Mikor, mennyi halt meg? Mikor, mennyi? Csak meg ne kérdezd a miértet és a hogyant, mert rögtön zavarba jönnek? A heti holokamu-történet!
Az 1941. augusztus végén Kamenyec Podolszkijban elkövetett tömeggyilkosság több szempontból is mérföldkõ volt a holokauszt történetében. Az áldozatok száma itt volt elõször ötjegyû, és itt vált elõször nemzetközivé a népirtás. A meggyilkolt 23 600 zsidó nagyjából felét ugyanis elõzõleg Magyarországról telepítették ki.

A genocídiumban immár nemcsak a nácik és a megszállt területeken élõ kollaboráns bandák vettek részt – emeli ki a náci rendõrzászlóaljakról nemrégiben könyvet megjelentetõ olasz Massimo Aricco –, hanem a Németországgal szövetséges, de le nem igázott államok kormányai is. Például Magyarországé és Romániáé. A deportálásról és az öldöklésrõl a HVG augusztus elején már beszámolt.

Néhány lelkiismeretes hazai történész – mindenekelõtt Majsai Tamás – a névleg galíciai beszivárgókra vonatkozó, valójában õshonos magyar zsidók tömegeit érintõ kitelepítési akció számos részletét feltárta már.

Ennek ellenére nemcsak a köztudatban, de történészkörökben sem vált alapvetõ ismeretté, hogy a magyarországi holokauszt nem 1944-ben (a német megszállás után), hanem jóval korábban, 1941 nyarán kezdõdött. Azzal, hogy a magyar hatóságok 1941 júliusában-augusztusában közel 20 ezer zsidót deportáltak a németek és magyarok által megszállt Ukrajnába – a biztos halálba. Német nyomásról ráadásul ekkortájt nemigen lehetett szó – Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter éppenséggel német követelésre állította le a deportálási akciót, amely eredetileg 100 ezer embert érintett volna.

A kitelepítettek többségét kitevõ kárpátaljai zsidók – még ha magyar volt is az anyanyelvük, és még ha az 1941. év elején folyt népszámlálási statisztikákban magyarként szerepeltek is – automatikusan galíciaiaknak számítottak. De Budapestrõl is több családot hurcoltak el azért, mert felmenõik egyike, még a Monarchia idején, az Ausztriához tartozó Galíciából vándorolt be Magyarországra.

Hogy a kitelepítetteket a biztos halálba küldi a magyar állam, azt tudta például az embermentést a hatósági közönnyel szemben is megkísérlõ Slachta Margit, és 1998-ban elismerte az Országos Rendõr-fõkapitányság Központi Bûnüldözési Igazgatósága is. A Szirtes Zoltán 1993-as beadványára, hosszas huzavona után megszületett ORFK-határozat ennek ellenére megszüntette a nyomozást, arra hivatkozva, hogy addigra a legfõbb döntéshozók, illetve a végrehajtásban részt vevõ 91 személy már halott volt (közülük egyvalaki az eljárás idején halt meg).

Hogy kik lehettek volna a vádlottak, az ma már nem tudható. Gellért Ádám és János friss kutatásaiból ugyanis kiderül, az eljárás dokumentumait a Nemzeti Nyomozóiroda a Magyar Országos Levéltár tévesen kiadott engedélye alapján 2009 elején megsemmisítette. Megfosztva a történészkutatókat egy – tanúvallomásokból, levéltári anyagokból, szakvéleményekbõl álló – páratlan irategyüttestõl.
„Tudjuk, hogy e pillanatban nem népszerû ügyet képviselünk”

Gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet úti beszámolója a kárpátaljai deportálás körülményeirõl. (1941. augusztus 20.)

A m. kir. belügyminiszter úr 192/res/1941/VII. b. számú „szigorúan bizalmas” jelzésû rendeletében elrendelte, hogy az ország valamennyi elsõfokú rendõrhatósága írja össze a területén lakó galíciai vagy oroszországi honos, tartózkodási engedéllyel nem rendelkezõ, vagy már jogerõs végzéssel kiutasított zsidó egyént, akik ellen eddig nem lehetett a kiutasítást foganatosítani, mert Galícia orosz megszállás alatt állt.

(…)

Alighogy a belügyminiszter úr említett rendelete megjelent, százával érkeztek a panaszok arról, hogy a rendeletre való hivatkozással, vagy anélkül is az ország különbözõ részeiben, így még Budapesten is, de fõképpen a Kárpátalján, válogatás nélkül szedik össze a zsidókat és több helyrõl lezárt marhavagonokban szállítják õket Kõrösmezõre, katonai vezetés alatt álló gyûjtõtáborba, ahonnan a katonaság teherautókra rakva viszi õket át a határon és „valahol Galíciában” ismeretlen helyen teszik le.

Az így elvitt embereket többnyire rajtaütésszerûen, legtöbbször éjjel fogja el lakásukon a rendõrség vagy csendõrség, alig egy óra (rendesen kevesebb) idõt engedve a legszükségesebb holmik összecsomagolására, vagy személyenként engedélyezett 30 pengõ készpénz megszerzésére és viszi legtöbbször hiányos öltözékben egyenesen oda, ahol belökik õket a készen várakozó marhavagonokba. A gyakran több mint 24 órás út alatt a vagonok zárva maradnak, a bent levõk legelemibb szükségletük elvégzésére sem hagyhatják el azokat, képzelhetõ, hogy milyen állapotban érkeznek Kõrösmezõre, tulajdonképpeni kálváriájuk elsõ stációjára. Hogy mindez így van, arról utóbb saját szemünkkel gyõzõdtünk meg. Szavahihetõ tanútól (magas rangú államrendõrségi tisztviselõtõl) hallottuk, hogy szállítás közben orvosi segítség nélkül volt kénytelen egy anya megszülni gyermekét.

(…)

Augusztus 9-én délután érkeztünk Kõrösmezõre, ahol elsõ utunk mindjárt a havasaljai gyûjtõtáborhoz vezetett. A tábor katonai vezetés alatt állván, polgári személyek részére tilos terület, oda tehát nem léphettünk be. A kerítésen kívülrõl is láthattuk, hogy a tábornak csúfolt karám egy léckerí-téssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5-600 embert befogadó fészerrel.

Volt olyan idõ is, amikor 3000-en voltak a kerítésen belül, ottlétünkkor is 1000-en felül volt a létszám. Így nagyrészük az állandó esõben a sáros nyílt területen volt kénytelen tanyázni és már átázva-fázva indult útnak a nyitott katonai teherautókon a valószínû éhenhalás felé. A kerítésen át szóba elegyedtünk egynéhány szerencsétlennel, akik közül még véletlenül sem akadt galíciai vagy oroszországi. Az õket õrzõ katonaság azonban hamarosan végét vetette minden beszélgetésnek és meglehetõsen nyers hangon visszaparancsolta a tábor belsejébe azokat, akik velünk beszélni merészeltek. Itt láttuk azt is, hogy az õrszemélyzet a katonaságnál eddig szokatlan fegyvert, botszerepet betöltõ lécet tartott a kezében, nyilván nem azért, hogy sétapálcának használja.

A táborból Havasalja vasútállomáshoz mentünk, ahol egy éppen odaérkezett szállítmány szerencsétlen ember várt átvételre. Ezek nagyobbrészt Kárpátalja különbözõ részeirõl jöttek, de volt közöttük kassai, putnoki, sõt budapesti is. Utóbbiak között volt egy házaspár egy kanyarós kisgyermekkel. Ezek Budapestrõl ugyanazzal a vonattal jöttek, amellyel Slachta Margit testvér Szatmárnémetiig utazott, és csak a legerélyesebb fellépéssel sikerült neki a rendõrrel szemben a beteg gyermeknek egy kis tejet bejuttatni.

(…)

Az állomáson az ilyen szállítmányok átvételénél, saját észlelésünk szerint, a helyzet a következõ: Megérkezik a 20 vagy annál is több zsúfolt marhavagonból álló vonat. Az „utasokat” kieresztik a mindenféle szeméttel, papír- és ételhulladékkal és emberi ürülékkel telített kocsikból, és a vonat mellett származási hely szerint csoportosítva sorakoztatják õket. Ott várnak ezek a szerencsétlenek, dideregve a hidegben, esõben, sárban, míg reájuk kerül a sor. Aki valóban látta azt a kétségbeesést, amely ezeknek az otthonukból brutálisan kiragadott barmokként odaszállított és az ismeretlenbe, valószínûleg a halálba, tovább szállítandó embereknek az arcán ül, aki tanúja volt annak a minden szónál többet beszélõ, reményt vesztett néma csendnek, megmarad ez a Dante Infernójába kívánkozó kép. Csak azt csodáljuk, hogy akad magát embernek tartó lény, aki szinte kéjelegve és a jól végzett munka tudatával vállalkozik ezekre a szörnyûségekre, és még büszkén hivatkozik is rájuk. Hogy ilyen is akad, arról utunk során meggyõzõdtünk.

Az állomáson felsorakoztatott emberek most a szállítmány „átfésülését” várják. Ez igen szükséges, fõképpen azért, mert a fõszolgabírák, vidéki rendõrkapitányok stb. válogatás nélkül küldik az embereket Kõrösmezõre. Ezt az „átfésülést” Batizfalvy rendõrfogalmazó végezte a tõle telhetõ alapossággal és lelkiismeretességgel. Ez az utolsó alkalom arra, hogy ki lehessen emelni azoknak egy részét, akiket jogcím nélkül szállítottak el, mert az állomásról a táborba kerül a szállítmány, ahol a katonaság veszi azt át, és ahol a rendõrség közegének már nincs intézkedési joga. A tábor parancsnoka pedig már nem vizsgálja át az oda beszállítottakat, onnan irgalmatlanul átvisznek a határon mindenkit, aki oda került, még ha a belügyminiszter által kiállított magyar állampolgársági bizonyítvány is van a zsebében, ha beteg, ha 70 éves elmúlt, vagy akár ha szülés elõtt álló asszony.

Az átfésüléskor két sorsdöntõ tény forog fenn: elõször nem áll elég idõ rendelkezésre, másodszor nincs alkalmas fedett helyiség a szállítmány alapos felülvizsgálására. Minthogy valamennyi odaérkezõnek van valamilyen irata, amelynek alapján reméli, hogy megszabadul szörnyû sorsától, órákra lenne szükség, még egy alkalmas irodában is, hogy azokat az egyedül dolgozó Batizfalvy fogalmazó átvizsgálhassa. Így azonban csak találomra lehet a legkiáltóbban igazságtalan esetekbõl egynéhányat kiragadni, a többi viszik, illetõleg mint valami nyájat terelik a táborba, amelynek kapujára bátran ki lehetne írni: „Lasciate ogni speranza”.

(…)

Hivatalos megállapítás szerint augusztus 10-ig mintegy 14 000 egyént deportáltak. Úgy halljuk, hogy azóta ez a szám már megközelítette a 20 000-et. Senkivel, aki valamelyest ismeri a helyzetet, nem lehet elhitetni, hogy ezeknek több mint egy kis töredéke volt galíciai vagy oroszországi.

(…)

Ámbár elismerjük, hogy bizonyos, hazánk területére beszivárgott és Magyarországgal semmi közösséggel nem bíró elemek – legyenek azok zsidók vagy nem zsidók – eltávolítása fontos nemzeti érdek, mégis a legélesebben elítéljük az akciónak összes felsorolt mozzanatait és végrehajtásának a módját.

Felemeljük tiltakozó szavunkat, hogy hazánkban ilyen tömeges hatósági atrocitások történhessenek és tesszük ezt, mint emberek, mint keresztények és mint magyarok. Mint emberek fellázad ellene minden emberi érzésünk és egészséges természetes ösztönünk. Mint keresztények Isten és vallásunk parancsainak legsúlyosabb megsértését látjuk benne. Mint magyarok, nem tûrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyûségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövõ, de egy biztos: lesz még idõ, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erõszak helyett. Magyarország jövõje és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a mûvelt emberiség véleménye.

Tudjuk, hogy e pillanatban nem népszerû ügyet képviselünk. De kötelességünknek tartjuk szavunkat felemelni ott, ahol a hallgatás lelkiismeretünk szerint bûn volna.

Budapest, 1941. augusztus 20. Szent István király napján.

(Az úti beszámolót közzétette Majsai Tamás: Iratok a kõrösmezei zsidódeportálás történetéhez 1941, Ráday Gyûjtemény Évkönyve IV-V. 1986. Budapest)
„Ne hagyjanak egy budapesti születésû és érzésben is magyar embert elpusztulni”

Deportált család levele, 1941 augusztus-szeptember

Drága Szidikém és Józsikám és Gyerekek!

Egy õszinte levelet kell írnom, de nagyon sajnálom, hogy el kell téged szomorítanom. Minket sajnos tévesen informáltak, öt nap óta úton vagyunk. Egy kálvária volt az életünk. Azt mondták, hogy lakások vannak, és mindenki el tud majd helyezkedni. Az igazság pedig az, hogy a faluba az ukránok be sem akarják engedni a zsidókat, mindenhonnan kizavarnak és még az életünk sincs biztonságban. Sehol semmi kilátás.

Az utazást nem írom le. Nem akarok olyan részletesen írni, mert elfog a sírás és nem tudok tovább írni, pedig azért írok, mert Pesten nem tudnak errõl semmit sem.

Letettek a Dnyeszter túlsó partján és ott szabad emberek lettünk, nincs semerre menni, özönlenek a zsidók ide, naponta 800-900 embert tesznek le a határon, sorsukra bízzák õket. Mikor minket letettek, 7 km volt az elsõ falu, kocsit csak úgy tudtunk volna kapni, ha öt bõröndért egy egész öltönyt adunk nekik, a pengõ nem kell, cigarettával már annyira el vannak látva, hogy azért sem akarnak semmit sem adni, csak cukorért vagy ruhanemûért. Most már istenes. Sok embert bedobtak a Dnyeszterbe, meg legyilkoltak, de most már lefegyverezték õket, de azért garázdálkodnak, ha látják, hogy kis csapat jön. Ilyen informálásokkal indultunk utolsó rendeltetési helyünkre, vagyis az ígéret földjére, Tlus-ra, gyalog. Képzeld a mamát és a papát a csomagokkal és öt nap óta nem aludtunk, csak egy vagonban.

(…)

Élelmezést egyáltalán nem lehet kapni. A papa ment reggel 5-kor vásárolni ½ kg krumpli volt az eredmény és hat uborka és hat tojás. Szóval ez a helyzet, nincs lakás, nincs ennivaló, a pénzünket nem fogadják el. Itt mindenki el van keseredve, hogy mi lesz. Van egy házaspár, akik egy falat ennivaló nélkül jöttek és direkt éheznek. Nekünk is csak addig lesz, amíg lesz mit cserélni...

(…)

Mi itt éhhalálra vagyunk ítélve, ez lesz a sorsunk. Semmi kilátás sincs, és az autók még mindig ontják a Dnyeszter partjáig a menekültek százait, elfáradva, kiéhezve, 8-10 gyerekkel némelyik pajeszosnak és aztán továbbzavarják õket. Ezt végignézni! És ezekkel gorombán bánnak. A pestiektõl valahogy félnek, de azokat még meg is verték ott a szemünk láttára. Olyanok szegények, mint a kutyák, olyan alázatosak. Horodenkán a barakkban két születést átéltünk. A földön feküdtek a beteg nõk. Egyszóval kétségbeejtõen kilátástalan minden és el vagyunk keseredve.

(…)

Mintha a világ megfordult volna, olyan barbárok lettek az emberek. Tele van minden végig, sehol sem lehet már bemenni. Máramarosszigetrõl százával hozzák az embereket, az országúton végig mennek a batyus zsidók, némelyik 40 km-t gyalog. Láttam egy olyant is, akinek a szájában, a fogai között is volt egy batyu, zuhogott és mezítláb volt. Soha, amit én itt láttam, nem fogom elfelejteni, amíg élek, és ha egyszer az Isten megsegít, sokat fogok mesélni. Szidikém, ne bánkódj, hogy ezt megírtam, de muszáj volt könnyíteni, és hátha lehet egy felsõbb fórumnál jelenteni, hogy ne hagyjanak egy budapesti születésû és érzésben is magyar embert elpusztulni.

Még egyszer Józsikám, nem szabad haragudni, hogy megírtam ezt a levelet, hátha tudnak segíteni rajtunk. Én nem írtam volna neked, de nekünk nincs más hozzátartozónk, csak te. Holnap tovább kell menni batyuval a vállunkon, mert nem maradhatunk itt.

A rokonokat csókoljuk milliószor,

Mama, Papa, Manci

(A levelet közzétette Majsai Tamás: Iratok a kõrösmezei zsidódeportálás történetéhez 1941, Ráday Gyûjtemény Évkönyve IV-V. 1986. Budapest)

„Anyák gyermekeiket kézen fogva mentek be a gödörbe”

A 23 600 zsidó legyilkolását túlnyomó részben Friedrich Jeckeln törzsének tagjai hajtották végre, számuk a kivégzés színhelyén maximum 30-40 fõ lehetett, s kivégzõ gödrönként egyszerre 8-10-en vettek részt folyamatosan az agyonlövésekben. Amikor a gyilkosok elfáradtak, akkor Jeckeln utasítására a 320-as rendõrzászlóaljnak kellett helyettesrõl gondoskodnia.

Az áldozatokat 25-30 méter átmérõjû, több méter mély, eredetileg lõszer vagy üzemanyag raktározására készülõ kráterekben lõtték agyon. A gyilkosok a gödörbe lemenõ áldozatokat felszólították, hogy feküdjenek úgy a már meggyilkoltak tetemére, hogy fejük azok lábai közé kerüljön. Ekkor közelrõl tarkón lõtték õket, részben pisztollyal, részben szovjet gyártmányú géppisztollyal. Ennek a gyilkosok szempontjából az volt az elõnye, hogy ritkábban kellett tárazni, amivel egyébként állandóan két ember volt elfoglalva.

A mészárlás a 320-as rendõrzászlóalj háború után kihallgatott tagjainak vallomásai szerint ekképp zajlott: „Saját szememmel láttam, hogyan folytatták az SD-emberek két ilyen bombatölcsérnél a kivégzést. A zsidókat sorfal között vezették, részben hajtották a kivégzés helyére. Ott le kellett rakniuk a magukkal hozott csomagokat és a gödörbe kellett menniük. Ott le kellett feküdniük, mégpedig arccal lefelé. A gödörben aztán három SD-embert pillantottam meg, akik a zsidókat géppisztollyal tarkólövéssel megölték. A következõ zsidóknak a már agyonlõtt tetemekre kellett ráfeküdniük” - áll Gellért Ádám és János még publikálatlan tanulmányában.

Egy ugyanitt olvasható másik vallomás pedig így hangzik:

„Amikor a tölcsér szélén álltam, a tölcsér alját már hullák borították be. A lövõk a tetemeken állva lõtték az újonnan érkezõ zsidókat. Férfiakat, nõket, gyermeket. Amikor az újonnan érkezõ zsidók bele tudtak nézni a tölcsérbe, néhányan kiáltozni és sírni kezdtek. Mások teljesen fel voltak készülve a végsõkre. A belsõ záróláncnak kellett gondoskodnia arról, hogy a zsidók késlekedés nélkül menjenek el a gödörhöz. Megfigyeltem, hogy a folyamatos elõremozgást a gyerekek hátráltatták, akik anyjukba kapaszkodtak. A rendõrök aztán elragadták a gyermekeket anyjuktól és belökték õket a gödörbe. Többször is megfigyeltem, hogy az anyák gyermekeiket kézen fogva mentek be a gödörbe. Azt is láttam, hogy nagyobb gyermekek maguktól is bementek.”

Forrás: Link