JÁKÓB FIAI

Most igazán csak nagyon nagyvonalakban vázolom utrakelését és évek múltán „hazatérését”.
I.Móz. 28:10,11
„Jákób pedig kiidula Beérsebából, és Hárán felé tartott.

És juta egy helyre, holott meghála, mivelhogy a nap lement vala: és võn egyet annak a helynek kövei közûl, és feje alá tevé; és lefeküvék azon a helyen.”
Mintha csak körösi Csoma Sándor elindulását követnük. Ahol azt est utolérte, lefeküdt aludni, talán még takarót sem vitt egyik sem magával. 12-ik vers:
„És álmot láta: Ímé egy lajtorja vala a földön fölállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Ístennek
Angyalai fel és alá járnak vala azon.” 13-ik vers.
„És ímé az Úr áll vala azon és szóla: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak
istene: ezt a földet amelyen fekszel néked adom és a te magodnak.”
És következtek a már Ábrahámnak és Izsáknak elmondott mondatok, hogy Jákóbnak a leszármazottai
olyan sokan lesznek mint a földnek pora, hogy Jákóbban és leszármazottaiban megáldatnak a föld
minden nemzetségei.” 15-22 versek:

„És ímé én veled vagyok, hogy megõrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem a mit néked mondtam.
Jákób pedig felébredvén álmából, monda: Bizonyára az Úr van e helyen és én nem tudtam.
Megrémüle annakokáért és monda: Milyen rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja.
És felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopúl állítá fel azt és olajat önte annak tetejére;
És nevezé annak a helynek nevét Béthelnek, az elött pedig Lúz vala annak a városnak neve.

És fogadást tõn Jákób, mondá: Ha az Isten velem leénd, és megõriz engem ezen az úton, a melyen most járok, és ha ételül kenyeret és öltözetûl ruhat adnád nékem;

És békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem; És ez a kõ, a melyet oszlopúl állítottam fel, Isten háza lészen, és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom.”
Muszálj megállni.
Egy létrát látott álmában melynek egyik vége a földön állt, a másik vége meg az eget érte és azon az Isten Angyalai járktak. Az Isten Angyalai-nagybetûvel jelzi az angyalokat, tehát azok a Menny angyalai voltak, mert csak gondoljunk Ábrahám szolgájára, ahol az ÉG angyalai kis betûkkel voltak szedve, itt viszont a Mennyben lakó Isten az ÚR ÁLLT a létra tetején, aki maga az ÚR NÕ, de testi minõségben, mert felvette az ÉG-iek testét és mit adott Jákóbnak?

Adta az ANYAFÖLD-bõl „ezt a földet amelyen fekszel....” és újra megigérte, megsokasítja leszármazottait, tehát a termékenység ÚR NÕ-je szólt Jákóbhoz és hogy benne megáldatnak a föld

nemzetségei, akiket már bemutattam elõzõleg.
Jákób felébredt álmából.

MI AZ ÁLOM?

Az álomról már sokat írtak, sokan sokféleképpen – különbözõ gépekkel is vizsgálták és vizsgálják –, de igazából csak feltételezések vannak, a REM-ek erõséggei, különbségei.
„Habár az alvás – írják – az öntudatlan állapotnak az egyik formája, agyunk ilyenkor sem pihen (Részben

azért nem, mert az életmûködéseinket ekkor is szabályozni kell, részben mert az alvásnak van olyan
szakasza, amelyben álmodunk, s ilyenkor az agyunk majdcsaknem annyira igénybe van véve, mint
ébrenlétkor. B.P.)

Ébrenléti állapotban nagy frekvenciájú, viszonlag kis feszültségû béta-hullámok figyelhetõk meg az

agyi villamos tevékenységet rögzítõ görbén, az elektroenkefalogrammon, amikor viszont a szemünket

behunyva elernyedünk és elálmosodunk, agymûködésünket alfa-hullámok jellemzik. Az alvás és az

ébrenlét közötti átmenetben a lassú szemmozgásos, úgynevezet nem REM-alvás elsõ szakaszába jutunk – az alfa hullámok fokozatosan eltûnnek, s béta-hullámok jelennek meg helyettük. Ezután még tovább csökken a hullámok frekvenciája, s végül kis frekvenciájú, ám nagy feszültségû delta-hullámok uralják a képet a mély alvásban.
Alvásunk másik szakaszában, a gyors szemmozgásos (REM) alvás során az elektroenkefalogrammon az ébrenléti állapotához hasonló hullámok figyelhetõk meg. Ilyenkor mindkét szemünk gyorsan és egyszerre

mozog, s testünk mozdulatlansága („bénultsága”) ellenére az agyunk serényen mûködik. Ez teremti meg a feltételeit annak, hogy bonyolult mozgássorozatokat és értelmi feladatokat végezhetünk álmunkban.
De egyéb élettani különbségek is vannak a kétféle alvás között. A nem REM-alvásban viszonylag lassú és szabályos a szívmûködésünk és a légzésünk, csekély az agyunk oxigénfogyasztása (Ez azt jelzi, hogy ilyenkor mégiscsak pihen az agy). A REM-alvás során ugyanakkor „zaklatott” a szívverés és a légzés, szembeszökõen változik a frekvenciájuk, a vérnyomás ingadozik, az agy oxigénfogyasztása nõ, a testhõmérséklet bizonyos határok között a környezet hõmérsékletéhez igadozik (ha a szobalevegõje hûl, a testhõméréklet csökken, míg a külsõ hõmérséklet növekedésekor a testhõmérséklet is nõ.)
Az éjszakai alvás során az ember váltakozva hol a nem REM-, hol a REM-alvás szakaszában van. A mély alvás inkább az éjszaka elsõ felére, míg a REM-alvás jobbára a második felére jellemzõ.”

Ennyit nagyjából, amit ma a szakemberek, akik az agy mûködését kutatják, tudnak az alvásról meg az álomról, de azt amit most leírok, nem tudják sehogyan sem, semmilyen gépekkel sem vizsgálni.
Erre még nem találtak fel gépet.
Alvás alatt szerveink csökkenten dolgoznak és ez a csökkent állapot elég arra, hogy LELKÜNK

kiszabaduljon testünkbõl és arcunk felett úgy 10-15 cm-terre ÁLL-jon, meg ÁLMOD-jon, tehát LÁS-son, de összeköttetésbe áll agyunkkal akkor is, ezért álmunkban BESZÉL-ünk, LÁT-unk, HALL-unk, NEM A TESTÜNK HALLÓ SERVEIVEL, hanem a LELKÜNKKEL. Fejünk fölött ide helyezõdik át és Itt zajlik szemünk látása, fülünk hallása, beszédünk folyása, stb.
Alvás közben tehát az embert elhagyja a LELKE, a LÉL-ek és az emberi test felett úgy 10-15 cm-re
helyezkedik el, hogy „széttekintsen”.
LÁT-HALL.
Figyelünk? Gondolkodunk? LÁTJUK Magyar szavainkat?
A LÉLEK, LÁT, HALL és EM+LÉK-ezik. Valamint emlékeztet minket ébrenlétünkben.
Mindhárom szavunkban bent van a LÉLEK=LÉ+LÉK L-je. Visszafele olvasva LÉLEK=KEL+ÉL. De a
KEL – LÉK-et is jelent. A LÉK pedig nyílást is jelent, és a fejen arra a bizonyíték, hogy arcunkon fejünk felett helyezkedik el alvásunk alatt lelkünk, és az is, hogy fejünkön van HÉT nyílásunk ahol kijöhet és visszamehet testünkbe a LELKÜNK.
E hét nyílás közül – SZEM (2), FÜL (2), SZÁJ, ORR (2) lyukkal, az ORR látszik legalkalmasabbnak,

hogy a LÉLEK –írjam így – „éltetõje”, a LÉG=levegõben levõ éltetõ erõ éltesse a lelket és rajta keresztül testünket IS. Ezekrõl többet is irhatnék, de LÁT-HATÓ szavaink bizonyítása a LÉLEK, LEL-künk LÉT- ét. Újra kell írnom, mert félek hogy nem LÁT-ja az olvasó, és nem döbben rá arra, amit soha senki nem bizonyította, soha senki nem értette a LELKET. A Magyar Nyelv Szavai bizonyítják LÉT-ÉT a LÉLEK- nek.
Micsoda kicsavart gondolkodásra val, hogy valaki „bedobta” a Szent Szellemet, Isten neveként és
most azt muszálj így írnom mérgemben – majmolják - Isten Szent Szellemét mintha értenék a Szellem
szavunk mibenlétét, éppen így, mint ahogy a LÉLEK szavunkat sem értik.

Szörnyû tudatlanság!

A LÉLEK Létét bizony itt látjuk idevonatkozó szavunkban. A SZELLEM-rõl talán még lesz alkalmam
írni.

Meg tudnám határozni azt az ERÕ-t IS, de még várnom kell, mert azt máshol szeretném bemutatni.
Az álomban még a LÁT-ás TEST-jei is benn vannak, a LÁT T-jében.

Az Istennekkel kapcsolatban most gondoljunk az ÕS+TEST+ÉN-ekre.
Jákób álmában látta az ÚR-at TESTBEN és most nézzük mit mondott?
„Milyen rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem istennek háza, és az égnek kapuja.”

Istennek háza, mert van a Földön több olyan hely, mely Istennek háza. Az ÕS+TEST+ÉN-nek háza, ha
lejön a Földre, oda jön, ezekre a földi házakba. „és az égnek kapuja.” Mert kell az ÉG-nek kapuja legyen,
melyen keresztül a Földre lehet a létrát leállítani. Ezeknek a Kapuknak egyike Lúz volt.
Jákób a feje alá tett követ oltárul ÉL+TEST+ÚR állítá és elnevezte annak a helynek nevét Béthelnek, ami

magyarul BETELT-et. TELJESÜLT-et jelent, mert Õ is megkapta atyjának Ábrahámnak áldását. „...az

elõtt pedig Lúz vala annak a városnak a neve.”

Tehát VÁR+ÕS volt az a hely és mi volt a magyar értelme? L+ÕS- Újra csak az L, lehetne tovább
gombolyítani értelmét.

Jákób az elsõ éjszakáját Lúz-ban töltötte, de miután ezt az álmot LÁTTA és megkapta az „õsi” igéretet õ
is, elnevezte azt a helyet BETELT-nek.
Megkapta az áldásokat, de neki is fell kellett ajánlani valamit, mert már többször írtam, sohasem

egyoldalú a „szerzõdés”.
Felajánlotta, ha az Isten vele lesz és ellátja táplálékkal meg ruhával is és visszahozza BÉKESSÉGGEL,
akkor az „ÚR leend az én Istenem”.
Szinte úgy hangzik mint egy próbáratevés. Az is volt, mert Jákób tudta, sok isten van, de ha

bebizonyosodik az, hogy az az isten aki mindezeket megadja nekem, akkor Isten háza lészen ez a KÕ,
melyet én oszlopúl állítottam és bármit kapok az életben, „annak tizedét néked adom”. Folytatása lett ez

az Ábel cselekedetének. Áldozat vitel az ÚR NÕ-nek.

Az áldozat vitel és bemutatás csak Jézus Krisztussal szûnik meg, melyrõl még földreszületése elõtt így
nyilatkozik: Zsidók 10:5,7
„Áldozatot és ajándékot nem akartál...
Ímé itt vagyok, hogy cselekedjem óh Isten a te akaratodat.”

Jákób ilyen igéretekkel megerõsõdve tovább ment HÁRÁN felé-

Már Háránhoz közel egy mezõn juhokat látott feküdni egy kút körül, várva az itatásra. Az ottlevõktõl

érdeklõdött, hogy ismerik e Lábánt, anyjának bátyát, mire a felelet az volt, igen és még azt is mondták, az

õ leánya Rákhel jó a juhokkal.
I.Móz.29:10-

„S lõn, a mint meglátá Jákób Rákhelt, Lábánnak az õ anyja bátyának leányát, és Lábánnak az õ anyja
bátyjának juhait, odalépett Jákób és elgördíté a követ a kút szájáról, és megítatá Lábánnak az anyja
bátyának juhait.
És megcsókolá Rákhelt, és nagyfelszóvel sírva.

És elbeszélé Rákhelnek, hogy õ az õ atyjának rokona és hogy Rebekának fia.

Ez pedig elfuta, és megmondá az õ atyjának.”

Ezek után Jákób mindenekrõl beszámolt és egy hónapig volt vendége Lábánnak. Ez nem volt ingyenes

vendégeskedés, mert hasznossá tette magát Jákób Lábán házánál, ezért mondta Lábán a következõket
Jákóbnak:
„avagy ingyen szolgály-é engem azért, hogy atyámfia vagy? Mondd meg nékem, mi legyen a béred?
Vala pedig Lábánnak két leánya: a nagyobbiknak neve Lea, a kissebbiknek neve Rákhel.

Leának pedig gyenge szemei valának, de Rákhel szép termetû és szép tekintetû vala.
Megszereti vala azért Jákób Rákhelt, és monda: szolgállak téged hét esztendeig Rákhelért, a te kissebbik
leányodért.

És monda Lábán: Jobb néked adnom õt, hogysem másnak adjam õt, maradj én nálam.
Szolgála tehát Jákób Rákhelért hét esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az néki, annyira szereti vala

õt.”

E versekbõl megtudjuk, Jákóbnak semmi gazdagsága nem volt, hogy így írjam, üres zsebbel érkezett. Ezt

õ maga is tudta ezért jegyajándékul felajánlott hét évi munka erõt az apának, de Rákhel is várt, részben

fiatalsága miatt, részben valószínû, õ is megszerette Jákóbot.

Hét év letelte után Jákób meg akart nõsülni, Lábán nagy lakodalmat is szerzett, meghíva Háránban
sokakat és este nem Rákhelt vitte be a közös szobába, hanem Leát.
Reggelre kelve Jákób nagy megdöbbenéssel fedezte fel, Rákhel helyett Leával pecsételte meg a

házasságot. Elgondoható mérge, hogy Lábán becsapta õt.
Nézzük Lábán nevének magyar értelmét:
LÁBÁN = LÁB+ÉN.
E név értelme után gondoljunk Jézusra, amikor az utolsó vacsorán megmosta a tanítványok lábat. Miért
tette? Mondván: „A ki megfürdött, nincs másra szüksége, mint a lábait megmosni, különben egészen
tiszta:” János 13:4-10.

Gondolom a fürdés abban az idõben úgy történhetett, edénybõl fejre öntötték a vízet és az végigfolyt
testükön. Utoljára, mert a földön állva fürödtek, a láb mosása marad.

Jézus lábmosása alatt – magyarul gondolkozva – azt kell értenünk, a LÁB és a BÛN összetartozik

a B-ben. A bûn elkövetéséhez oda kell menni, ahol elkövetjük a BÛNT. Péter nem értette, de
Jézus „megvigasztalta”, „...te azt most nem érted, de ezután majd megérted.”

Vajon mire, mikorra, gondolt Jézus az „ezután” szó alatt?
A Szent Lélek eljövetelére, mely felvilágosította nekik a magyar szavaink értelmét is? Mert Jézus a
TANÍT-VÁNYAIT három év alatt magyarul is tanította, de a magyar nyelv minden szavának értelmét
nem tudta átadni, mint ahogy én sem – csekély képességeimmel – tudom minden szavunk értelmét
bemutatni.
Lábán, LÁB+ÉN volt, aki bevitte Leát a nyoszolyás szobába.

Jákób tehát nagy méregbe gurult és kérdõre vonta LÁBÁNT, mondván, õ Rákhelért szolgált hét évet,

mire Lábán kioktatta, nem szokás nálunk, hogy a fiatalabb kössön házasságot az idõsebb elõtt. Ha
annyira szereted Rákhelt, szolgálj még hét évet, és Rákhelt is neked adom feleségül. Jákóbnak a másik

hét év alatt bizonyosan sokszor eszébe jutott az õ bûne is, õ is hogy csapta be fivérét, Ézsaút, mert az
itteni példa bizonyíték arra is, az ember mindent visszakap amit másnak tesz. Magyar közmondásunk is

van erre: „Aki másnak vermet ás, maga esik bele.” Intõ példa, nem éri meg ez a „rongyos” élet, hogy az

ember a lábait bûn elkövetésére irányítsa.

Jákób tehát a két feleségéért, tizennégy évet szolgált, és ebbõl tudjuk meg azt, ez alatt a tizennégy év alatt
egy megveszekedett fillért sem kapott, tehát ugyanolyan szegény volt mint mikor Háránba érkezett. De
milyen a magyar virtus? Vagyok olyan legény mint te, bírok annyit mint te. Jákób elhatározta, vele ugyan
nem tol ki Lábán.
Ezért vállalt még hat-hét évet Lábánnál, és az évekkel a gyermekek is jöttek, nem kis versengéssel a
két hites feleség és azok szolgálóleányainak teherbe eséseik közben. Ezek után monda Jákób Lábánnak.
I.Móz. 30:26-
„Bocsáss el engemet, hadd menjek el az én helyembe, az én hazámba.
Add meg nékem az én feleségeimet és magzataimat, a kikért szolgáltalak téged, hadd menjek el, mert te
tudod az én szolgálatomat, a melylyel szolgáltalak téged.

És monda néki Lábán: Vajha kedvet találtam volna szemeid elõtt! Úgy sejtem, hogy te éretted áldott meg
engem az Úr.
És monda szabj bért magadnak és én megadom.
Ez pedig monda: Te tudod mimódon szolgáltalak téged, és hogy mívé lett nálam a te jószágod.

Mert a mi kevesed vala én elõttem, sokra szaporodott, és megáldott az Úr téged az én lábam nyomán-
Immár mikor tehetek valamit a magam házáért is?
És monda Lábán: Mit adjak néked? Felele Jákób: Ne adj nékem semmit; juhaidat ismét legeltetem és

õrizem, ha nekem ezt a dolgot megteszed:

Nyájadat ma mind végig járom, minden pettyegetett és tarka bárányt kiszaggatok közûlök, és minden

fekete bárányt a juhok közûl, s a tarkát és pettyegetettet a kecskék közûl, s legyen ez az én bérem.

S a mikor majd bérem iránt eljövendesz, mi elõtted lesz, becsületességemrõl (Becsület! Bün-Becsület.
B.P.) ez felele: a mi nem pettyegetett vagy tarka a kecskék, s nem fekete a juhok közt, az mind lopott
jószág nálam.
És monda Lábán: Ám legyen: Vajha a te beszéded szerint lenne.
Külön választá azért azon a napon a pettyegetett és tarka kosokat, és minden csíkos lábú és tarka kecskét,

minden amelyikben valami fehérség vala, és minden feketét a juhok közûl, és adá az õ fiainak keze alá.
És három napi járó földet vete maga közé és Jákób közé; Jákób pedig legelteti vala Lábán egyéb juhait.

És võn Jákób zöld nyár-, mogyoró-és gesztenye vesszõket, és meghántá azokat fehéresen csíkosra, hogy

látható legyen a vesszõk fehére.
És a vesszõket, melyeket meghántott vala, felállítá a csatornákba, az itató válúkba, melyekre a juhok inni

járnak vala, szembe a juhokkal, hogy foganjanak, mikor inni jõnnek.

És a juhok a vesszõk elõtt foganának és ellenek vala csíkos lábúakat, pettyegetetteket és tarkákat.
Azután külön szakasztá Jákób ezeket a bárányokat, és a Lábán nyáját arczczal fordítja vala a csikos lábú
és fekete bárányokra; így szerze magának külön falkákat, melyeket nem ereszte a Lábán juhai közé.

És lõn, hogy mikor a nyáj java részének vala párzási ideje, akkor Jákób a vesszõket oda raká a válúkba a

juhok eleibe, hogy a vesszõket látva foganjanak.

De mikor satnya vala a nyáj, nem rakja vala oda s ily módon Lábáné lõnek a satnyák, a java pedig
Jákóbé.
És felette igen meggazdagodék a férfiú; és vala néki sok juha, szolgálója, szolgája, tevéje és szamara.”

Vajon a magyar juhászaink ismerték-e, ismerik-e a juhoknak ilyen szaporûlatát?
Na persze ne gondoljuk azt, Hogy Jákób magától jött rá erre, mert az I.Móz. 31 részében le van írva,

Jákóbot álmában vezették rá erre és, az az isten, kinek Jákób emlékoszlopot emelt Béthelben, aki késõbb

azt mondta Jákóbnak, hogy most már ideje neki visszamenni a szülõföldjére.

Erre Jákób magához hivatta két feleségét és azok szolgálóleányait is a mezõre, gyermekeit is és hatalmas
nyájával, tevéivel megindult Kanaán felé.
Lábán elment juhait nyírni és ezt használta ki Jákób, hogy bucsú nélkül otthagyja Mezopotámiát és
Lábánt.
De harmadnapján meg mondták Lábánnak, hogy Jákób útra kelt, erre Lábán összeszedte rokonait és

üldözni kezdte Jákóbot. Hét napig üldözte míg utolérte a Gileád hegyén õket.
24-ik vers: „Isten pedig megjelenék a Siriabeli Lábánnak éjjel álmában, és monda néki: Vigyázz magadra,
Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj.”
25-ik vers: „Mikor eléré Lábán Jákóbot, s Jákób a hegyen voná fel sátorát; Lábán is a Gileád hegyén voná

fel az õ rokonaival egybe.”

Ezek után Lábán kérdõre vonta Jákóbot, hogy miért szökött meg, ahelyett, hogy Lábán elbocsájtotta

volna énekszóval, dobbal és hegedûszóval.
Nem lehet elfelejteni a hárfát = Húr+fát sem, melynek egyik nagyon szép példányát lehet itt a
Philadelphia-i University Muzeumben látni a mezopotámiai Úr városából.
Itt jut eszembe, olvastam a Lavota életét feldolgozó könyvet (Szilágyi Sándor: LAVOTTA JÁNOS).

Nagy kérdõjellel felteszik egyesek a kérdést: „volt-e õsmagyar zene, volt-e a honfoglaló magyaroknak

éneke, dala, költészete, volt-e õsmagyar népdal? – csupa olyan kérdés, amire ráérõen alapos tudósok már
rengeteg szót vesztegettek, de a határozott, bátor választól valamennyien tartózkodnak. Inkább adnak

meglehetõsen ködös értekezéseket a ritmusról, a ritmikus recitatióról, inkább elmennek vizsgálni török,

tatár, finn dalokat és ezekbõl kombinálgatnak, feltevéseket állítanak elénk, amiket nem igen értünk
meg. Inkább kapargálnak szláv népdalelemek között, hogy a régi magyar dal és a szláv zene között
hasonlóságot fedezzenek föl, semmint azt felelnék, amit a természetes, józan, a tapasztalatra alapított

logika diktál: volt, persze hogy volt õsmagyar dal,...
Hogy milyen volt és hogy mikor keletkezett: ezen csak törjék tovább a fejüket,...

Az õsmagyar dal is primitív, könnyen énekelhetõ harci vagy szerelmi dal volt, hol szomorú, hol víg, hol

pedig lelkesítõ. Mikor keletkezett? Valamikor ott a barlangokban, amikor még nem volt magyar, török,

germán, csak ember volt, érzõ, örvendeni, félni, búsulni tudó ember volt mindenki.”
Ebben nincs igaza Szilágyi Sándornak, mert az általam felállított, nyelvünkre vonatkozó törvényeim

közül, megállapítom egytagú, tõ, gyök szavainkról, a legõsibbek, azok mind már az Éden kertben
meg voltak. A DAL is ilyen. Sajnálom, hogy Szilágyi sem tud szabadulni a BARLANGOKTÓL!
És tovább így folytatja, mert nem is lehet mást várni a barlanglakóktól, ha már valaki itt kezdi.

„Az elsõ örömteli felkiáltás, a rémület elsõ sikolya, a harag elsõ felharsonása volt az elsõ dal, az elsõ

költemény, a gyermekét ringató õsasszony elsõ pár szótagos, ritmikus, értelemnélküli, érzéssel telt

babusgatása, amivel altatta, ringatta csecsemõjét: volt az elsõ bölcsõdal. Az õslegény elsõ kérõ

vágytól fûtött esengése volt az elsõ szerelmes vers. Az pedig azután egészen magától

értetõdik, hogy amint ez a legõsibb költészet is egyéni, vagy utánzó volt, ugyanaz maradt a

családokra, csoportokra, törzsekre való szétoszlás idején – egészen napjainkig:”

Ezzel szemben az igazság az, az istenek: a teremtõ isten is meg az Úr Isten is már beszélt az embereivel,
de még hogy?
A hetedik napi ember már el is nevezte a Kert-i állatokat.
Nézzük tovább hogyan folytatja Szilágyi, mert megéri.
„De, hogy az Ázsia belsejében lakó hun vagy magyar népnek éppen úgy megvolt a maga zenéje és
költészete, mint minden más népnek, azt senki kétségbe nem vonhatja, s hogy onnan vándorlásuk idején
is magukkal hozták, az sem lehet kétséges. Éppen úgy nem, mint amilyen bizonyos, hogy nem lesz soha
még csak sejtelmük sem arról...hogy ez milyen volt?

A honfoglaló magyarnak eredeti, a szomszéd népektõl elütõ népdala volt. A bizonyság erre nemcsak a
logika, de bizonyság, hogy a kalandozások idején Szt. Gallenben a pogány (?B.P.) magyar már ugyancsak

énekel, sõt regõsei, kobzosai és énekmondói vannak, s bizonyság erre a szent Gellért – legenda is (bizony
legenda, de úgy hivatkoznak rá mintha igaz lenne, mert szerepeltetni kell a Róm. Kat. Papokat, meg a

németeket. B.P.), melynek keletkezése 1061 tájára tehetõ. Az olasz püspök és kisérõje – a német Walther

– egyik útjuk alkalmával egy makkosban lepihennek, de éjfél felé a majorból örlõ malomkövek zúgása és

nõi ének hangja ébreszti fel õket. A nõ, aki a kézimalmot hajtotta, énekelt munkájamellé, éppen úgy, mint
énekel ma is a dolgozó parasztleány.
„Hallod-e, Walther – így szólt a felébredt püspök -, miképpen szól a magyarok d u d á j a ?

(Ez a tudós fordítás önkénytelenül is azt a késõbb sokat hangoztatott felfogást szolgálja, magyar zene
nincs, mert az szláv. A duda a tótok, oláhok hangszere volt itt, tehát ha Gellért dudáról beszél, ez is
bizonyíték, itt csak szláv zene volt. Igen, de a legenda „symphonia ungarorum”-ról beszél, a symphonia
pedig soha dudát nem jelentett, mert a duda latin neve: utrieulus. A célzatosság egészen nyilvánvaló:

minden lehetõ módon kétségbevonni, õsmagyar zene nem volt... a duda nem szimfónia, hanem itt – a
legendában – inkább dallam, vagy dal.)
Tehát: Hallod hogyan hangzik a magyarok dala? – és „mindketten nevettek ezen az éneken”. Hogy miért
nevettek, nem tudjuk. Írta tovább Szilágyi.
De tudhatjuk, mert az az ember aki nem tud valamira felelni az nevet. Nem vettük még észre? Így leplezik

tudatlanságukat! A nevetés azt jelenti, az agy kikapcsolt, mert akinek mûködik az nem nevet, hanem

gondolgozik.
„Sem az olasz dallamokhoz szokott püspök, sem a német Walther nem tudtak eligazodni a dallamon.”
Nem csoda, mert a DAL a Lélek szava L-je és az eligazodáshoz a magyar lélek rezdülése kell.

A Gileád hegyén még a hangszereik közül a dob és hegedû is meg van említve, viszont kimaradt a furulya
és ki tudja még hány hangszer?
Lábán felteszi Jákóbnak a kérdést, miért lopta el az isteneit.

Vajon milyen istenekrõl van szó?

Gondolom a család meghalt „õsei”-nek agyából formált kis szobrairól lehet szó, mert mi sajnos már

elfelejtettük azt, hogy a nagycsalád meghalt tagjai segítségünkre lehetnek, ha mi kellõ tisztelettel, itallal
és étellel évente legalább egyszer megemlékezünk róluk.

„Csak törpe nép felejthet õs nagyságokat

Csak elfajult kor hõs elõdöket

A lelkes eljár õsei sírlakához
S gyújt régi fénynél, új szövétneket.”

Írta Garai János, mint aki ezzel tisztában volt.
Semmi szín alatt sem lehet elhagyni a magyarok történelmének tanítását, az iskolában, csak meg kell

nézni, az IGAZ történelmünket tanítják, ami bizony mára már nem könnyû. Szent István királyunkról is
annyi hazugságot tanítottak, írtak eddig, hogy letisztítani róla a sok hazugságot szinta képtelenség, mert
még minden augusztus 20 körül azt írják, mondják, hogy II. Sylveszter pápától kapta a Szent Koronát,

meg hogy a pápa avatta szentté, és behozta a Róm. Kat. Vallást Magyarországra, tûzzel, vassal írtotta
a róvás írásunkat, mintha csak ez utóbbinál is – muszály leírnom – egy kicsit hülye lett volna. Király
létére eltiltani a nép írását, mikor tudott, hogy állítolag 40 róvás betünk volt hangjaink leírására és még az

1500-as években sem tudták õseink beszorítani a latin ÁBC huszon betûi közé valahogy ezt a negyvenet.
Talán bizony ezzel nem volt tisztába Királyunk? Hagyta volna népét írás nélkül jó ötszáz éven keresztül?
Egyszóval rengeteg hazugságot ráfogtak atól kezdve, hogy minden tíz falu építsen templomot. Ezekre a
templomokra, a róm. kat. papok állításai szerint, püspökségeket alapított, stb., stb.

Dehogy! Dehogy! Mint Árpád-házi király és apostoli FÕ PAP, Jézus „vallásának” folytatásának

Fõ PAP-ja, az elõdök víznél, folyónál, tölgy, nyír, makk és minden tõ szóval nevezett fáknál,
hegyeken tartották „Isten tiszteletüket” és Szent István, miután az ország népének keresztény papja
volt egységesíteni akarta cselekedeteivel a népet. Vata és fia János ellenkezett, az természetes, mert

mindenhez átmenet kell, de szó sincs arról, hogy tûzzel-vassal írtotta Õseink „természet” vallását.

Meg kell tisztítani az õseinkre, királyainkra rárakott hazugságot, csak gondolkozzunk el azon, hogy
Árpád-házi királyaink közül miért uralkodtak oly sokan, oly kevés évet. Pl. Aba Sámuel három évet, Péter
két évet, I. Béla két évet, I. Géza három évet, III. István tíz évet, Imre tíz évet, V. István két évet és lehet
még folytatni. Jöttek az idegen feleségek, hozták papjaikat és egyik sem LÁTTA Árpád-házi királyaink
fején Jézus Krisztus koronáját, és jöttek a mérgek, a vadkanok, így vagy úgy ölték meg királyainkat, mert
a németek, bajorok, csehek és a pápák minden áron, minden úton mindent elkövettek, hogy róm. kat.
keresztényekké legyünk és hogy elfoglalhassák minden területen országunkat.
A pápának és a németeknek köszönhetjük a tatárjárást, ott törtek meg minket és miután IV. Béla
beengedte, mert nem volt kiútja, ismerve ármánykodásaikat, nagyon szorult helyzetben a róm. kat. vallást,

mérgesen és vadkan nélkül hagyták uralkodni 35 évet.
Az ember kezében kinyílik bicska!
Vajon hogyan tudjuk magunkat megszabadítani e mérhetetlen hazugság „tízezer, százezer, egymilliárd,

tíz milliárd hazugság tonnáktól” ? Most mikor tobzódnak a vallások, szekták szörnyû hazugságai
is Magyarországon? Mert minden SZEME nincs és FÜLE nincs azt HÍSZI, a magyarokat meg
kell TÉRÍTENI! Micsoda KÁOSZ-ZÜR és hogy lehetne REND-et tenni ilyen állapotok közt?
Márpedig akarattal vissza lehet szorítani a ZÜR-t és helyre lehet állítani a REND-et. Erre az R mutat.
Bár nem bizonyítható, de gondoljunk arra a 2006-os Szent István ünnepre, melyen olyan vihar keletkezett
Budapesten, az emberek azt sem tudták, merre fussanak.

Õseink kezdik megelégelni, róluk sohasem emlékezünk meg.

Jákób meglepõdve hallja Lábán gyanusítását és azt mondja Lábánnak, „A kinél pedig megtalálod a te

isteneidet, (ÕS+TEST+ÉN B.P.) ne éljen az. Atyánkfiai elõtt vizsgáld meg, mid van nálam, és vidd el.
Mert nem tudja vala Jákób, hogy Rákhel lopta el azokat.”
Lábán átkutatja a sátrakat, eközben „Rákhel vette vala a házi bálványokat, és tette vala azokat egy
tevének a nyergébe, és rájok üle; Lábán pedig felhányá az egész sátort, és nem találta vala meg azokat.”

Elért Rákhelhez is, aki ült a tevén és azzal védekezett, hogy nem tud felkelni az apja elõtt, mert
asszonyok baja van rajta.

Jákób mérgébe gurult és felhányta Lábánnak, hogy húsz év után, hogy gyanusítja õt, Õt aki sohse csalta
meg, ami juhot a vad megszaggatott nem vittem hozzád, hanem én fizettem meg, stb.,stb.

Mire Lábán se maradt adós és õ is mondta magáét, hogy „A leányok és leányaim és fiak én fiaim, és a
nyáj az én nyájam, s valamit látsz minden az enyim, de mit tehetek ma ezeknek az én leányaimnak, vagy

az õ magzatjaiknak, a kiket szûltek?”
Mit tehetek kérdi, mikor bár – ugyan az én leányaim, de neked adtam feleségül – az én unokáim, de te
vagy az apjuk. MIT TEHETEK?
„Most tehát jer, kössünk szövetséget, én meg te, hogy az légyen bizonyságul közöttem és közötted.

És võn Jákób egy követ, és felemelé azt emlékoszlopúl.

És monda Jákób az õ atyjafiainak: Szedjetek követ! És gyûjtének követ, és csinálának rakást; és evének
ott a rakáson.
És nevezé azt Lábán Jegar-Sahaduthának, Jákób pedig nevezé Gálhédnek.
Az Úr legyen vigyázó közöttem és te közötted, a mikor egymástól elválunk.

Ha az én leányaimat nyomorgatándod, és ha az én leányaimon kivûl több feleséget veéndesz, senki nincs
ugyan velünk; de meglásd: Isten a bizonyság én közöttem és te közötted.

Bizonyság legyen e rakás kõ, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kõ

mellett te hozzád, sem te nem jössz át én hozzám e rakás kõ, és ez emlékoszlop mellett gonosz végre.

Az Ábrahám Istene, és a Nákhor Istene, és az õ atyjok istene tegyenek ítéletet közöttünk: És megesküvék

Jákób az õ atyjának Izsáknak félelmére.”

Egészen SZEM Istenéig Ábrahámon és Nákhoron keresztül „és az õ atyjuk Istene...” – ig aki az ÚR, talán

még emlékszik az olvasó Nõ-é mondataira.
Lehetséges az, hogy Rákhel Ábrahám és Nákhor isten szobrait lopta el?

Így váltak el, hogy ezt a szót írjam, örökre, egymástól- Elváltak útjaik és késõbb sem olvasunk arról,
hogy valaki is feleségért, vagy férjért Háránba, vagy Mezopotámiába ment volna.
Jákób hatalmas nyájaival, tízenegy fiával és egy leányával, vagy többel? Elindult Kanaán felé. Útközben
ez meg az történt, kibékült bátyjával, Ézsaúval, Rákhel megszülte második fiát, Benoint, Rákhel nevezte
így, Jákób Benjaminnak nevezte el. A szülésbe belehalt Rákhel.

Beérkezve Kanaánba Sikhem (=SZÉK+M B.P.) városa elõtt letelepedtek, de itt nem maradhattak, mert

Dina nevû leányukat megerõszakolta Khivveus. Khámornak, a fejedelemnek a fia, mire Jákób fiai:
Simeon és Lévi megöltek minden férfit és kirabolták azok „országát”, elhajtva barmaikat, az asszonyokat,
gyerekeket, stb., stb.
Nézzük ki volt Khivveus?

Khivveus Kanaán egyik fia volt, tehát kanaáníta, sötét börû és átkozott.

Dina pedig fehérbõrû és az áldott vonal leánya. Ezeket tudva megértjük Simeon és Lévi mondatát: „Hát
mint tisztátalan személylyel, úgy kellett-é bánni a mi húgunkkal:” I.Móz. 34:3

Tisztátalan, aki mindenkivel szeretkezik. TISZTA-talan, -telen fosztóképzõ.
Jákób és nagy családja féltükben Bételbe tették át szállásukat.

De még elõtte, amint Mezopotámiából jött ki Kanaán felé, az Isten megjelent Jákóbnak, Béthelben,
megáldotta a már többször elmondott áldással és elnevezte IZRÁEL-nek. I.Móz. 35:9,10
VIGYÁZAT!
KANAÁN-ról van szó, mely az átkozott kanaániták lakóföldje volt. Jó! Nem mindnek, de a kanaán fiai

közül hatnak, elképzelhetõ az, a Sátán beengedte könnyen Jákóbot, hatalmas családját és állatainak nagy

számát az õ területére, meg emberei területére?
KANAÁN nem csak az átkozottak lakóföldje volt, hanem a SÁTÁN területe is, hogy így írjam,
ORSZÁGA e Földön a kanaánitákkal, mint „gyermekei”-vel.

Ez volt a Sátán „talpalatnyi földje”.

Semmi szín alatt sem engedhette be Jákóbot ilyen gazdagsággal.

Megprobálta megakadályozni Jákóbot és errõl így olvashatunk az I.Móz. 32-ik részének 24-ik verseiben.

„Jákób pedig egyedül marad és tusakodik vala õ vele egy férfiú, egész a hajanal feljöveteléig.

Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erõt megilleti csípõjének forgócsontját, és kiméne helyébõl Jákób

csípõjének forgócsontja a vele való tusakodás közben.
És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda Jákób: nem bocsátlak el téged, míg meg
nem áldasz engemet.

És monda néki: Mi a te neved? És õ mondá: Jákób.
Amaz pedig monda: nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél istennel

és emberekkel, és gyõztél.
És megkérdé Jákób, és monda: Mondd meg, kérlek, a te nevedet. Az pedig monda: Ugyan miért kérded az

én nevemet? És megáldá õt ott.

Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az istent színrõl színre, és megszabadult
az én lelkem.”
(32 fok szélesség és 36 fok hosszúság-iakhoz közeli hely.)

Nézzük ki volt ez az Isten? „...mert küzdöttél Istennel és emberekkel és gyõztél.”

Küzdöttél Istennel= ÕS+TEST+ÉN-nel, az ÕS jobbról balra való olvasattjával, és emberekkel, mint

Ézsaúval, Lábánnal és gyõztél. Mint látható, le lehet gyõzni a Sátánt, gyermekeit is, embereit is és még be
is valja, vagy talán vallják.

Nem áldotta meg Jákóbot, csak miután Jákób gyõzött felette megszabadította, feloldotta

bûneit. „megszabadúlt az én lelkem” a bûneimtõl. Nem fogja (fogoly) többé a Sátánnak. „megszabadult

az én lelkem”, Jézus ezt úgy fejezte ki: Jõn e világ fejedelme és én bennem nincs semmije.

Istennel küzdött, de ez az Isten a hajnal feljövetelekor már menni akart, mennie kellett, mert Õ a sötétség

istene = Sátán = ÕS+TEST+Õ csak az ÕS jobbról balra olvasandó.
Hogy ezt Jákób nem tudta, mert, kérdezte a nevét, vagy nem gondolkozott magyarul, vagy sosem hallott a
Sátánról? Ez az utóbbi szinte lehetetlen, bár ha csak ez utóbbi évek vallásos folyóíratait olvasgatom, vagy
a papok prédikációit hallgatom, bizony ezek közül egyik se készíti fel a híveit a Sátán létezésére. KÁR,
mert létezik nagy családjával együtt és állandóan résen áll, hogy minket negatív útra vezessen.

Itt áll elõttünk IZRÁEL = IZ+RE+ÉL megszabadítva „bûneitõl” a Sátán által és bírva az ÚR NÕ

igéreteit, melyhez a 12 fiának NEMZÕKÉPESSÉGE már óriási alap az igéretek teljesüléséhez. Így ment

be kanaánba mindenestül mirõl eddig olvastunk.

ITT ÁLL ELÕTTÜNK IZRE+ÉL.
ÍMÉ AZ EMBER.

„Bûn nélkül” bírva a már sokszor elhangzott igéreteket.

Mielõtt tovább mennék, kérek mindekit aki ezt olvassa, tegye fel a kérdést. KI HÁT IZREÉL? IZRÁEL?
NYELV?
ORSZÁG?
NEMZET?
Csak Ábrahámtól kezdve e háromra úgy lehet felelni, hogy mindhárom.

Nyelve a késõbbi sumír = SZEM+ÚR nyelv.
Országa, Izsák után, mert Izsák már nem igért, hanem örökség alapján bírta Kanaán földjét. Országa tehát
Kanaán földje.
Nemzetisége, mint ahogy már levezettem a MAGYAR = MAG+JÓ+ÚR-ÁR. Az Úr Isten nemzetiségéig
visszavezetve.

DE IZRAÉL = IZRE+ÉL neve után a fenti háromból, mindbõl csak IZ=egy RÉSZ csak, és nem az egész.
Az IZ, csak jó pár száz év után válik eggyé, EGÉSSZÉ.
De addig még sok minden fog történni.
IZRE-ÉL tehát bement Kanaánba és ott gyarapodott, szaporodott, míg NAGYCSALÁDDÁ lett.

Fiai közül Józsefet szerette, aki neki a szeretett felesége Rákhel szûlt. Szép és drága ruhákba járatta,
mellyel kivívta többi fiainak irigységét.

József is álmodott, tehát – így írom – lelke összeköttetésbe volt a fentiekkel. Késõbb már arra is sort
kerítek, hogy ezt az összköttetést bizonyítsam.

Álmodta, kévéket kötöttek a mezõn és testvérei is kévéket kötöttek, egyszer csak a József kévéje felállt és

testvérei kévéi mind meghajoltak a József kévéje elõtt.
I.Móz. 37:7

Más álmot is látott, mely álomban a nap és a hold meg tizenegy csillag meghajolt elõtte. I.Móz. 37:9

Mindezeket az álmokat elmondta testvéreinek és azok mégjobban gyülõlték õt ezért az álmokért is.
Tovább I.Móz. 37:13-tól.
„Monda Izrael Józsefnek: A te bátyáid avagy nem Sikhemben (SZÉK+M B.P.) legeltetnek-é. Jöszte, és én

hozzájuk küldelek téged. Õ pedig monda: Ímhol vagyok.”
Engedelmes gyerek is volt, lehetett szeretni.
„És monda néki. Menj el, nézd meg, hogy s mint vagynak a te bátyáid és a juhok, s hozz hírt nékem.

Elküldé tehát õt Hebron völgyébõl, és méne Sikhembe.”
Onnan Dóthámba ment, mert bátyjai közben oda hajtották a juhokat.

Még nem ért hozzájuk, mikor bátyjai felismerték és összebeszéltek, hogy megölik õt.
20-ik vers:

„Most hát jertek öljük meg õt, és vessük õt valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és

meglátjuk mi lesz az õ álmaiból. Meghallá pedig Rúben (a legidõsebb fia Jákóbnak B.P.) és megmenté

õt a kezükbõl, és mondá: Ne üssük õt agyon. Ne ontsatok vért, vessétek õt ebbe a kútba, a mely itt a
pusztában van, de kezet ne vessetek reá.

És lõn, a mint oda ére József az õ bátyjaihoz, letépték Józsefrõl az õ felsõ ruháját, a czifra ruhát, mely
rajta vala.

És megragadák õt és beleveték a kútba; a kút pedig üres vala, nem vala víz benne.

Azután leülének kenyerezni, és felemelék szemeiket, és láták, hogy ímé egy Ismáelita karaván jõ vala

Gileádból, és azoknak tevéi visznek vala fûszerszámot, balzsamot, és mirhát, menvén, hogy alávigyék
Egyiptomba.”
Na azt nem lehet mondani, nem volt forgalom ott kanaán földjén, vajon Jákóbnak mennyi idejébe került
gyalog Mezopotámiába érni? Vagy nem gyalog ment?

Gileád, ahol Jákób és Lábán szövetséget kötött, úgy néz ki, abban az idõben ott ország út lehetett.

„És monda Júda az õ atyjafiainak:

Mi haszna, ha megöljük a mi atyánkfiát, és eltitkoljuk az õ vérét?

Jertek adjuk el õt az Ismáelitáknak, és ne tegyük reá kezünket, mert atyánkfia, vérünkbõl való õ. És

hallgatának rá az õ atyjafiai.

És menének arra Midiánita kereskedõ férfiak és kivonák és felhozák Józsefet a kútból és eladák Józsefet
az Ismaelitáknak húsz ezüstpénzen: azok pedig elvivék Józsefet Égyiptomba.

Akkor vevék a József felsõ ruháját és leölének egy kecskebakot, és belemárták a felsõ ruhát a vérbe.
És elküldék a czifra ruhát, és elvovék atyjukhoz és mondának: Ezt találtuk, ismerd meg, fiad ruhája-é
vagy sem.

És megismeré azt, és monda: Fiam felsõ ruhája ez, fenevad ette meg õt, bizony szélyelszagatta Józsefet.

És megszaggatá Jákób ruháit, és zsákba öltözék és gyászolá az õ fiát sokáig.

Felkelének pedig minden õ fiai, és minden õ leányai, hogy vigasztaják õt, de nem akara vígasztalódni,

hanem monda: Sirva megyek fiamhoz a sírba: és siratá õt az atyja.

A Midiáníták pedig eladák õt Égyiptomba Pótifárnak, a Faraó fõemberének, a testõrök fõhadnagyának.”
Gondolom jól megkérték az árát Józsefnek, a fehérbõrû fiatal Józsefnek, ott a sötétbõrû egyiptomiak

kõzt, vajon hány éves lehetett? Tizenöt – tizenhét?

Múltak az egyiptomi évek és Potifárné szemet vetett Józsefre, aki akkor már Potifárnak mindenese volt,
Potifár mindenét amije csak volt, Józsefre bízta.

Potifárné „csábítása” csõdött mondott, erre megrendezte a bosszút úgy, hogy József erõszakoskodott vele,

de õ elkezdett kiabálni, mire József – a héber szolga – kifutott a házból.

Az egyiptomiak héber névvel illették, még abból az idõbõl, hogy Szem „Héber minden fiainak atyja”.
I.Móz. 10:21.
Itt a Héber semmi szín alatt sem a nyelvre vonatkozik!
Erre Potifár Józsefet börtönbe vetette, ahol a faraó foglyai voltak bezárva.
A tömlöcztartó Józsefre bízta minden foglyát, úgy hogy Józsefnek ott sem volt rossz sora.

Egyik nap azonban az égyiptomi király pohárnoka és sütõmestere vétkeztek a király ellen és erre a Faraó

tömlöcbe vetette õket.

Történt az után, hogy ezek mind a ketten álmot láttak, amit elmondtak Józsefnek, õ meg megfejtette

álmaikat és amint megfejtette úgy következett be mindkettõnek.
Azután a Faraó is álmot látott. I:Móz. 41:2-

„És ímé azok után más hét szép és kövér tehén jõ vala ki, és legel vala a nádasban.

S ímé azok után más hét tehén jõ vala ki a folyóvizbõl, rútak és ösztövérek, és oda állanak vala ama
tehenek mellé a folyóviz partján.
És elnyelék a rút és ösztövér tehenek a hét szép és kövér tehenet; és felserkene a Faraó.
És elaluvék és másodszor is álmot láta, és ímé hét gabonafej nevekedik vala egy száron, mind teljes és
szép.

És ímé azok után hét vékony keleti széltõl kiszáradt gabonafej nevekedik vala
És elnyelék a vékony gabonafejek a hét kövér és teljes gabonafejet. És felserkene a Faraó, és ímé álom
vala.
Reggelre kelvén nyugtalankodék lelkében, elkülde azért és egybehívatá Égyiptom minden

jövendõmondoját, és minden bölcsét és elbeszélé nékik a Faraó az õ álmát, de senki sem vala, ki azokat
megmagyarázta volna a Faraónak.

Szóla azért a fõpohárnok a Faraónak...” és elmondta, hogy álmaikat....”egy héber ifjú, a testörök

fõhadnagyának szolgája... megfejté...

És lõn, hogy amiképen megfejté nékünk, úgy lõn...

Elkülde azért a Faraó és hívatá Józsefet és hamarsággal kihozák õt a tömlöczbõl, és megborotválkodék,
ruhát válta és a Faraóhoz méne.
És monda a Faraó Józsefnek: Álmot láttam és nincsen a ki megmagyarázza azt: Én pedig azt hallotta,
rólad beszélni, hogy ha meghallod az álmot, meg is magyarázod azt.
És felele József a Faraónak, mondván: Nem én, Isten jelenti meg, a mi a faraónak javára van.”

Erre a Faraó elmondja mindkét álmát Józsefnek. Mire József a következõket mondja:
„A Faraó álma egy és ugyanaz; a mit Isten cselekedni akar, azt jelentette meg a Faraónak.

A hét szép tehén, hét esztendõ, a hét szép gabonafej az is hét esztendõ.
A hét ösztövér és rút tehén pedig, melyek amazok után jöttek ki, az is hét esztendõ, és a hét vékony, keleti

széltõl kiszáradt gabonafej, az az éhségnek hét esztendeje.
Ez az amit mondék a Faraónak, hogy a mit Isten cselekedni akar, azt jelentette meg a Faraónak.

Ímé hét esztendõ jõ, és nagy bõség lesz egész Égyiptomban.

Azok után pedig következik az éhség hét esztendeje, s minden bõséget elfelejtenek Égyiptom földén, és
megemészti az éhség a földet.

Most azért szemeljen ki a Faraó egy értelmes és bölcs férfit, és tegye Égyiptom földén gondviselõvé.

Cselekedje ezt a Faraó és rendeljen tiszttartókat az országnak, és szedjen ötödöt Égyiptom földén a hét bõ

esztendõben.

És tatkarítsák be a következõ jó esztendõk minden termését, és gyûjtsenek gabonát a Faraó keze alá,

élelmûl a városokban, és tartsák meg.
És legyen az élelem tartalékban az ország számára az éhség hét esztendejére, melyek elkövetkeznek
Égyiptom földére, hogy el ne veszszen e föld az éjség miatt.

És tetszék e beszéd a Faraónak és minden õ szolgáinak.

Monda azért a Faraó az õ szolgáinak. Találhatnánk-é ehhez hasonló férfit, a kiben az Isten lelke van?
És monda a Faraó Józsefnek: Mivelhogy Isten mind ezeket néked jelentette meg, nincs hozzád fogható
értelmes és bölcs ember.

Te légy az én házamon fõgondviselõ, és minden népem a te szavadra hallgasson, csak a királyiszék tesz
engem nálad nagyobbá.
Monda továbbá a Faraó Józsefnek: Ímé fejedelemmé tettelek az egész Égyiptom földén.

És levevé a Faraó a maga gyûrûjét kezérõl, és adá azt József kezére; és felöltözteté õt drága gyolcs

ruhába, és aranyláncot tõn az õ nyakába.

És meghordoztatá õt az õ második szekerén, és kiáltják vala õ elõtte: Térdet hajtsatok! Így tevé õt

fejedelemmé az egész Égyiptom földén.
És nevezé a Faraó József nevét Czafenát-Pahneákhnak, és adá néki feleségül Aszenáthot, Potiferának On
papjának leányát. És kiméne József Égyiptom földére.”

József ekkor harmic éves volt, és elsõ dolga volt bejárni az egész országot.
József a HÉBER. Már pár könyvemben meghatároztam, a H-betünk, mint a HID szavunkban
összeköttetést jelent. Héber = H+ÉBER vagy H+BÉR-t jelent.
A SZEM leszármazottakat nevezték így Egyiptomban.

A TUD+ÕS+õk-et, a PAPOK-at és mindenkit akinek a teljesítménye egyéni. Ide tartoztak, és tartoznak

ma is a festõk, szobrászok, építõk, stb., stb.

Napjainkban miért van olyan sok silány teljesítmény? Annak egyszerû a magyarázata. Olyan emberek

is „alkotnak” tömegesen, akik csak fel akarnak tünni, és be akarják zsebelni „bérüket” „mûveikkel”. Nem

szabadna engedni õket hírveréssel érvényesülni, mert csak rontják az izlést és butítják az embereket,

annyira, hogy mára már nem is tudnak különbséget tenni a magasrendû és a silány alkotások közt, vagy
akár a politikusok közt.

Nyugodtan gondolhatunk a sok énekesre és a szörnyû agyat, lelket, romboló filmekre.
Ki kell jelenteni gyermekeinknek, ifjúságunknak úton-útfélen, milyen pokoli alkotások veszik õket körül.
Valahol el kell kezdeni a felemelkedésünket.

Józsefnek tehát megváltozott a neve és papnak a leányát kapta feleségül.

„És a föld a hét bõ esztendõ alatt tele marokkal ontá a termést.

És összegyûjté a hét esztendõnek minden eleségét, mely vala Égyiptom földén, és a városokba takarítá az

élelmet, minden városba a körülötte levõ határ élelmét takarítá be.

És felhalmozá József a gabonát, mint a tenger fövénye, igen sokat, annyira, hogy megszûntek azt számba
venni, mivelhogy száma nem vala.

Józsefnek pedig születék két fia az éhség esztendejének elõtt, kiket szûle néki Aszenáth, Potiferának az
On papjának leánya.

És nevezé József az elsõszülöttnek nevét Manassénak: mert úgymond elfelejteté én velem Isten minden és

veszõdségemet, és az én atyámnak egész házát.
A másodiknak nevét pedig nevezé Efraimnak: mivelhogy úgymond megszaporított engem Isten az én
nyomorúságomnak földén.

Eltele tehát a bõség hét esztendeje, a mely vala Égyiptomnak földén.

És elkezdõdék az éhség hét esztendeje, mint megmondatta vala József;

Lõn éhség minden országban; de Égyiptom földén mindenütt vala kenyér.
De megéhezék egész Égyiptom földe is, és kenyérért kiált vala a nép a Faraóhoz. – Monda pedig a Faraó
mind az Égyiptombelieknek: Menjetek Józsefhez, és a mit mond néktek, azt míveljétek. És az éhség az
egész földön vala. Akkor mind megnyítá József a gabonás házakat, és árulja vala az Égyiptombelieknek;
mert nagyobbodik vala az éhség Égyiptom földén.
És mind az egész föld Égyiptomba megy vala Józsefhez gabonát venni; mert nagy vala az éhség az egész
földön.”
I.Móz. 42:1-

“És látá Jákób, hogy van gabona Égyiptomban és monda Jákób az õ fiainak: Mit néztek egymásra?
És monda: Ímé hallom hogy Égyiptomban van gabona; menjetek le oda, és vegyetek onnan nékünk
gabonát, hogy éljünk és ne haljunk meg.
Leméne azért Józsefnek tíz bátyja Égyiptomba gabonát venni.

De Benjámint a József öcscsét nem bocsátá el Jákób az õ bátyjaival; mert mondá: Netalán veszedelem
érhetné.

Elmenének tehát Izráel fiai gabonát venni az oda menõkkel együtt, mert éhség vala Kanaán földén.

József pedig az ország kormányzója vala, és õ árulja vala a gabonát a föld minden népének. Eljutának

azért a József bátyjai, és arczczal a földre borúlának õ elõtte.

Amint meglátá József az õ bátyjait, megismeré õket, de idegennek mutatá magát hozzájok, és kemény

beszédekkel szóla nékik, mondván: Honnan jöttetek? Azok pedig mondának: Kanaán földérõl jöttünk
eleséget venni.

Megismeré pedig József az õ bátyjait, de azok nem ismerék meg õt.

És megemlékezék József az álmokról, a melyeket azok felõl álmodott vala. És monda nékik: Kémek
vagytok ti, kik azért jöttetek, hogy az ország védetlen részeit meglássátok.

És mondának néki: Nem uram, hanem eleséget venni jöttek a te szolgáid.
Mi mindnyájan egy ember fiai vagyunk: igaz emberek vagyunk. Soha nem voltak kémek a te szolgáid.
Ismét monda: Nem úgy van, hanem azért jöttetek, hogy az ország védetlen részeit meglássátok.
Amazok mondának: Mi, te szolgáid, tizenketten vagyunk testvérek, egy embernek fiai, Kanaán földén; és
ímé legkisebbikünk most atyánknál van, egyikünk pedig nincsen meg.
József pedig monda nékik: Úgy van a mint néktek mondám: kémek vagytok.

Ezzel lesztek próbára téve: Úgy éljen a Faraó, hogy ki nem mentek innen, míg ide nem jõ a ti

legkisebbik atyátokfia.
Küldjetek el közûletek egyet, hogy hozza ide testvérteket; ti pedig fogva lesztek. Így lesz próbára téve
beszédetek, hogy igaz járatban vagytok-é vagy nem? Úgy éljen a Faraó, hogy ti kémek vagytok.”
Nem tarthatot sokat a Faraóról, ha így éltette.

“Annakokáért fogságban tartá õket harmadnapig.
Harmadnap pedig monda nekik József: Ezt cselekedjétek, hogy éljetek; az Istent én is félem.
Ha igaz emberek vagytok, maradjon fogva egyik testvéretek a ti tömlöcötökben, ti pedig menjetek el,
vigyetek gabonát házaitok szükségére.
Legkissebbik atyátokfiát pedig hozzátok én hozzám, akkor igazolva lesznek beszédeitek és nem haltok
meg. És aképen cselekedének.”

Folytatás következik.

Baranyai Piroska
2010. szept.-10
piroska11@citromail.hu