(Zsidózás minden mennyiségben! De mindez csak azért, mert nincs ám zsidókérdés! Tévedett, pedig igaza volt!)
Pénztörténet, forráskutatás, hunok és Árpádok az egyik oldalon. Don-kanyar, zsidótörvények és nemzeti összeomlás a másikon. Hóman Bálintot nem mint történészt, hanem mint politikai vezetõt állították népbíróság elé. Ítéletet is az utóbbi felett
„A magyarság – más népekhez hasonlóan – nem kívánja magába olvasztani, inkább kirekeszti nemzeti életébõl az oda idegen testként beékelõdött zsidóságot. […] [az átalakulás egyik fontos eleme] a nemzeti közösségek szellemétõl távolt maradt zsidóság elleni céltudatos harc” […] Tudatára kell ébrednünk, hogy a zsidó […] sõt a zsidó származású és zsidó kapcsolatú személy is ellensége kell, hogy legyen a mai kormányrendszernek […] [szakítani kell] a „kompromisszumok rendszerével”, és õket semmilyen pozícióban nem szabad megtûrni; „új faji alapú törvény kell” – mondatok Hóman Bálint (1885–1951) országgyûlési képviselõ és kultuszminiszter 1940-es évek elején született nyilvános írásaiból, beszédeibõl.

A kortársak, még a politikai ellenfelei is kivételes intellektusnak és érdemes történésznek tartották õt. Népbírósági perében többen is megszólaltak érdekében, az antifasiszta Kosáry Domokos többször nyilvánosan is kiállt Hóman tudományos rehabilitálása mellett. A friss Rubiconban Ujváry Gábor történész pedig arra a konklúzióra jut, hogy „tudományos akadémiai tagságának posztumusz helyreállítása felettébb indokolt lenne. És talán perének újrafelvételén is illene elgondolkozni.”

A magyar bíróságok rehabilitációs gyakorlatát figyelembe véve aligha lehet kétségünk, az 1946-os népbírósági tárgyalás és ítélet nem fog megfelelni az utókor rigorózus jogi elvárásainak, és sor kerül majd Hóman utólagos felmentésére. De vajon a népbíróság eljárási hibái miatt azt kell-e eztán gondolnunk, hogy az 1932 és 1942 között kisebb megszakítással folyamatosan kormánytag politikus nem követett el bûnt? Nem terheli-e felelõsség százezrek haláláért, az ország összeomlásáért és elaljasodásáért?

Püski Levente Történelmi Szemlében közölt összeállítása is a tudós történészbõl politikussá vedlett Hómannal foglalkozik. Ebbõl azért kiderül, hogy hõsünk egy idõ után nemcsak lelkes németbarát volt, de aktívan részt vett a zsidók jogfosztásában és az ország háborúba sodrásában, támogatta a hadba lépést, mereven elutasította a békét a szövetségesekkel.

Ítélõképesség

1938-ban már tagja volt a kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja a zsidótörvényt elõkészítõ bizottságának. Késõbb egyre inkább exponálta magát a zsidók jogfosztása ügyében, miniszterként és képviselõként megszavazta a zsidótörvényeket, maga is az izraelita vallást visszaminõsítõ javaslattal állt elõ 1942-ben, valamint további faji szellemû rendeleteket alkotott. Mentõtanúi ezt megengedõen nem fajüldözésnek, hanem radikális társadalompolitikai reformoknak minõsítették, de nem volt ez más, mint simlis hullarablás. Amit igazán az se ment, hogy „egyébként voltak zsidó barátai”, eljárt Szekfû Gyula feleségének érdekében vagy a rabbiképzõ tetejének javításához is állami támogatást biztosított.

Az viszont valóban javára írandó, hogy a pozícióban lévõ politikusok közül gyakorlatilag egyedüliként írásban tiltakozott Edmund Veesenmayer nagykövetnél a német megszállás ellen. Kár, hogy mindezek ellenére tagja maradt a nyilasok „csonka parlamentjének”, a Nemzeti Szövetségnek, és velük menekült Nyugatra.

Ám teljesen elhibázottnak tarthatjuk, hogy jelentékeny történészi életmûvére vagy intellektusára hivatkozva mentegetik õt. Bassola Zoltán, a háború utáni évek kultuszminisztériumi államtitkára nem sak nagy tudásúnak, de egyebek mellett „tiszta ítélõképességûnek” festi le Hómant. Csakhogy ezek az erények nem enyhítik, hanem éppenséggel súlyosbítják politikai tevékenysége megítélését.

Messze
Hóman a népbíróságon. Ítélõszék

A mai nemzetközi büntetõbírósági gyakorlat – nagyon helyesen – nemhogy figyelmen kívül hagyja az efféle védekezést, hanem egyenesen súlyosbító körülményként veszi figyelembe. Az ENSZ-nek a ruandai mészárlást vizsgáló arushai bíróságán (UN ICTR) például magam is fültanúja voltam, amikor a hutu törzsbõl származó egykori oktatási miniszter, aki a népirtás idején területi prefektus volt, azzal védekezett, hogy már csak azért sem kívánhatta a tuszik halálát, mert valamikor papi szemináriumba járt. A közönség derültséggel fogadta szavait, hiszen egykor Sztálin is papnak tanult, és ez a körülmény nemigen hagyott nyomot tevékenységén. A bíróság kifejtette, az egykori ruandai vezetõ éppen mûveltsége és ítélõképessége miatt kerülhetett fontos politikai pozícióba, és népétõl (hutuktól és tusziktól egyaránt) arra kapott felhatalmazást, hogy cselekedjen, nem pedig arra, hogy passzivitásával (vagy éppen aktívan) elõsegítse az ország pusztítását és a népirtást. A hatalom felelõsséggel jár, a jó és rossz közötti választásnál a polgárok iránymutatást várnak vezetõiktõl, különösen, ha az erkölcsi kérdésekre adott válaszok helyességét halottak ezreivel mérik.

Az se nagyon hihetõ, hogy Hóman és sokan mások az akkori vezetõk közül nem számolhattak döntéseik következményeivel. Hiszen többnyire éppen azt akarták, ami rövid távon történt: hadba lépni és harcolni a náci Németország (Hitler) oldalán, megbélyegezni és kiszorítani a magyar lakosság egyik részét, történetesen a zsidókat. Magyarázatuk, persze, nagyon is volt. Az indokokat (Trianon revíziója, antibolsevizmus, a történelmi középosztály megvédése, a szociális válság enyhítése) többnyire annyira erõsnek érezték, hogy – hiába a figyelmeztetõ jelek – nem kalkuláltak a nem szándékolt következményekkel: vesztes háborúval, a függetlenség elvesztésével, a lakosság és a nemzeti vagyon katasztrofális pusztulásával, végül pedig saját bukásukkal. Egyszerre voltak végzetesen szûklátókörû és eszeveszetten kalandor politikusok. Keveseket leszámítva a valós felelõsségérzet végletesen hiányzott belõlük.

Közel

Érdemes ideidézni Bibót, Hóman kortársát, aki a maga háború elõtti és alatti zsidókhoz fûzõdõ érzéketlen és passzív szerepét – ami persze következményében hozzá sem mérhetõ Hóman zsidótlanító miniszteri ténykedéséhez – 1947-ben így értékelte. „Ebben a helyzetben egyet lehet csinálni: megállapítani és elvállalni a felelõsség reánk esõ, személyes részét. Megállapítani pl. azt, hogy mindaz, amit e sorok írója akár lelkiismeretbõl, akár kérésre segített vagy segíteni próbált, milyen siralmasan és szánalmasan kevés, mennyire mögötte marad annak, amit kellett és amit lehetett volna, mennyire meg van terhelve sok hiábavaló óvatossággal és jóra való restséggel, mennyire hiányzott belõle az, hogy a jóakarat megéreztetésének az igyekezetén túlmenõen, mindenestül vállalja egy-egy hozzá forduló gondját, és kezébe vegye a megmentését, és az esetleges kockázatokba is mennyire inkább csak belecsúszott, mintsem szembement volna velük. Szükséges, hogy mindenki megcsinálja magának ezt a mérleget, s a hangsúlyt ne arra helyezze, hogy mik az érdemei vagy a mentségei, s ezek hogyan egyenlítik ki a vétkeit vagy a mulasztásait; hanem egyszerûen csak arra, hogy mi mindenért felelõs, vagy mi mindennek a felelõsségében részes. Így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelõsséggel inkább szembenézõ, együttes nemzeti számvetés is.”

Bibónak, lehet mondani, ebben persze szerencséje volt, mert õ csak saját erkölcsi ítélõszéke elé állt, míg Hómannak a népbírák elõtt kellett felelnie tetteiért. Õ életfogytos elítéltként a váci börtönben pusztult el néhány évvel azután, hogy százezrek meg a Don-kanyarban, járványkórházban, óvóhelyen, árokszélen, kukoricásban vagy Auschwitzban.

Lehet, hogy a jövõben jogi értelemben rehabilitálják majd, de ne tévedjünk, ettõl Hóman Bálint politikai vezetõként még nagyon rossz, kártékony válaszokat adott, amelyeknek szörnyû következményeit az egész ország viselte. Ha komolyan vesszük az utólagos igazságszolgáltatás civilizációnk alapját meghatározó fikcióját, ugyan miért éppen õ érdemelne büntetlenséget? És ez nem a bosszú, a talió, a szemet szemért elve, hanem a politikai/erkölcsi felelõsségé.

(Történelmi Szemle, 2011/2; Rubicon, 2011/7)
Link