Pánikolhatunk: 10-15 szûk esztendõ várhat ránk
Miközben a magyar miniszterelnök és jobbkeze nyugodtan vakációzik, a szemünk elõtt omlik össze az a feltételrendszer, amelyre a Fidesz-kormány középtávú gazdaságpolitikáját és költségvetési terveit alapozni akarják. Minden jel arra utal, hogy a konvergenciaprogramban felvázolt legrosszabb forgatókönyv is hurráoptimista ahhoz képest, ami valójában ránk vár.
Azért van abban valami megkapó, hogy miközben az egész világon pánik söpör végig az újabb recessziótól való félelmek miatt, a vezetõ hatalmak éjt nappallá téve konzultálnak és vészforgatókönyveken dolgoznak, kis hazánkban pedig családok százezrei kerülnek napról-napra reménytelenebb helyzetbe, nemzetünk kormányosa és fõ gazdasági korifeusa nem izgatja magát, hanem jól megérdemelt szabadságát tölti. Még mielõtt bárki demagógnak minõsítené ezt a megállapítást, leszögezzük, hogy errõl szó sincs: a kitartó hívek számára vélhetõen imponáló az a nyugalom, ahogy a kormányfõ az újabb válság rémével fenyegetõ jeleket fogadja, mutatván, hogy nekünk nincs okunk az aggodalomra, megmondtuk elõre, összeomlik a kapitalizmus, de majd jövünk mi, és megmutatjuk, milyen lesz a szép új világ.

Csak a rosszindulatú, nemzetellenes kritikusok kérhetik számon, vajon miért nincs egy szava sem a kormánynak ebben a helyzetben arról, mi várhat ránk, mit próbálunk tenni az egyre aggasztóbb nemzetközi hangulatban. Orbánék úgy tesznek, mintha ez nem is foglalkoztatná õket, miközben mind nyilvánvalóbb, hogy teljesen át kell értékelni mindazt, amire a középtávú prognózisokat és gazdasági elképzeléseiket alapozták. A külsõ feltételek drasztikus romlása egyszerûen elérhetetlenné teszi azokat a fõ célokat, amelyeket a kormány kitûzött, sõt hosszú idõre válsághelyzetbe döntheti hazánkat. A gazdasági szabadságharcot hirdetõ szólamok és a hozzájuk kapcsolódó arrogáns magatartás most alaposan visszaüt, a befektetõk bizalmatlansága kiszolgáltatottabbá tesz minket másoknál.



Még mielõtt mindenért a külsõ környezetet hibáztatnánk, látnunk kell, hogy a magyar gazdaság az év eleje óta egyre gyengülõ teljesítményt produkál. Júliusban az eddig húzóerõként ható ipari termelés is visszaesett, és immár 1,7 százalékkal csökkent a tavalyihoz képest, miközben az elsõ félévben még 8 százalék feletti növekedést mutatott. Ennek fényében irreális az éves szinten várt 8,5 százalékos növekedése, a kérdés csupán az, mennyiben marad el tõle. Ez nagyobb részt az exporttól, kisebb részt a belsõ fogyasztástól függ, sajnos egyik területen sem remélhetünk sok jót. A recessziós félelmek oka nagyrészt az, hogy már lassul a világgazdaság, ezen belül Európa és a számunkra legfontosabb Németország is. A legutóbbi hónapban a német ipari termelés havi szinten csökkenést mutatott, amire jó ideje nem volt példa, s ez közvetlenül hat a magyar ipar teljesítményére is.

A belsõ fogyasztással sem jobb a helyzet, az elhibázott adórendszer, a már meglépett és a tervezett megszorítások mellett a svájci frank elszabadult árfolyama is szûkíti a fizetõképes keresletet. Szakértõi számítások szerint a devizaadósok hiteltörlesztési kötelezettsége az utóbbi három évben csaknem 60 százalékkal nõtt, és tovább emelkedik. Csupán az eddigi növekedés mértéke éves szinten eléri a GDP 1,7 százalékát és ennek következményei önmagukban 0,8 százalékkal vetik vissza a GDP-t! Ha a svájci frank további 10-15 százalékkal erõsödik, amire nagy az esély, a negatív hatás eléri az össztermék egy százalékát. Ennek fényében teljesen irreális az idei 3,1 százalékos növekedési cél, jó, ha meghaladja a két százalékot. Ez utóbbi is csak akkor valószínû, ha nem zuhan recesszióba a világ.

A középtávú kilátások sajnos még rosszabbak. A jövõ évi büdzsé tervezésénél eleve alacsonyabb bázissal kell kalkulálni, mit amivel eddig számoltak, a növekedési lehetõség is korlátozottabb még akkor is, ha nem lesz világméretû összeomlás. Mindebbõl egyenesen következik, hogy nem tartható az a költségvetési pálya, amelyet a kormány a konvergenciaprogramban felvázolt, a hiány sokkal, legalább ezer milliárd forinttal magasabb lenne. Ha a hiánycél tartása a prioritás, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy a befektetõk ne írjanak le teljesen minket, az eddig megismertnél jóval nagyobb megszorító csomagra lesz szükség, ami még inkább visszafogja a növekedést. Arról inkább ne is beszéljünk, mi lesz akkor, ha tényleg mély recesszióba omlik a világgazdaság, annak hatásait most még felbecsülni sem igen tudjuk.

Az esélyeinket rontja, hogy a fenti kockázatokkal a befektetõk is tisztában vannak és egyre keményebben beárazzák azokat. A magyar adósság kockázati felára 400 bázispont fölé emelkedett, amire a válság mélypontján volt legutóbb példa. A forint gyengül, az állampapír hozamok nõnek, a hitelek finanszírozása az államnak, az önkormányzatoknak, a vállalatoknak és a lakosságnak egyaránt mind nagyobb terhet jelent. Ez a kiáramló pénz a gazdaságból tûnik el, a fogyasztási és a beruházási oldalról egyaránt, méghozzá a frank erõsödésével egyre nagyobb mértékben, ami jelentõsen rontja a kedvezõtlen külsõ környezet miatt amúgy is borús kilátásokat. Ha a félelmek beválnak és általános recesszióba süllyed a világ, a pénzügyi összeomlás nálunk elkerülhetetlennek látszik, legfeljebb a mértéke kérdéses. Summa summarum, minden okunk adott az aggodalomra: jó esetben is legalább 4-5 évnyi, rossz esetben azonban minimum 10-15 évnyi nagyon szûk esztendõ vár ránk.
Link