(Tényleg? Miket nem hallok?)
Az amerikai Lehman Brothers befektetési bank 2008. szeptemberi összeomlását megelõzõ másfél éves válságkezelés kísérteties hasonlóságot mutat a görög krízis mintegy 18 hónapja tartó megoldási kísérleteivel - derül ki a Financial Times szakírójának elemzésébõl.

Néhány hete arra figyelmeztette a befektetõket Gillian Tett, a Financial Times amerikai gazdaságra specializálódott szakszerzõje, hogy ne tervezzenek hosszú szabadságot, mert mozgalmas nyarunk lesz. Most úgy látja, igaza lett. Az hagyján, hogy a piacokat nem nyugtatta meg a második görög segélycsomag elfogadása és az amerikai adósságplafon emelésérõl kötött megállapodás. Aggasztóbb ennél, hogy az elmúlt másfél év európai fejleményei párhuzamot mutatnak a pénzügyi válság 2008. õszi elmélyülését megelõzõ amerikai válságkezelési kísérletének hibáival.

Amikor 2010 elején kiderült, hogy Görögország bajban van, az elsõ reakciók elbagatellizálták a dolgot, mondván: a dél-európai ország 200 milliárd eurós külföldi kézben lévõ államadóssága nem jelentõs összeg az eurózóna gazdaságához képest. A 2008 februárjában bedõlt Bear Stearns és a bankot szeptemberben követõ Lehman Brothers 600 milliós, illetve 400 milliós eszközállományát szintén jelentéktelennek tartották a szakértõk az USA pénzügyi szektorának értékéhez viszonyítva.

Elnézték a jeleket

A válság elsõ jeleit úgy értelmezték az eurózóna döntéshozói, hogy likviditási problémákkal - azaz nem fizetési nehézségekkel, a fizetésképtelenség veszélyével - néznek szembe. A bajokért az ország kötvényeivel játszó spekulánsokat okolták, és halogatták a nehéz döntések meghozatalát. A USA-ban ugyanez történt 2007 végén, 2008 elején: a hatóságok hamvába holt ötletekkel álltak elõ, amelyek ideig-óráig megnyugvást hoztak a piacon, hogy azután újult erõvel törjenek elõ a súlyos problémák.

Európa legbefolyásosabb vezetõi végül eljutottak oda, hogy belássák a nyilvánvalót: a görög hiteleket át kell ütemezni, és nem lehet ígéretet tenni arra, hogy minden eurózóna-országot minden körülmények között megmentenek. Ez elsõ ránézésre jó irány, hiszen végre a realitások alapján próbálják kezelni a helyzetet, ám a nem kellõ határozottság újabb szintre emelte a válságot - mintha csak a 2008 forgatókönyvet játszanák le újra. Ezzel a lépéssel ugyanis a politikusok átlökték a befektetõket egy pszichológiai Rubiconon: utóbbiak ráébredtek, hogy eddig kockázatmentesnek hitt befektetéseik veszélybe kerülhetnek. Ugyanez játszódott le az USA-ban 2008 nyarán, amikor a kormány állami ellenõrzés alá vette a Fannie Mae-t és a Freddie Mac-et, az ország két legnagyobb lakáshitelezõjét. Ezeknek a pénzintézeteknek a kötvényei addig de facto állami garanciát élveztek, bombabiztosnak számítottak, ám eszközeik a másodlagos jelzálogpiaci válság miatt hipp-hopp tömegesen leértékelõdtek, és a két szervezet majdnem csõdbe ment. A végeredmény: a befektetõk nem tudták többé, hogy miben bízhatnak.

Terjed a félelem

A következõ fázisban elindult a félelem ragályos terjedése. Az eurózóna AAA minõsítésû államkötvényeinek birtokosai - hasonlóan a Fannie és a Freddie ugyanilyen típusú befektetõihez - nem sokat tudtak a kockázatról. Ezért nem tudják megítélni, melyik ország papírjai biztonságosak, illetve nem tudják meghatározni, mekkora felárat kéne kérniük a rizikó vállalásáért cserébe. Ráadásul nagyon kevés befektetõ érti az eurózóna bankjai közötti bonyolult kapcsolatrendszert (ezzel még a szabályozó hatóságok szakembereinek is meggyûlik a bajuk). A pénzintézetek bonyolult hitel-betét konstrukciókban fonódnak össze, így nem állapítható meg, mennyire kitettek egy-egy ország kötvénypiacának, és errõl nem is nyújtanak információkat.

Ahogy a félelem futótûzként tovaterjedt, a rövid lejáratú hitelezés is sokkal kockázatosabbá vált a korábbinál - ez is ismerõs 2008 õszérõl. A Peterson Institute tanulmányából tudjuk, hogy az eurózóna rendszere arra bátorította a bankokat, hogy rövid távú kölcsönökkel oldják meg finanszírozásukat. Az elmúlt idõszakig könnyû volt ilyen forrásokat találni, mivel az övezetrõl feltételezték, hogy egyik tagországa sem dõlhet be. Ez a bizalom mostanra elillant, ezért kiszáradhat a rövid távú hitelek piaca, akárcsak 2008-ban a Lehman csõdje után. Ez óriási veszély, miután a nemrégiben zárult európai stressz tesztben részt vevõ mintegy 90 nagybanknak összesen 5400 milliárd euró forrást kell refinanszíroznia a következõ két évben. Ez az összeg egyenlõ az EU GDP-jének 45 százalékával, ha elõteremtésével gondok lesznek, az nagyon nem jó hír Európának. Ráadásul a bizonytalanságot, a kockázatokat fokozzák a hitelminõsítõ szervezetek kiszámíthatatlan döntései is.

Mindebbõl nem következik, hogy Európában az 2008. õszi amerikai pénzpiaci összeomláshoz hasonló eseménynek kell bekövetkeznie - véli Gillian. Ezt azonban inkább csak reméli, mint állítja.
Link