(Amiben benne van, attól menekülni nem tud, de nem is akar. Ez volt a cél! Sikeresen teljesítve!)
Akármiben tartotta is a pénzét egy pénzügyi befektetõ – aranyban, svájci frankban, japán jenben, olasz vagy spanyol államkötvényekben, angol bankrészvényben vagy amerikai kincstárjegyben –, az elmúlt héten olyan ingadozásokat tapasztalt, amilyeneket a 2008-as válság legrosszabb hetei óta egyszer sem. A tõzsdéken „tárolt” vagyonból az árfolyamcsökkenések folytán két és fél ezer milliárd dollár veszett oda, azaz számos ország nemzeti vagyona összesen ennyi pénzzel értékelõdött le. Nota bene: ha csak a magyart tekintjük, az OTP és a Mol révén a miénk is, utóbbiban például az oroszoktól frissen megvásárolt részvénypakett ára.

Ennyi rossz hír ritkán jön össze egy hét alatt. Az euróövezet harmadik és negyedik legnagyobb gazdaságának, az olasznak és a spanyolnak a kormányai napi rendszerességgel voltak kénytelenek nagyobb és még nagyobb (erõsen hat százalék fölé szökõ) kamatfizetést vállalni az általuk kibocsátott állampapírokért. Fölsejlett annak a veszélye, hogy ez az út a fizetésképtelenség felé vezet, hosszú távon alapjában stagnáló, akut bevételi gondokkal küszködõ gazdaságok számára nem járható. Óriási nyomás kezdett nehezedni azoknak a bankoknak a részvényeire, amelyek tömegével birtokolnak olasz és spanyol kötvényeket.

Aztán jött a Standard and Poor’s hitelminõsítõ, és a történelemben elõször lerontotta az Egyesült Államok makulátlan (AAA) adósbesorolását. Fölsejlett annak a veszélye, hogy azok, akiknek a kezén sok-sok amerikai állampapír van (mint például a kínaiakén), esetleg nem kapják vissza a befektetett pénzüket, mert ez a papír áron alul kerül forgalomba. Mindez természetesen egyenes következménye volt annak, hogy az Obama-kormánynak a szükségesnél jóval kisebb adósságplafon-emelést sikerült „átvernie” a kongresszuson, ahol a fundamentalista republikánus jobboldal (vö. Tea Party) még az öngyilkos államcsõdöt is vállalná annak fejében, hogy megszabaduljon Obamától és a demokrata kormányzástól.

És ha mindez nem lett volna elég, kiderült, hogy a gazdasági növekedés üteme jóval lassabb lesz (illetve volt) a prognosztizáltnál, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában, sõt Kínában is. Márpedig a közgazdaságilag gyermekfõnek minõsülõ elme is könnyen ráakad egy olyan összefüggésre, hogy mindazok a befektetõk, akik jó helyre, jó cégekbe tették a pénzüket a 2009/2010-es talpraállás idején, gyorsan szabadulni próbáltak a részvényeiktõl, mondván, hogy innen már nincs út felfelé, az árfolyam óhatatlanul csökkenni, nem pedig nõni fog. Ergo: zsugorodik a haszon is.

Errõl sokat tudnának mesélni olyan német cégek, mint a Volkswagen, a BMW, az Adidas vagy a BASF névre hallgató vegyipari óriás. Mindegyik remekül prosperál. És mégis: a DAX, a német tõzsdeindex ezen az elátkozott, elmúlt héten teljes tíz százalékponttal süllyedt. Miért is? „A piacok szkepszise miatt.” Amitõl nincs menekülés, bármit mondjanak is a reálgazdasági folyamatok. A hamburgi Der Spiegel kórisméje: „Noha Németország hosszas, gyógyító fogyókúra és fitnessztréning után olyan erõben van, mint régóta nem, Amerika nyílt szívmûtéten esett át... Ám ha egyszer egy eladási hullám útnak indul, az végiggörög mindenkin, a viszonylag egészséges nemzetgazdaságon és vállalkozásokon is. A befektetõk biztonságba helyezik a pénzüket, mert úgy fest, hogy a bulinak vége van.”

Én nem a piacok szkepszisérõl, hanem a piacok hisztériájáról beszélnék, amelynek általában kevés köze van a gazdaságban ténylegesen zajló eseményekhez. A baj „csak” az, hogy ettõl a hisztériától maga a (világ)gazdaság szenved. A németek kénytelenek – nagyon rosszkedvûen – nyugtázni, hogy valamilyen láthatatlan köldökzsinór a Wall Streethez köti õket. Nincs olyan tudniillik, hogy az amerikai tõzsde zuhan, a német meg szárnyal. De fordítva sincsen. A mindenütt jelenlevõ befektetõknek – és a mögöttük elhelyezkedõ elemzõ agytrösztöknek – ugyanarra a srófra jár az agyuk és a tevékenységük. Ha eladnak itt, eladnak ott is. Ha vásárolnak itt, vásárolnak ott is, szinte tekintet nélkül a kiválasztottak tényleges gazdasági erejére. A részvénypiacokat a félelem és az idegesség „szabályozza”, egyfajta méreg. Ha a félelem elcsitul azonban, helyreáll a „világ józan rendje”.

Fotó: MTI
Tényleg semmi logika nincs abban, hogy jól teljesítõ vállalatok/vállalkozások szenvedjenek, de azért – valljuk meg – az idegességnek van könnyen lenyomozható oka. Hogy egy primitív, de annál életszerûbb példával éljek: ugyan ki tudja, hogy egy úgynevezett banki portfólió, amely egy csomó egészséges elemet tartalmaz – például virágzó cégek részvénypakettjét –, milyen módon van megterhelve ezeknél jóval kockázatosabbnak tetszõ vállalkozások részvényeivel és fizetésképtelenség esetén értéktelenné vagy alaposan leértékelt állampapírokkal? S ha igen, mi egy ilyen banknak a jövõje, hányfelé ágazik el, és ki a csõdje?

Gondolom, nem véletlen, hogy (éppen lapunk zárta elõtt) az Európai Központi Bank (ECB) elszánta magát a „halálugrásra”: bejelentette, hogy szakítva eddigi gyakorlatával, mobilizálja amúgy roppant jelentõs tûzerejét olasz és spanyol államkötvények vásárlására. (Eddig csak görög, portugál és ír kötvényeket vett, ami más dimenzió.) Soha jobbkor. A piacokat – bár mindenki tudja, hogy valójában itt kimentésrõl („bailout”) van szó, egyszóval a helyzet drámai – ennél jobb eszközzel „szedálni” nem lett volna lehetséges. A döntés nyomán az olasz és spanyol tízéves lejáratú állampapírok pénzpiaci kamata nyomban 1-1,5 százalékkal csökkent, mert az ECB intervenciója azt az üzenetet küldte a piacoknak, hogy nyugodtan vásárolhatnak olcsóbbért is ezekbõl a kötvényekbõl, ha már az ECB, az euró õre meg az euróövezeti jegybankok is vásárolnak.

És ezzel párhuzamban akcióba léptek a kormányok. Válaszul az amerikai adósbesorolás lefokozására, azaz az S&P lépésére a francia és a német kormány töretlen bizalmáról biztosította az Egyesült Államokat. Ami azzal a nem jelentéktelen következménnyel járt, hogy az amerikai államkötvények hozama a piacon gyakorlatilag nem változott, a vásárlásban semmilyen drámai visszaesés nem volt tapasztalható, sõt. Remek. Azok a kormányok (itt a G7-rõl van szó), amelyek lényegében korlátlan dollár-, svájci frank-, euró- és jentartalékokkal rendelkeznek, elérték, amit a piacok ellenében akartak. Ha mást nem, két vonalon is idõt nyertek.

A végére azonban kénytelen vagyok ama szkepszis mellé két érvet tapasztani. Az egyik a „betojt” kínaiaktól, közelebbrõl az állami hírügynökség kommentárjából való: „Amerikának ki kell gyógyulnia a maga adósságfüggõségébõl, s addig nyújtóznia, ameddig a takarója ér. Szembe kell néznie azzal a kínos ténnyel, hogy azok a régi szép napok, amikor mások pénzével tudott kimászni az önmaga által teremtett bajokból, végleg elmúltak.” (Hogy végleg, azt kétlem.)

A másik érv, ha lehet, nyomósabb ennél. Az ECB is csak azzal a feltétellel vásárol olasz és spanyol államkötvényeket, ha a római és a madridi kormány rendbe teszi az államháztartását. Itt éppúgy közkiadások csökkentésérõl van szó, mint Amerika esetében. A kérdés csak az, hogy ebbõl hogyan lesz növekedés, amikor értelemszerûen csökken az állam által támasztott kereslet, és egy cseppnyi jel sem utal arra, hogy az egyéni kereslet (akár az Egyesült Államokban, akár Magyarországon) növekedésnek indulna. Az amerikai polgár például manifeszt módon kevesebbet költ – ez a legutolsó lesújtó adat a múlt hétrõl.
Link