A jelenlegi és a 2008-as válsághelyzet összehasonlítása már kissé idejétmúlt, kivéve, ami globális politikai stratégiákat illeti. Itt ugyanis komoly változásokra számíthatunk a hétvégi G7-es értekezleten, ahol a politikai vezetõk lehet, hogy jobban összpontosítanak majd a közös, mint az egyéni problémáikra. Amennyiben tényleg így lesz, úgy ez a hitelválság megoldásának folyamatában egy új mérföldkövét jelentene.

Amikor négy évvel ezelõtt elõször lehetett látni a válság jeleit, a hatóságok bizonyos fokig felismerték, hogy ennek milyen vonatkozásai lehetnek a likviditásra nézve. Az EKB itt gyorsan megához ragadta a kezdeményezést és – konkrét fedezet ellenében – válogatás nélkül pumpálta a bankokba a likviditást. Az angol jegybank is a likviditás fokozása mentén haladt, bár messze nem akkora lelkesedéssel. Késõbb mindketten megállapították, hogy a subrime-válság (jelzáloghitel-válság) nem is olyan vészes; Trichet, egy szeptember 6-i sajtóértekezleten a következõt mondta: “Az Egyesült Államok elõrelátható lassulását nagyban kiegyensúlyozhatja a feltörekvõ piacok folyamatos erõs növekedése." A 2008. júliusi monetáris politikai szigorítás valójában az EKB elõbbi gondolatmenetének a manifesztációja volt. A Lehman Brothers bedõlése és az azt követõ globális recesszió gyorsan észhez térítette a politikai döntéshozókat, melynek eredményeként október elején koordinált kamatvágásokat hajtottak végre. Akkoriban még közös cél vezérelte õket.

Ezúttal azonban már más a helyzet. A kormányokat az utóbbi idõben többnyire saját ügyeik kötötték le. Németországot, az erõs gazdaság (legalábbis eddig) és az országtól folyamatosan követelt mentõpénzek, Kanadát a viszonylag erõs gazdaság (az irányadó kamatokat tavaly 0,25-rõl 1 százalékra emelték), Japánt a földrengés következményei, az USA-t pedig az adósságplafon körül kialakult vita. Úgy tûnt, hogy ezúttal több volt az elválasztó, mint az összekötõ tényezõ.

A G7 pénzügyminisztereinek a hétvégi találkozón két dolgot kell szem elõtt tartaniuk. Elõször is, hogy sokkal több közös kihívással kell szembenézniük, mint hat hónappal ezelõtt. Bár igaz, hogy az eurózónát gyötrõ problémák bizonyos fokig sajátos jellegûek, de végsõ soron az egész a fizetõképességrõl szól. Nagy-Britannia, Olaszország, az USA, Franciaország és Japán is eltérõ, de növekvõ problémákkal kell, hogy szembenézzenek, ami az adósságterheket illeti. Ugyanakkor a G7 államok gazdaságai a 2. negyedévben összesítve mindössze 0,1 százalékkal növekedtek (negyedéves GDP változások országonkénti teljesítménnyel súlyozva) és a fõbb indikátorok is arra utalnak, hogy itt nem csak egy átmeneti gyengülés van szó.

A másik közös pont a jegybankok lecsökkent mozgástere, mind a monetáris fronton, mind a fiskális oldalon, bár az utóbbinál (elsõsorban Németországnak köszönhetõen) nagyobb az eltérés. Ez a másik nyomós ok, amiért egy koordinált intézkedés ezúttal hatékonyabb lenne, mint az egyoldalú lépések. Ami az EKB-t illeti, itt még akad némi szabad mozgástér: A pénzintézet pl. legkevesebb 50 bázisponttal csökkentheti az irányadó kamatot (amivel még késõbbre is maradna elég muníció), illetve értékpapírpiaci programját is felgyorsíthatja. A Fed várhatóan már a napokban tárgyalni fog a további monetáris politikai lépésekrõl; az ún. twist mûvelet (a vagyonmérleg átlagos futamidejének meghosszabbítása) igen valószínû opciónak tûnik. Az angol jegybank monetáris bizottsága valószínûleg már fel is vetette a további mennyiségi lazítás szükségességét, a kanadai központi bank pedig, a növekedés egyértelmû lassulása miatt kamatcsökkentést helyezhet kilátásba. Ezen erõfeszítések bizonyos formájú kombinációjával sokkal nagyobb hatást lehet elérni, mint az egyes részek összegével. Az egész azon múlik, hogy a politikusok felfogják-e: ezúttal tényleg eljött a koordinált intervenció ideje.
Link