(De milyen háborúról beszélnek itt, hisz béka van!)
"Háborúban áll" Magyarország az államadóssággal. Ám távolról sem egyértelmû, hogy mikor, kinek a hibájából, milyen megfontolások miatt emelkedett az adósság a mai szintre.
"Háborúban áll" Magyarország az államadóssággal. Ám távolról sem egyértelmû, hogy mikor, kinek a hibájából, milyen megfontolások miatt emelkedett az adósság a mai szintre. Maga az elszámoltatási folyamat egyre súlyosabb alkotmányossági, sõt, mélységesen mély jogelvi problémákat vet föl. A visszamenõleges büntethetõség esetleges bevezetése azt jelentené, hogy az adósság elleni háború elsõ halottja a már amúgy is sebesült jogállam lenne.

A 2002-2010 közötti államadósság-növekedést vizsgáló albizottság elnöke szerint "Európának is példa lehet Gyurcsányék felelõsségre vonása". Ám ha Dancsó József, Orosháza polgármestere nem volna kishitû, akkor Európán kívülre is gondolna. Ily módon rögtön felmerülhetne George W. Bush büntetõjogi felelõssége, akinek kormányzása idején jelentõsen megugrott az USA államadóssága. Jórészt az õ felelõssége, hogy az amerikai adósságráta 2011 végére meghaladja majd a GDP 92 százalékát. De példát mutathatnánk az éves GDP dupláját elérõ adóssággal küszködõ Japánnak is. Az úttörõ magyar kormány példája kisugározhatna az egész világra, talán még a Tejútra is jutna a fényünkbõl.

Gazdaságpolitikai út az adósság-csökkentésig

A GDP 80 százaléka körüli magyar államadósság az EU-s országok átlagának megfelelõ, ám ez önmagában nem sokat jelent. Legfeljebb annyit, hogy nem speciális hazai bûnökrõl van szó (az adósság növekedését vizsgáló albizottság jelentése következetesen használja a bûn kifejezést). Emellett, az EU-s adósságátlag arra is utalhat, hogy az albizottság álláspontjával szemben talán mégiscsak nyom valamit a latban a nemzetközi környezet. Ennek hatását és jelentõségét cáfolja az albizottság, hogy ily módon minél nagyobb felelõsségrészt utalhasson ki a szocialista kormányoknak.



Az államadósság ügye régi és súlyos kérdés Magyarországon. A nagymértékû eladósodás az 1970-es években kezdõdött, s az ország egyszer már kis híján csõdbe ment 1982-ben. Emlékezetes Németh Miklós miniszterelnök drámai hangú parlamenti beszéde 1989-bõl, amikor elõször vallotta meg a kormány a nyilvánosságnak, mekkora a baj valójában. Az Antall-kormány idején a (csökkenõ) GDP 90 százalékát is elérte az államadósság. A súlyos külsõ (deviza)adósság óriási terhet jelentett a gazdaság és a költségvetés számára, amely kénytelen volt adóbevételbõl és újabb hitelekbõl finanszírozni a kamatfizetés terheit. Kiszorítva ezzel például, a közoktatást vagy a közegészségügyet a források közelébõl. Az 1990-es évek elején (is) komoly irodalma volt az adósság-elengedés és adósság-átütemezés lehetõségének, ám ez Magyarország vonatkozásában nem következett be, ellentétben például Lengyelországgal.

A szörnyen magas adósság csökkentése volt a - szegénységet tartósító - Bokros-csomag egyik célja. Ez, valamint az 1995-ös privatizációs bevételek adósság-mérséklésre való felhasználása 62 százalékra nyomta le az adósságot 1997-re. 2001 végéig 52 százalékig ment le az adósságráta, amint ezt a GKI minapi összefoglalója is tartalmazza.

Valóban drámai tehát az emelkedés mértéke a 2000-es években, hiszen majdhogynem oda értünk vissza, ahonnan elindultunk. Teljesen feleslegessé váltak az 1990-es években hozott lakossági áldozatok. Ez például oka lehet annak, miért nem szeretik a magyarok az 1990-2010 közötti éveket, miért tartják ezt az idõszakot rossznak.

Csakhogy a felelõsség kérdése bonyolult dolog, a számoké nem kevésbé. Az adósság újbóli növekedésének jelei már az elsõ Fidesz-kormány idején megmutatkoztak. Andor László a rendszerváltás utáni húsz év gazdaságpolitikájáról írt könyvében - címe: Eltévedt éllovas - megemlíti, hogy Orbán Viktor elfordult az 1999-ben közzétett hároméves, igen fegyelmezett költségvetési politikát tartalmazó tervtõl, melyet Járai Zsigmond dolgozott ki.

Tehát már ekkor elkezdõdött a fellazulás. Az adósságot jelentõsen növelte a 2000-2001-ben bevezetett lakáshitelezési rendszer, amely tudatosan a jövõbe tolta az állami terhek növekedését. Az állami kamattámogatás ugyanis azt jelentette, hogy a törlesztõ részletek egy részét az állam fizette a banknak (lásd még: bankárkormány) az állampolgár helyett. Mindez arra a feltételezésre alapult, hogy maga a lakásépítés olyan gazdasági növekedést generál majd, amely többszörös bevételt eredményez a büdzsének. Ám Matolcsy György e nagy találmánya nem lépett mûködésbe.

A Medgyessy-kormány egyik nagy hibája éppenséggel az volt, hogy ezt a szisztémát nem szüntette vagy alakította át azonnal. Miként életben hagyta a gyermekek utáni adókedvezmény rendszerét is, s ezzel párhuzamosan emelte az 1998-ban befagyott családi pótlék összegét. Ahelyett, hogy döntött volna a két támogatási forma között.

2002 után megkezdõdtek az állami autópálya-építések, amelyeknek gazdaságélénkítõ hatását talán szintén felülbecsülték. Valamint állandóan ott van a kínzó kérdés: miért került annyiba Magyarországon egy kilométernyi autópálya, amennyibe?

A 2002-es száznapos programok nem csak egyszeri, hanem folyamatos kiadásnövelést vontak maguk után (lásd: béremelések), amit a 2003-2004-es hiánykezelõ intézkedések csak részben tudtak kompenzálni. Ha ez nem lett volna elég, ott voltak még a Gripenek költségei (üzletkötõ: elsõ Orbán-kormány), a változó elszámolási szabályok (2005-ben be kellett könyvelni az autópálya-építések teljes összegét a deficitbe), s hogy a Magyar Fejlesztési bankban sem lehetett többé "rejtegetni" a hiányt, mint a Fidesz idején. S mindeközben fizetni kellett a régebben felvett adósságok kamatait is.

A magán-nyugdíjpénztárak is hiánynövekedést okoztak, hiszen a társadalombiztosításnak a jelenben ki kellett fizetnie az aktuális nyugdíjakat. A kötelezõ elõtakarékosság hasznai csak évtizedek múltán érvényesültek volna. Ám ez legalább befektetés volt, még ha a jelenben a hiány növekedése azt is vonta maga után, hogy külsõ forrásból kell fedezetet teremteni a nyugdíjátmenet idejére.


Következett azután a 2005-2006-os választásvezérelt költségvetési politika, amelynek hibás voltát az akkori miniszterelnök maga is elismeri, s amelyre csak részben mentség, hogy az akkori Fidesz-ígérethalom összegszerûen felülmúlta Gyurcsány Ferencét. A 2006 nyarán bejelentett szigorú költségvetési intézkedések nagyon is valóságosak voltak, azokat alaposan megérezte a társadalom. Az MSZP és az SZDSZ el is vesztette a 2006. októberi önkormányzati választást. A takarékossággal összekapcsolt reformok kormányzati kivitelezése minimum kívánnivalókat hagyott maga mögött, majd az egészet elsöpörte a Hegedûs Zsuzsa által copyrightolt "szociális népszavazás", amely minden volt, csak szociális nem. Gyurcsány Ferenc 2008-as Megegyezés címû programja a reformfolyamat kényszerû felfüggesztésének dokumentuma. Ezt is hatályon kívül helyezte azonban a világgazdasági válság. A költségvetési hitelesség terén kihívásokkal küzdõ, a koalíciós szakítás után politikai bizonytalanságban leledzõ Magyarország ideális célpontja volt a nemzeti valuta elleni spekulációnak. Ezért kellett az IMF-EU mentõcsomag, amely egy mozdulattal 80 százalék fölé dobta az adósságot.

A történet politikai szálának még itt sincs vége. Ugyanis, míg a Bajnai-kormány valóban megfogta a hiányt és ezzel az adósságnövekedés okát kezelte - amire a választási szempontok teljes kizárásával kerülhetett sor, ezzel a szituáció megismételhetetlenségét igyekszem hangsúlyozni -, addig a Fidesz részérõl folyamatos volt a hiány nagyságának felülbecslése. Ezt egészen 2010. június 5-ig sosem egészítette ki az a mondat, hogy "...és ezt a hiányt csökkenteni kell". Erre csak azt követõen került sor, hogy Orbán Viktorral Brüsszelben közölték: a költségvetési hiány Bajnai-kormány által tervezett mértékét tartani kell. A válság miatt elszabadult deficitek és államadósságok Európájában nincs helye további hiány- és adósság-növekedésnek.

Ezt és csakis ezt követte a Fidesz költségvetési fegyelmet hirdetõ politikája. Ami még mindig csak részben igaz, hiszen a gyerekek utáni adókedvezmény újbóli bevezetése és a felsõ szja-kulcs megszüntetése százmilliárdokkal rövidíti meg a költségvetést. A magán-nyugdíjpénztári vagyon bekebelezése nélkül a 2011-es büdzsé súlyos hiánnyal küszködne.

Mivel ezt nem lehet újabb adóssággal fedezni, s csak részben elegendõ rá az adójóváírás kivezetése, meg a bankadó, így tartósan csökkenteni kell a hiányt, hogy ne nõjön tovább az adósság. Továbbá csökkenteni kell az adósságot, hogy a költségvetés egy része ne a törlesztésre menjen el. Míg Brazília a szegénységgel áll hadban és tizenöt éves programot hirdetett a nyáron ennek leküzdésére, Magyarország a szegénység növelése árán hadakozik az adóssággal.
És ez még nem minden.

Az albizottság jelentése

Az adósságnövekedést vizsgáló albizottság az okok összetettségével nem foglalkozik. Jelentése kizárólag azokra a tényezõkre koncentrál, amelyek az MSZP vezette kormányok 2002-2010 közötti felelõsségét támasztják alá. Így például nem esik szó arról, amirõl Oszkó Péter írt a blogján, hogy már a 2002-es adatok is hamisak voltak, hiszen az elsõ Fidesz-kormány az MFB-hez könyvelte az adósság egy részét. Ily módon a kedvezõnek tûnõ 2002-es kiindulási pont nem is ott van, ahova az albizottság mutat.

Sokat elárul a Fidesz kommunikációjáról, amikor ezt írja a jelentés: "a tényadatok alapján megállapítható, hogy 2002-ben az elsõ Orbán-kormány a gazdaságot magas növekedéssel, jó növekedési kilátásokkal és csökkenõ, jóval a maastrichti 60 százalékos szint alatti államadósság rátával adta át". Ami azért érdekes, mert az akkori kormányváltáskor a magyar gazdaság növekedése éppenséggel lassuló trendet mutatott: a 2000-es 5,2 százalékról 4,3, majd 3,8 százalékra esett, s csak a 2003-as 3,4 százalék után ment vissza a növekedés 4 százalék fölé. Némi szarkazmussal felvethetõ, hogy a gazdasági növekedés lassulását vizsgáló albizottságot is érdemes volna létrehozni.

Figyelemre méltó, hogy a jelentés külön teret szentel a Medgyessy-féle száznapos program bírálatának, holott azt Orbán Viktor és Szijjártó Péter (a szóban forgó albizottság alelnöke) is megszavazta 2002. július 16-án, 337 másik képviselõvel, köztük a teljes Fidesz-frakcióval együtt. A jelentés külön megemlíti az IMF-EU-hitelnek az MNB számláján tartott részét is, amely az államadósságot növelte. Pár hete azonban büszkén közölte a kormány, hogy a MOL ötödét pontosan ebbõl a pénzbõl vette meg - tehát el is költötte.

Mindez azért érdekes és tanulságos, mert a fideszes és jobbikos tagokkal mûködõ albizottság - mellékesen: kapitális politikai hiba a Jobbik részérõl, hogy a Fideszt felmentõ albizottsági jelentéshez a nevét adja - olyan állításokat is belevett a szövegbe, amelyek cáfolatát pár gombnyomás révén bárki megtalálhatja, percek leforgása alatt. Egyfajta szómágia ez: ha kimondom, úgy lesz, sõt, úgy volt. Innen már tényleg csak egy fejesugrás a békaemberek ürgebõrbe varrt dobozainak felszín alatti világa.

Ha megpróbálunk az albizottság szíves segítsége nélkül valamiféle következtetésekre jutni, akkor érdemes Andor László már idézett könyvéhez nyúlni. A jelenlegi EU-biztos, az elmúlt húsz év gazdaság- és társadalompolitikájának baloldali kritikusa szerint a Bokros-csomag idején, 1995-ben "tisztázni kellett végre, hogy ténylegesen milyen jövedelmi szintre és életnívóra számíthat a lakosság az 1989-ben elindított rendszerváltás által". A tisztázás illúzióvesztést jelentett, mert a realitások alapján Magyarország nem jutott és juthatott az életnívó tekintetében a Lajtán túlra. Az 1995-ös illúziórombolás azonban nem szüntette meg a politikai illuzionizmust. A gyilkos és öngyilkos politikai versengésen kívül a pártokat az a törekvés is vezette, hogy a társadalom sok tekintetben jogos jövedelmi frusztrációját kezelte. Ez egyáltalán nem bûn, csak éppen nem sikerült, sõt, "sikerült" nagyobb bajt csinálni.

Ennek oka lehet politikai hiba, gyengeség, tévútra jutás, a kényszerek közötti õrlõdés, innovációhiány, a lehetõségek falával történõ idõ elõtti találkozás (bukósisak nélkül), de ez semmiképpen sem büntetõjogi kategória. Egyelõre.

Elszámoltatás

Az albizottság jelentése ugyanis nem csupán kizárólag a szocialista kormányokra porciózza a felelõsséget, hanem ennél tovább is megy: a volt miniszterelnökök és pénzügyminiszterek büntethetõségérõl kér "szakvéleményt" az alkotmányügyi bizottságtól. Ezzel mutatna példát Európának Dancsó József albizottsági elnök, akinek - amúgy - a polgármestersége idején Orosháza adósságállománya 1,6 milliárdról 6 milliárd forintra szökött fel.

Az albizottság komisszárjaként tevékenykedõ alelnök, Szijjártó Péter elismeri, hogy a büntethetõség kérdése bonyolult, hiszen "a bûnt valóban a múltban követték el". Tényleg rettenetes kötöttséget jelent, hogy csak a múltban elkövetett bûnök miatt lehet eljárást indítani. Ám mivel e bûn hatásai a jövõ nemzedéket is érinteni fogják, Szijjártó kezdeményezte, hogy "az alkotmányügyi bizottság mondja meg: a jogi felelõsség megállapítása ebben az esetben - akár visszaható hatállyal is - milyen módon lehetséges". Tegyük gyorsan hozzá, mikor Szijjártó Péter nem alelnök, akkor a miniszterelnök szóvivõje. Még sose mondott olyat, amin ne lett volna rajta Orbán Viktor áldása.

Túl azon, hogy az adósság-növekedés összetett, sok felelõst megmozgató ügy, s hogy a rossz fiskális döntések jövõbeni büntethetõsége kizárólag a politikai küzdelem végsõkig történõ kriminalizálására volna alkalmas, a visszamenõleges hatályú büntetés a római jog alapelveit is kihajítaná az ablakon. Nullum crime sine lege, nulla poena sine lege, vagyis nincs bûn és nincs büntetés törvény nélkül. Ezt még egy politológus hallgató fejébe is beleverik az egyetemen, nem csak a jogászokéba. Ha elindulnánk a visszamenõleges büntetés útján, akkor holnap bármely mai cselekedetünkért meg lehetne büntetni bármelyikünket. Azt sem tudhatnánk, hogy éppen melyikért. Neve is van az ilyen rendszernek: diktatúra.

Orbán Viktor sokat vitatott tusnádfürdõi beszédének több üzenete volt. Az egyik, hogy a munkaalapú társadalommal kapcsolatban sehogyan sem akar elhangzani az, hogy "... és a munka majd mindenkinek jólétet teremt". A munkaalapú társadalom egyre csak a jóléti társadalom ellentéteként jelenik meg. Érdekes volt az is, hogy a miniszterelnök elõbb visszafizethetetlen adósságról szólt e beszédben, majd aztán az adósság visszafizetésérõl mint fõ állami kötelességrõl adott elõ.

Legfõképpen azonban azt mondta, hogy a régi világnak vége, az új pedig most alakul ki, szabályai is most formálódnak. Nem hagyott kétséget afelõl, hogy a "kétharmados forradalmat" úgy értelmezi: övé és kormányáé a legfõbb szabályalkotó szerepe. Ebbõl és csakis ebbõl a szempontból elképzelhetõ a visszamenõleges hatályú büntethetõség bevezetése, amely "kiszabadítaná" a jelenlegi "rendszerváltó" elszámoltatást a fránya jogszabályi kötöttségek közül. Ezen a módon rekordtempóban iratkoznánk ki a civilizált világból, s zuhannánk bele a hétköznapok teljes bizonytalanságába.

Az államadósság-történet annak is példája, hogy a Fidesznek nincs több joga felállni a maga ácsolta morális piedesztálra, mint másoknak. S ha a kormányfõ emberei most visszamenõleges hatállyal intézkednének, akkor tényleg nagyon biztosnak kell lenniük a hatalmon maradásban. Máskülönben a saját forradalmuk falja majd fel õket. De csak miután megzabálta az országot és a demokráciát.

Link