Az utolsó óriások egyike - 108 évvel ezelõtt született Marschalkó Lajos (1903-1968)
Születésnapján Wass Albert 1968-ban papírra vetett írásával emlékezünk és tisztelgünk a mindmáig agyonhallgatott, nagy magyar vátesz elõtt.
Wass Albert:
Magyar szemmel

Valahányszor egy óriásfa kidõl, a roppanásba beleremeg az erdõ. Fejüket összedugják a szálerdõ tömegfái és suttogva adják tovább a hírt. A hegygerincek õrt állói, a ritkuló óriások, sötéten összenéznek s számítani kezdik az idõt, ami még hátra van.

A történelem szaggatta magyar hegylánc újra kopárabb lett. Marschalkó Lajos kidõlt az õrizõk sorából. Megüresedett helyén foghíjassá karsztosodott a magyar gyepû. Olyan ember dõlt ki, akinek helyére nem termett utánpótlás.

Országokon és tengereken túl miként szólhatna méltó emlékezéssel a kortárs? Méltatni az eltávozott bajtársat mögöttünk jövõ nemzedékek dolga. Mi, öregek külön-külön hitet tettünk a magunk lelkiismerete és tudatos meggyõzõdése szerint s megpróbáltunk ennek alapján élni. Hogy emlékünket kõvel dobálják, avagy márványba vésik, keveset számít. Éltünk, küzdöttünk, álltuk az idõt, ahogy azt a lélek parancsa bennünk megkívánta. Másképpen nem tehettünk, ennyi az egész.

Marschalkó Lajos hitet tett a maga módja szerint, s hite alapján élte életét, nemzetét szolgálva. Izzó magyarságában öklelt, mint a bika, védte a magyar gyepût körömszakadtáig, utolsó leheletéig, mert mást nem tehetett. Önmagát adta életének minden percében, s véres betûkkel viselte homlokán a jelszót: „ne bántsd a magyart!“ Ember ennél többet nem tehet, minthogy önmagát veti küzdelembe, amikor nemzetéért síkra száll. Marschalkó Lajos élete egyetlen nagy síkraszállás volt, elejétõl végéig. Hogy jobban remegett alatta a föld, mint mások alatt? Ez az óriások kiváltsága, avagy balsorsa, aszerint, hogy a megrendülõ föld s a felszakadó szikla milyen pillanatnyi változásokat okoz közvetlen környezetében. Az igazi nagy eredmények csupán a kihatások és összefüggések hosszú láncolatainak során mutatkoznak majd, s az abból fakadó gyümölcsöket jövendõ nemzedékek új sarjai élvezik. A gyepûk viaskodó óriásainak csak a küszködés jut, meg a sebek, amiket nyílt ellenség vagy pártütõ barát fegyvere okoz.

Sok sebbõl vérzett Marschalkó Lajos ezen az átokkal sújtott magyar gyepûn. Emlékezetének adassék tisztelet: bármilyen mélyre hasítottak is olykor a sebek, a magyar szó hitet tett harcosa meg nem hátrált soha és nem roskadt térdre senki emberfia elõtt.

Az egyre szegényebbé karsztosodó magyar õrgerincen most már üresen marad a helye. Gyöngemarkú utódok között nem akad olyan, ki elejtett fegyverét fölragadni merné. De ha lesznek még valamikor, akik kõbe véssék a magyar írás e hõsi korszakát, fölróhatják majd arra a magányos sziklára: „Itt állt és küzdött a nemzeti eszme védelmében, szemközt a világgal, az utolsó óriások egyike!“

De az õ számára ma már ez se fontos. Óriások természetrajzához tartozik - s ez különbözteti meg õket a törpéktõl - hogy amit tesznek, azt nem elismerésért, érdemrendekért, csengõ aranyakért teszik, hanem egyszerûen azért, mert lelki alkatuk olyan, hogy másként nem tehetnek. Minden porcikájukkal élik azt, amiben hisznek, s lelkük minden izzó erejével hitet tesznek amellett, amit élnek.

Óriásfák tulajdonsága az is, hogy mankóval nem élhetnek. Amikor dõlnek, egymagukban dõlnek és egészen. Tegnap: viharral dacoló eleven valóság. Ma: föltépett seb a hegygerincen, sajgó üresség a láthatár peremén, szorongató emlékezés. A szemlélõdés távlatából nézve kopár folt az egyre jobban elszegényedõ magyar láthatáron.

Sokasodnak a törpék ezen a földön, s az óriások rendre kivesznek.

(Kanadai Magyarság 1968)

***

Talán nem hiábavaló próbálkozás, okulásul szintén felidézni a 20. század egyik legnagyobb magyar látójának, a magyar nemzeti panteonból máig kitagadott Marschalkó Lajosnak hatvan évvel ezelõtti merengését azzal kapcsolatban, hogy mi fog történni Magyarországon a kommunizmus bukásának pillanatában. Annak idején – 1951-ben – Marschalkót még a nemzeti emigráció köreiben is túlzott rémlátomások propagálásával vádolták, mikor a Brazíliában megjelenõ „ÚJ MAGYARSÁG“ hasábjain „A magyar állampolgárság revíziója“ címmel megjelentette a témával kapcsolatos írását.

És most – hatvan év távlatából – írását olvasva elmondhatjuk, hogy a múltba nézõ és jövõbe látó Marschalkó próféta volt a javából, és arra is választ kapunk, hogy miért nem volt, miért nem lehetett rendszerváltás...

Marschalkó Lajos:
A magyar állampolgárság revíziója

A második világháború kirobbanásának története még legtávolabbról sem tisztázódott. Milyen rejtelmes erõk vezették a világot a New Deal-tól a brombergi vérengzésig, majd a lengyel-német háborútól a nürnbergi perig, azt a történelemírók fogják – ha ugyan egyáltalán tudják – tisztázni. A háborúban senki sem gyõzött, még Amerika sem.

Kizárólag egyetlen „szétszórtan is diadalmas“ nép maradt a porondon. Az õ kezében maradt a megtorlás, az országok kormányzása, õ állt a jaltai konferencia mögött, a nürnbergi tárgyaló terem vasfüggönyei és az amerikai zászlók mögött; õ akadályozta meg a bolsevizmussal történõ leszámolást. Ha valaki tudja, hogy Oroszország tényleges ura épp úgy egy Berija, mint ahogy Amerikát a Kuhn és Loeb bankház neveltjével, a Butten-Wieser-gyerekkel kormányoztatja Herbert Lehmann New York-i szenátor, ha nem felejtjük, hogy Rákositól Pauker Annáig csaknem azonos kezekben van minden vasfüggöny mögötti hatalom, akkor el kell hinnünk, hogy Einstein grandiózus álma a világkormányról nem távoli utópia.

Miután azonban ennek a teljes és totális világuralomnak egyetlen megvalósulási formája csak a bolsevizmus lehet, hinni kell benne, hogy Amerika konstruktív erõi egyszer mégis csak felébrednek, lerázzák Herbert Lehmann, Morgenthau és Frankfurter Félix diktatúráját, és megfojtják a bolsevizmust. Ekkor a világkormány vezetõi és állampolgárai számára elérkezett hatezer éves történelmük legveszélyesebb pillanata. A vasfüggöny szétszakad, a börtönök megnyílnak és az elnémított tanúk elmondják: kik voltak a hóhérok, diktátorok, börtönõrök és a világszerencsétlenség haszonélvezõi.

Ebben a pillanatban a magyar nép újra szembe fog nézni az emancipáció kora óta fennálló legnagyobb problémával. Elõször 1919 márciusában látta ennek a problémának véres, sátáni arcát: a Szamuelly, Korvin-Klein által felakasztott parasztok, papok, katonák holttestét, az ezeresztendõs keresztény birodalom helyén megvalósult diktatúrát. A z 1919-es kommün azonban gyatra improvizáció volt, s habár 42 népbiztos közül 35 egy idegen népbõl került ki, nem lehetett teljes bizonyossággal azt állítani, hogy mindez a 640.000 magyarországi zsidó akaratával, helyeslésével történt. Szamuellyéknak voltak zsidó áldozatai, a szegedi ellenforradalomban szerepeltek zsidó tisztek is, és a nagykapitalista zsidóság akkor még elkülönítette magát a Moszkva-küldötte terroristáktól és az egész hóhérmentalitástól. Ami az ellenforradalom után folyt, a gyárakban, bankokban felállított numerus nullus a középosztály fiataljai ellen, a sajtó fölötti uralom, a középosztály színházi életes megmérgezése végeredményben – ha enyhén ítéljük meg a tényeket – nem volt más, mint emberileg érthetõ pozícióharc. Egy hontalanságban élõ kisebbség elszánt küzdelme, hogy minél több és jobb életlehetõséget teremtsen magának és fiainak.

Mindebben azonban még nem voltak felismerhetõk az ószövetségi nácizmus korlátlan faji és uralmi tendenciái. Még mindig voltak asszimilánsok és maguk módja szerint patrióták, és az ószövetségi nácizmus totális gyûlölete csak kevesek szemében lobogott olyan félelmetesen, mint manapság. Az Anschluss után vált csak érezhetõvé, hogy 640.000 magyar állampolgár egységesen és totálisan a befogadó nemzet céljai ellen sorakozik fel. Még a szovjet elleni hadüzenet pillanatában sem akartuk hinni, hogy komoly lehet az országszerte terjesztett jelszó, az alvilági erõk hadüzenete: „ha gyõzünk, keresztény koponyákkal fogjuk kövezni az utat“. Mindez csak akkor vált megrázóan komollyá, amikor a szovjet fegyverek árnyékában ez az „útkövezés“ meg is kezdõdött.

Közben azonban történt egy és más, ami a probléma helyes megítélésénél döntõ fontosságú. Magyarország kétszer mentette meg azt az embertömeget, amely késõbb ellenséges gyûlölettel sorakozott fel minden ellen, ami keresztény és magyar. Elég itt utalni Ravasz László ref. püspök 1946 évi körlevelére, amelyben megállapította, hogy ha a jugoszláv háború kitörésekor Magyarország 1941. április 6-án beavatkozik Hitler ellen és a németek megszállják az országot, három évvel hamarabb elhurcolják a zsidóságot, és gyakorlatilag ma már egy sem él azok közül, akik a magyarságot gyilkosnak, barbárnak, antiszemitának gyalázzák. Ma már nem titok, hogy amíg a sajtó egy része vadul uszított a hitlerizmus ellen, amíg az ószövetségi nácizmus forrófejû tömegei a német átvonulás megtagadását, tehát a Hitler-ellenes háborút követelték, addig a messzebbnézõ vezetõk, a zsidó kapitalizmus, gyár, bank, üzlet befolyásos felsõházi tagjai, minden rábeszélõképességüket latba vetették a kormányzói családnál, hogy Magyarország Hitler mellett vonuljon hadba. Másodszor akkor áldozta fel magát a magyar nép, amikor 70.000 külföldi menekültet bujtatott, amikor tûrte a baloldali sajtó fél-bolseviki propagandáját s mindazt, amit a Lajtán túl „az egymilliós magyarországi kémközpontnak neveztek“.

Hitler 1944. március 19-én kizárólag emiatt szállta meg Magyarországot, hiszen ekkor már egyáltalán nem kellett tartania az angolszászok balkáni partraszállásától, amelyet 1943 novemberében a teheráni konferencián letiltottak.

A háború elveszett. Az Európába érkezõ nyugati szövetségesek meglátták a keresztény Európa romjait, s mindez oly borzalmas élmény, lelkiismeret-furdalás, bûntudat volt számukra, hogy sürgõsen ki kellett találni valami ennél is nagyobb rettenetet, valami ennél is barbárabb borzalom ötletét, hogy ezzel – utólagosan – igazolhassák Monte Casino, Köln, a Pinakothéka, Drezda elpusztítását. A hitleri KZ-élet százszoros felnagyítása erre a célra kitûnõen alkalmas volt, azonban életre szülte az ószövetségi nácizmus gyilkos fajtáját, a cionista nacionalizmust, és a háború egyedüli gyõztesévé tette a zsidóságot.

Fél évvel a nyugati szövetségesek gyõzelme után, szinte kizárólag az ószövetségi nácizmus bosszújának rettenetében vonaglott Európa. Az amerikai bírák mögött õk álltak Nürnbergben és Budapesten, õk szaladgáltak a C.I.C. egyenruhájában, õk szolgáltatták ki az európai antibolsevistákat a szovjethóhéroknak, õk lettek a budapesti Andrássy út 60-ban a rendõrtisztek, õk ültek a népbíróságok dobogóin, õk voltak a hamis tanúk és egyben a nézõközönség, amely a kivégzéseken kórusban üvöltötte a hóhér felé: „Lassabban, Bogár!“

Ez már nem az 1919-es improvizáció volt, hanem egy nagyarányú tömegmozgalom. Új Purim, amelyben ismét „70.000-et pusztítanának el gyûlölõik közül“. Most már nem irányzat került szembe irányzattal, hanem nép állott szembe néppel. A szovjet fegyverek által elnyomott, halálra sanyargatott magyarság a KZ-ekbõl hazatértek népével, amely fanatikusan hitte, hogy õ gyõzött. A magyar népen is!

Néha az oroszok maguk is döbbenten nézték ezt az új nácizmust. Néha az oroszok is megkérdezték a magyaroktól, hogy tulajdonképpen õk gyõzték-e le a magyarságot, vagy a „magyar állampolgárok“? Egy gigászi méretû kereszténypogrom volt ez, egy páratlanul álló nácizmus, amelynek fanatizmusa elsöpört mindenkit, aki békét, nyugalmat, megbocsátást keresett. Ha majd meg lehet írni a Mindszenty-per igaz történetét, akkor ki fog derülni, hogy maga a Prímás is ennek a bosszúnak lett az áldozata. Amnesztiát kért a bebörtönzötteknek, tehát ráfogták, hogy – antiszemita! Hiába mentette meg az üldözöttek ezreit, az amerikai cionisták lapjának egyetlen tudósítása elég volt, hogy elindítsa ellene a végzetet. Akik elfogták, kínozták, vallatták, injekciózták, akik börtönõrei és a tárgyaláson fegyõrei voltak, egytõl egyig azok közül kerültek ki, akik talán személy szerint is neki köszönhették az életüket.

Bár nem hiszünk a kollektív bûnösségben, ezúttal nem kétséges, hogy azok a magyar állampolgárok, akik 1945 áprilisa után hazatértek a német KZ-ekbõl, kollektíven a magyar nép ellen foglaltak állást. Ezt tették 1941 és 1944 között is, amikor egyszerûen megtagadták a magyar állami fennhatóságot, és nem is titokban, hanem nyíltan, nem elszórtan, hanem kompakt tömegben a magyar külpolitika, a magyar országgyûlés ellen foglaltak állást, és külföldi, ellenséges erõk ötödik hadoszlopává váltak, végül gyõztes és elnyomóként jelentkeztek egy néppel és országgal szemben, amelynek polgárai voltak. Idegen hatóságok, megszálló hatalom segítségét vették igénybe, hogy bosszúvágyukat kielégíthessék és – ami döntõ kérdés – a hontalanságban is idegen hatóságok igénybevételével üldözik a hontalanokat. Ez a döntõ bizonyíték arra, hogy ellenségesen állanak szemben magával a magyarsággal, és nem tekintik magukat többé állampolgároknak.

Az utak kettészakadtak, az együttélés lehetõsége örök idõkre megszakadt.

Sorsválasztás volt ez, és Magyarország egyik nemzetisége nem a magyar sorsot választotta, hanem attól a legélesebben elkülönítette magát. El kell ismerni, hogy végtelenül kisszámú kivételek vannak, különösen azok között, akik nagyobb anyagi érdekeltséget hagytak hátra Magyarországon, de azt a 17-20 embert, akik például a Felvidék visszacsatolt területein hûek maradtak a magyarsághoz, a magyar egyensúly törvények is kivételezték s a jövõben is kivételezni fogják.

Nagyban és egészben azonban el kell fogadni nekünk is azt, hogy a sorsválasztás megtörtént. Ez annál is logikusabb, mert a felszabadulás esetén – remélhetõleg – az új Izrael állam léte lehetõvé teszi, hogy mindenki saját hazájában élhesse életét. A problémának ez a része azonban két csoportból áll. Egyfelõl ott vannak a Magyarországon maradtak és azok, akik 1945 után a KZ-ekbõl, Lengyelországból, Szlovákiából, Romániából és a Szovjetunióból Magyarországra özönlöttek, noha ott nem volt elõzõleg sem lakóhelyük, se állampolgárságuk.

Reméljük, hogy még egy Pax Americana esetén is marad Magyarországnak elég szuverenitása egy új állampolgársági törvény megalkotásához, amely ezt a kérdést tisztázza.

A probléma másik részét a „hazatérõk“ alkotnák, akik a felszabadulás pillanatában fel fogják fedezni magukban a magyar hazafias érzést. Ezek számára épp az amerikai demokrácia szolgáltat kitûnõ példát Ellis Island kies szigetével, amelynek demokratikus berendezését e sorok írója közel két évig tanulmányozta – belülrõl. A magyar felszabadulás pillanatában gondoskodni kell egy ilyen kitûnõ intézményrõl, ahol tárgyilagos bírói jogorvoslat lehetõségével ellenõrzött vizsgálat állapítja meg a visszavándorlók nemzethûségét; sõt, miként Amerikában történik, azt is, hogy a jövõben feltételezhetõ-e az illetõrõl nemzet iránti hûség.

Elképzelhetetlen, hogy olyanokat, akik 1945-ben hazatértek, összeszedték a véres aranyat, kielégítették bosszúvágyukat, majd kivándoroltak New Yorkba, Argentínába, Ausztráliába s tovább folytatták a magyarüldözést, egy független magyar állam visszafogadhassa állampolgárokként. Ezek nagy része csak elnyomóként térhetne vissza, amerikai patronátus, vagy még inkább a New York-i vezetõk védnöksége alatt. Magyarország azonban nem igényel sem elnyomókat, se kiváltságos betelepülõket, akik nem magyar fennhatóság, hanem valami világpolgári patronátus alatt állanának. Külön jogokat, kiváltságokat nem adhatunk senkinek, még magyaroknak se. Legkevésbé olyanoknak, akik a Hazával s a Nemzettel szakítottak és a legyõzött nemzettel szemben, mint gyõztesek jelentkeztek.

Sajnos nem hagyható figyelmen kívül egy rendkívül komoly veszély, az tudniillik, hogy a bolsevizmus leveretése esetén ez az ószövetségi nácizmus újra mindenáron egyedüli gyõztessé akar válni, amihez meglehetõs gyakorlatot szerzett 1945-ben. Ez esetben félõ, hogy a bolsevizmus felszámolását egyszerûen kiveszik a független nemzetek kezébõl, és rábízzák valami társutas szervezetre, mert hiszen máris olvastunk igen emelkedett értekezéseket arról, hogy a bolsevisták közül senkit sem szabad megbüntetni majd.

Az 1945-ös bosszúakció résztvevõi és kitervelõi máris kieszeltek – ezúttal – egy nagy mentõakciót, amelynek célja megmenteni mindenkit, aki közülük való, még akkor is, ha száz vagy ezer gyilkosság terheli az illetõ lelkét. Bosszút senki sem akar, legkevésbé a magyar emigráció, azonban itt már nem errõl van szó, hanem arról, hogy a saját állampolgáraik fölötti törvényes ítélkezést is ki akarják venni a felszabaduló, független államok hatáskörébõl. Erre megdöbbentõ példákat lehet felsorolni. Amerikában egy Majer Mittelmann nevû egyént feljelentettek, mert a hitleri KZ-ben megölte Kriger Benjamin bátyját.

A gyilkosságot nem tárgyalhatta amerikai bíróság.

A gyilkos megbüntetésére az American Jewis Congress küldött ki döntõbíróságot.

Németországban egy Offenbach nevû helységben nem akartak alkalmazni egy dr. Levy nevû orvost, aki azelõtt soha nem lakott Németországban. Az amerikai hatóságok elrendelték dr. Levy kényszerbebocsátását. Ugyanakkor Otto Strasser hiába fordult már az emberi jogok bizottságához – többéves küzdelem ellenére sem akarták engedélyezni, hogy visszatérhessen saját hazájába. A németek viszont kötelesek tûrni, hogy 9.000 Izraelbe kivándorolt személy – akik közül 6.650 egyáltalán soha nem volt német állampolgár, visszavándoroljon, letelepedjék Németországban. Vajon nem fogja-e egyszer nekünk is azt mondani Magyarország amerikai fõbiztosa, amit Mr. McCloy mondott a németeknek: „túl kevesen vannak!“

Kétségtelenül van egy nagyon komoly, egyáltalán nem lebecsülendõ irányzat, amelyet dollár százmilliók támogatnak, s amelynek célja, hogy államfeletti kiváltságokkal lássák el egyetlen nép fiait. Nekik minden állam köteles beutazási, letelepedési engedélyt adni, köteles õket kiváltságokban részesíteni. Õ felettük nem ítélkezhetik az állam bírósága, õket nem tartóztathatja le az állam rendõrsége, õk viszont korlátlanul megszabhatják, hogy egy hontalan magyar hazatérhet-e Budapestre. Minderre azonban azt mondják, hogy: rémlátás. Olyan hatalom nincs, amely ezt a célt elérhetné.

A keresztény népeknek azonban halvány fogalmuk sincs arról, hogy milyen tervek forrnak az einsteini világkormány, sõt az Egyesült Nemzetek boszorkánykonyháján. Ilyen például a népgyilkossági törvény, amely látszólag a szovjet népgyilkosságai ellen irányul. Néhány tisztánlátó amerikai az utolsó pillanatban leplezte le, hogy a nagy dérrel-dúrral megalkotott törvénybe titokzatos hatalmak belecsempésztek egy paragrafust. A Genocide Convention 2 paragrafusa szerint egy embercsoport tagjainak „testi vagy szellemi megsértése“ csoport-gyilkosságnak minõsül és öt-, vagy többévi fegyházzal büntetendõ. Magyarul azt jelenti, hogy ha valaki nem tartja nagy embernek Einsteint, vagy célzást tesz származására – tehát szellemileg megsérti „Dávid szent magjának“ akármelyik leszármazottját, ötévi fegyházra ítélhetõ.

Ezzel a törvénnyel semmi esetre sem lehet megakadályozni például az örmények vagy a magyar hadifoglyok, koreai amerikai katonák, magyar szerzetesek elpusztítását, azonban meg lehet fojtani a maradék szellemi szabadságot, és tökéletesen meg lehet alapozni a világkormány uralmát. Minden tiltakozás egyszerûen genocídiumnak minõsül, és aki Kahána Mózes „Dögölj meg apám“ kezdetû versét kifogásolja – tehát szellemileg megsért egy Kahánát – mint fajgyilkost börtönbe lehet vetni örök idõkre. A magyar konzul, ha nem ad beutazási vízumot egy izraeli visszavándorlónak – tehát szellemileg megsérti az érzékeny lelkû polgárt – fajgyilkosnak minõsül. A legszükségesebb, leghumánusabb nemzetközi törvény ürügyén így épülne a tökéletes, totális világfölötti terror, egyetlen nép kíméletlen világuralma. A bolseviki terror helyén a másik, mely azonban semmiben nem különbözik az elõzõtõl, sõt a bolsevizmusnál veszélyesebb, mert láthatatlanabb, megfoghatatlanabb, s mivel kifelé nem véres, nem is vált ki olyan ellenállást, mint az elõbbi.

Mindezt el kellett mondani, hogy a magyar emigráció lássa: a probléma arculata megváltozott, de a probléma megmaradt. Eljön az idõ, amikor szembe kell vele nézni, a kultúrember nyugodt, humánusan látó szemével, de a szabad, független magyar bátorságával is.

Új Magyarság (Brazília) 1951