(Szégyenében?)
Jelenleg nem ismerünk olyan földtani erõt, amely mai kontinenseinket képes lenne a tenger szintje alá szorítani. Kisebb, néhány ezer négyzetkilométeres területek azonban hirtelen a víz alatt találhatják magukat, hosszabb idõ alatt pedig óriási földek tûnhetnek el, illetve törhetnek a magasba. A hirtelen szó alatt azonban itt ne Fülig Jimmy pofonjaira gondoljunk.

A Cambridge-i Egyetem kutatói a közelmúltban jelentették be, hogy egy tízezer négyzetkilométeres, elsüllyedt „kontinensre” bukkantak két kilométer mélyen az Atlanti-óceán fenekén. Az elveszett õsi földrészen nyolc nagy, egykori folyó nyomait térképezték fel, a mélytengeri fúrásokkal vett mintákban pedig pollenmaradványokat találtak, ami a földfelszíni élet bizonyítéka. Ennek kapcsán utánajártunk, hogyan „nyelhet el” a tenger egy nagy darab szárazföldet, és mit tekinthetünk egyáltalán kontinensnek.

Kontinens az, amit annak nevezünk

A kontinens, azaz a tengerrel határolt szárazföld méretének alsó határa valahol Grönland és Ausztrália területe között van. Egyszerûen azért, mert a több mint kétmillió négyzetkilométer kiterjedésû Grönlandot szigetnek tartjuk, a 7,6 millió négyzetkilométeres Ausztráliát pedig már kontinensnek. Az egész társadalmi konvención alapszik, földtani értelemben a mai kontinenseket nem lehet definiálni – mondta az fn.hu-nak Török Kálmán geológus, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet munkatársa. Egy kihelyezett táblán és egy korabeli megállapodáson túl például semmi nem indokolja, hogy épp az Ural hegység legyen Európa és Ázsia határa – teszi hozzá.
A földrészek feltételezett elhelyezkedése 100 millió év múlva. Forrás: National Geographic Online

A földrészek feltételezett elhelyezkedése 100 millió év múlva. Forrás: National Geographic Online
A földtörténet korai idõszakában, az Archaikumban például csupán a kontinensek magjai, az úgynevezett kratonok bukkantak a tengerszint fölé. Ezek állandó vándorlásuk során egyre terebélyesebbé váltak, összeálltak, szétszakadtak, amíg a mai földrészek általunk ismert formája ki nem alakult. Ám földtörténeti idõvel mérve ez sem tart sokáig, néhány 10 millió év múlva már rá sem ismernénk a szárazföldek alakjára. Más kérdés, hogy a Föld felszíne folyamatosan mozog nemcsak a szélrózsa minden irányába, hanem „fel-le” is, azaz egyszer kitüremkedik, máskor lesüllyed.

Tûzhányók „lifteznek” a földdel

Önmagában az, hogy egy felszínen úszó kõzetlemez - amelyen a mai kontinensek is elhelyezkednek - hirtelen az alatta fortyogó magmába szakad, fizikai képtelenség. A „könnyebb” óceáni és kontinentális kõzetlemezek ugyanis „úsznak” a sûrûbb asztenoszférán – ez a lemeztektonika, amelynek lényegérõl ide kattintva vagy a keretes írásban olvashat. A kisebb sûrûségû anyag tehát nem süllyedhet el a nagyobb sûrûségûben, mint kõ a vízben. A vulkántevékenység, a lemeztektonikai mozgások és a globális hõmérséklet változása - amely a sarki jég olvadásához vezethet - azonban képes egészen nagy területeket eltüntetni a szemünk elõl.
A földrészek feltételezett elhelyezkedése 200 millió év múlva. Forrás: National Geographic Online

A földrészek feltételezett elhelyezkedése 200 millió év múlva. Forrás: National Geographic Online

a földrészek mozgása

A kontinensek mozgását a legegyszerûbb úgy elképzelni, hogy a folyadékszerû, részlegesen olvadt asztenoszférát mozaikpadlóhoz hasonlóan borítják a litoszféra szilárd, óceáni és kontinentális talapzatai. Ezek a kõzetlemezek mozognak, egymástól távolodnak (óceánközepi hátságok) vagy egymáshoz közelednek (szubdukciós zóna). Az elõbbiekben a magma a felszínre tör, és szétfeszíti a kõzetlemezek „mozaikdarabjait”, míg az utóbbiakban egymás alá préselõdnek. Ha óceán ütközik kontinensnek, akkor a nagyobb sûrûségû, „nehezebb” óceáni lemez a „könnyebb” kontinentális kéreg alá süllyed, miközben az óceáni kéreg darabjai a kontinens széléhez adódnak. Bõvebben
A leggyorsabban a tûzhányók „dolgoznak”: ahogy magmakamrájuk feltöltõdik olvadt kõzettel, a bennük lévõ gázok és gõzök feszítik a kamra falait. Ettõl a földfelszín megemelkedik, majd ha a magmakamra ürülni kezd, visszasüllyed. A folyamat tarthat évszázadokig, évezredekig, de akár néhány évtizeden belül is lejátszódhat. Jelen korunkban például Nápolyban és környékén figyelhetõ meg a folyamatos, több méteres emelkedés és süllyedés. Az „emelkedõ stádium” egyébként mindig annak a jele, hogy odalent készül valami, ez alapján tudják esetlegesen elõre jelezni a vulkánkitörést – jegyzi meg Török Kálmán.
Az alaszkai Augustine. Forrás: wikipedia.hu

Az alaszkai Augustine. Forrás: wikipedia.hu
A rosszabb eset, ha a kamra nem bírja a nyomást, és a vulkán kitör, majd a kiürült magmakamra beszakad. Ez történt Kr.e. 1450-ben Santorini szigetén. A hajdan szinte szabályos kör alakú sziget, közepén egy 1500-1800 méteres heggyel gyakorlatilag belerogyott az alatta hirtelen megüresedett magmakamrába a rajta épült kis várossal egyetemben. Ma egy patkó alakú szárazulat látható belõle, ám a közepén már kibukkant a mélybõl az újjáéledõ vulkán.

Száraz lábbal Nagy Britanniába



Földtörténeti idõvel mérve még mindig gyors változást jelentenek globális hõmérséklet növekedésének és esésének tízezer években mérhetõ hatásai. Ha az átlaghõmérséklet csökken, a sarkok jégsapkái terjeszkedni kezdenek, beköszönt a jégkorszak. A jég és hó utánpótlását értelemszerûen az óceánokból szerzi, következésképp a világtengerek vízszintje akár száz métert is csökkenhet. Ezzel több, addig víz alatt lévõ terület kerül szárazra, ilyenkor például a Bering-tengeren átjáró nyílik Ázsia és Észak-Amerika között, ahol az élõlények a múltban többször is szabadon közlekedhettek.

Santorini szigete ma. Forrás: wikipedia.hu

Santorini szigete ma. Forrás: wikipedia.hu
Így jutott át az ember is, és ezért lehet ennyire hasonló faunája a két földrésznek. De a tengerszint csökkenésével például a Brit szigetek nem voltak szigetek, a kontinens szerves részét képezték, száraz lábbal lehetett átkelni a mai La Manche-on – sorolja a geológus. Ugyanez megfordítva is igaz, a felmelegedéssel a jég olvad, a tengerszint megnövekszik, és elárasztja az alacsonyabban fekvõ területeket. Ha ez történetesen egy sziget, akkor az egész sziget a víz alá süllyed.

Süllyed az Alföld is

Sokkal lassabb a kõzetlemezek munkája, eredményüket csak évmilliók múltán venné észre az, aki az ûrbõl figyelné földünket. Ahol a kõzetlemezek távolodnak egymástól, az úgynevezett tágulásos medencék egyre süllyednek, mint például az Atlanti-óceán mélyén. Nem véletlen, hogy épp itt bukkantak rá a fent említett, tízezer négyzetkilométeres egykori szárazföldre, két kilométerrel az óceán alján. Ahogy a szárazföld lassan süllyed a tengerszint alá, úgy nyeli el a víz.

Ilyen a mi Alföldünk is, aminek aljzata folyamatosan süllyed, és egykor ez is tengerfenék volt. De a tenger visszahúzódott, az Alföld pedig szép lassan feltöltõdött. Ellenkezõ folyamat játszódik le ugyanakkor ott, ahol a kõzetlemezek találkoznak és egymásnak feszülnek. A peremük közelében felgyûrõdnek, és több ezer méter magas lánchegységek emelkednek ki az egykori tenger fenekérõl. Így hozta létre például az Európának feszülõ Afrika az Alpokat és a Kárpátokat, a Himaláját pedig az Ázsiához „csapódó” India.

A fölfelszín egyes részei tehát képesek „fel és le liftezni”, sõt ez a mozgás természetes és törvényszerû. Ám fenti hatások – a legutóbbi, lassú tektonikus mozgás kivételével – nem képesek egybefüggõ, nagy területeket „eltüntetni”, legfeljebb néhány ezer négyzetkilométereket. A tengerszint emelkedése tengerparti sávokat nyel el, amelyek mérete összeadva igen jelentõs lehet, ám olyan erõt, amely képes lenne mai kontinenseink bármelyikét a tengerszint alá taszítani, jelenleg nem ismerünk – nyugtat meg Török Kálmán.
Link