel késõbbig, a szovjet-amerikai ûrverseny végéig váratott magára. Richard Nixon elnök 1972-ben engedélyezte a programot, az elsõ légköri tesztrepülést 1977-ben, az elsõ orbitális pályára állást 1981-ben hajtották végre.

Összesen hét, korlátlanul fölhasználható ûrrepülõgépet (vagy ûrszállítót) építettek, szemben a korábbi, egyetlen küldetésre tervezett hajókkal, (majdnem) mindet XVIII-XIX. századi tengeri felfedezõ hajóról nevezték el. A Pathfinder még csak egy röpképtelen, komplett acél-fa makett volt, utóbb földi kiképzésre használták. Az Enterprise (az egyetlen, amely egy sci-fi sorozat után kapta a nevét) légköri tesztrepüléseket végzett. A tervekkel ellentétben végül nem tették alkalmassá földkörüli útra, szemben a Challengerrel, amelyet igen, de csak másodikként repülhetett a világûrbe. Erre elsõként a Columbia kapott lehetõséget, a Challenger két, a Discovery három évvel (1985) késõbb követte; az Atlantis még ugyanabban az évben, az Endeavour 1992-ben indult elõször.

A 30 év alatt az ûrrepülõ-program csaknem 200 milliárd dollárjába került az Egyesült Államoknak. Innen nézve nem sok az a 135 repülés, amit ez idõ alatt végrehajtottak, még akkor sem, ha az elõzõ három ûrprogram, a Mercury, a Gemini és az Apolló (utóbbiba beleértve a Skylab és az Apolló-Szaljut programokat) összesen csak 31 emberes repülést produkált.

A 135-höz képest a két komoly baleset nem látszik vállalhatatlannak, másfelõl viszont elveszítettek 14 embert (egy izraeli mellett a többi amerikai), valamint az ûrflotta 40 százalékát. Négy orbitális repülésre képes hajónál egyszerre soha nem volt többjük, az utóbbi nyolc évre pedig már csak három maradt.



1986 januárjában a Challenger robbant föl 73 másodperccel a start után, az egyik gyorsító rakéta tömítõgyûrûje a hideg miatt nem tágult megfelelõen, a folyékony hidrogén kiömlött, és a rendszer felrobbant. A kor legfejlettebb technikájának látványos kudarca túlzás nélkül sokkolta a világot. 2003-ban a korelnök Columbia a visszatérésnél szakadt darabokra, mivel a startnál a külsõ üzemanyag tartályról leszakadó törmelék megsértette az egyik szárnya hõvédõ pajzsának csempéit, a súrlódás hõje darabokra tépte a gépet.

A Challanger-katasztrófa után majdnem három év, a Columbiáét követõen két év szünetet tartottak, majd amikor 2005-ben, az újraindítás utáni próbaúton a Discoveryvel is csaknem megismétlõdött ugyanaz, biztossá vált a program kudarca.



Az ûr-szállítórendszert egy hasznosteher-kilogramonként 50-100 dolláros áron az ûrbe juttatni tudó programnak tervezték (ez nem egy felfedezõ kísérlet volt, szemben a Holdra szálló Apollo-programmal), amelyben a légköri repüléshez hasonlóan csaknem automatikus módon indulhatnak és érkezhetnek a gépek. A rendszer ehhez képest majdnem 30 ezer dollárt fogyasztott el kilónként, a megszakításokat is beleszámolva évi alig 4-5 repülésre kerülhetett sor. Ennek oka egyfelõl a magas mûszaki színvonal, és az ebbõl fakadó bonyolultság, másrészt a tervezés alapvetõ hiányosságai.

A bonyolult szisztéma lehetetlenné tette a nagyszámú földi kiszolgáló személyzet nélkülözését, beleértve a Cape Canaveral-i indítóállomáson és a houstoni küldetésirányításon dolgozókat, szó sem lehetett tehát virágzó, rendszeres és kvázi automatikus légiforgalomról a Föld és az alacsony földkörüli pályák között. Emellett a tervezési kudarc miatt ugyanolyan kockázatos volt minden egyes repülés, mint az ûrhajózás fél évszázaddal ezelõtti hõskorában (aminek az sem mond ellent, hogy a Challengerre egy nyolchetes gyorstalpalón kiképzett tanárnõ is felszállhatott, éppen annak utolsó útján).

A pilótafülke
Egy hagyományos ûrhajó, mint az Apolló vagy a máig használatos orosz Szojuz, a hajtómûbõl, a mûszaki és rakodó modulból, valamint a visszatérõ egységbõl és az orbitális modulból áll, az indításnál a személyzet a rendszer legtetején helyezkedik el, itt van a legkisebb kockázatnak kitéve. Az ûrrepülõ viszont - a többszöri használhatóság miatt - maga tartalmazza a hajtómûvet, evidens módon nem tud legfelül lenni. Egy hatalmas külsõ üzemanyagtartályra erõsítve indult, ugyanide rögzítették a két kisegítõ rakétát is. Ha a négyes rendszerbõl bármelyik megsérül, a tulajdonképpeni orbiter sem ússza meg a katasztrófát, így történt 1986-ban és 2003-ban, 2005-ben is csak hajszál hiányzott.

A jelentõs kiszolgálóigény és a kivédhetetlen balesetveszély miatt állandó generálszerviz az ûrrepülõ üzemeltetését gazdaságtalanná tette, ifjabb Bush már 2004-ben bejelentette a program leállítását. A tavalyra tervezett nyugdíjazás csak azért csúszott egy évet, mert a 2003-06 közötti szünet már így is jelentõs fennakadásokat okozott a Nemzetközi Ûrállomás építésében és mûködtetésében, noha Amerika abba is beleölt már 100 milliárd dollárt.
Link