Mit tudhatunk meg a Wikileaks-táviratokból? Nos, semmi olyat, amit eddig amúgy sem sejtettünk volna. A Budapesten dolgozó amerikai diplomaták nem kémkedtek: csupán azt a szürke, félgyarmati magyar valóságot írták le távirataikban, amellyel nap, mint nap szembesülniük kellett. A titkos iratok legfontosabb tanulsága azonban mégsem az, hogy mennyire volt ingatag Gyurcsány Ferenc, vagy éppen hogyan árulkodott a szocialistákról Orbán Viktor (akinek, mint tudjuk a szavait nem, csak a tetteit szabad figyelni), hanem sokkal inkább annak részletei: hogyan és milyen mélységben állt össze a „nemzetinek” tartott nagytõke az éppen aktuális kormánnyal, saját érdekeinek védelmében.

Az Ember, Aki Sohasem Hazudott
Akinek voltak még illúziói Magyarország jelenlegi miniszterelnökének szavahihetõségével kapcsolatban, annak bizonyára felháborítóak voltak a Wikileaks-táviratok részletei. Mi bízunk benne, hogy a Kedves Olvasó ennél azért alaposabban ismeri a hazai politikai viszonyokat. Ami Orbánnal kapcsolatban igazán érdekes volt, az mindenképpen a Fidesz elnökének Amerika-barátsága. A politikus, akinek nem diktál a külföld. a táviratokban egyértelmûen úgy tûnik fel, mint Washington leghûbb szövetségese és fegyverhordózója, akire az energiabiztonságtól kezdve a guantanamói foglyok befogadásán át az afganisztáni erõsítésig mindenben lehet számítani. Orbán feltétlen Amerika-barátsága persze nem csoda, hiszen 2001 után megromlott transzatlanti kapcsolataiért muszáj volt kompenzálnia a washingtoni kormányt.

Ez a szövetség sem tartott azonban örökké: 2009-ben a Déli Áramlattal kapcsolatos köpönyegforgatás és a JeR-kongresszus már jelezte: kormányra kerülve Orbán az amerikaiaknak tett ígéreteibõl is csak a szépre emlékezik majd. Abba pedig bele sem merünk gondolni, hogy a 2010 nyarán tett IMF-ellenes kijelentések (és itt emlékeztetnénk arra, milyen közel is van egymáshoz Washingtonban az IMF és a Pénzügyminisztérium épülete), a Keleti Szélrõl szóló beszéd, vagy éppen a kínai miniszterelnök látogatása után milyen értékelést írtak hazánk mostani vezetõjérõl. Talán tíz év múlva ez is kiderül.

Az Ember, Aki Nem Fejtette Ki Az Igazság Minden Részletét
Gyurcsány Ferenc amerikai értékelése lesújtó volt, és aki követte a magyar külpolitikát, annak nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy miért. Az USA Európa-politikájának mindig is szerves része volt, hogy borsot törjenek az oroszok orra alá: Gyurcsány pedig ebben nem akart részt venni. Ferenc inkább Putyinhoz közeledett (ahogy az amerikaiak írták: szerelmes volt az orosz vezetõbe), miközben a „hazai” tõkések, mint Demján Sándor, Csányi Sándor, vagy éppen Hernádi Zsolt saját zsebüket szem elõtt tartva azt duruzsolták a magát sikeres nagyvállalkozónak tartó miniszterelnök fülébe: az oroszokkal jó lesz üzletelni.

Minden ellenkezõ híreszteléssel ellentétben Gyurcsány azonban nem adta el az országot az oroszoknak (ahogy azt a Fidesz külpolitikusai vizionálták), de nem azért, mert nem akarta (ezt nem tudhatjuk), hanem azért, mert egyszerûen képtelen volt döntést hozni. Persze nem segítette õt a kiváló Göncz Kinga által vezetett Külügyminisztérium sem, aki maga sem tudta, viszálykodó államtitkárai között hogyan tegyen igazságot. Gyurcsánynak leginkább Banai Károly kinevezése volt hasznára, aki legalább egy kézbe fogta a külügyi döntés-elõkészítést, de a miniszterelnök szeszélyes csapongását õ sem tudta megakadályozni.

Hiába a kormányváltás, semmi sem változott
A kormányok jönnek-mennek, de Magyarországon egyvalami változatlan: a hazai gazdasági elit körei. A magyarországi nagyvállalkozók, akiktõl nem szabad megkérdezni, hogyan szerezték elsõ millióikat, egy perc alatt váltanak politikai identitást, ha arra van szükség. Az amerikaiak jól látták: Gyurcsány orosz fordulatáért elsõsorban a Demján-Csányi-Kapolyi trió a felelõs. Elõbbi plázákat szeretett volna építeni Oroszországban, a második egy orosz bankot szeretett volna kapni bagóért, a harmadik pedig az orosz gáz elsõszámú importõre akart lenni kis hazánkban, némi maffia-közeli Gazpromos háttérrel. Az, hogy ezek az üzletek milyen következményekkel jártak, már kevésbé volt fontos. Nem számított, hogyan használja ki Magyarország egyoldalú energetikai függõségét a Gazprom, ha az Emfeszen keresztül ki lehetett tömni a pártok koffereit. A zemberek persze a magasabb gázárakkal fizettek, de ez a döntéshozókat soha nem érdekelte igazán.

Hiába volt „forradalom” Magyarországon 2010 tavaszán, a lényeg továbbra is változatlan. Nem épül meg a Déli Áramlat és a Nabucco sem, mert az a Molnak (és a másik legfontosabb részvényesnek, az ÖMV-nek) nem hozna elég nagy profitot, nekik megfelelnek a mostani megállapodások is. Igaz, ha verseny lenne ezen a piacon, talán olcsóbb lenne a gáz, de ez ugye részletkérdés. Ha Demján Sándor ki akarja használni a kínai építõipari robbanást, akkor Orbán Viktor engedelmesen a földig fog hajolni Ven Csia-pao elõtt, mert meg fogják gyõzni arról, hogy ez Magyarországnak jó lesz. Valójában persze Demjánnak és társainak lesz jó, de hát a nemzeti ügyek kormánya örömmel áll ki a nemzeti nagytõkések mellett egy új futballakadémiáért, vagy más látványprojektért cserébe. Az amerikai diplomaták pedig csodálkoznak, mivé lett hû szövetségesük alig másfél év alatt.

Forrás: Link