A második világháború utáni évtizedekben bekövetkezett felbomlásuk óta az európai gyarmatbirodalmaknak igencsak gyászos a reputációjuk, ami a nyugati „haladó” értelmiség szerint eleve igazolja a vén kontinens geopolitikai hanyatlását és a Reich vereségébõl született nemzetállamok erkölcsi elítélését.

Kolonializmus, fasizmus, antiszemitizmus: Európa három fõbûne, amelyek nevében egyszer s mindenkorra bele kellene törõdnie abba, hogy elveszítette civilizációs primátusát az Egyesült Államok javára, amelyet mentesnek tartanak ezektõl a szörnyûségektõl, noha az amerikai kontinens hamisítatlanul gyarmati típusú meghódítása az õshonos népeknek a világtörténelemben példátlan mértékû kiirtását eredményezte. Így egy sajátságos (posztkoloniálisnak mondott) tanulmányi irányzat alakult ki a „politikai korrektség” par excellence kísérleti terepeként funkcionáló amerikai egyetemeken azzal a céllal, hogy kielemezzék, megmagyarázzák és világszerte elterjesszék az egyik legújabb és teljesen önkényes módon tudományos teória rangjára emelt propagandisztikus rögeszméjüket, miszerint az európai országokban tapasztalható rasszizmus és etnikai diszkrimináció valójában a csak látszólag eltemetett gyarmati múlt öröksége.

Nem csoda, hogy az óceán túlpartjáról hangszerelt bûntudatra ébresztõ kampány hatására az európaiak történelmileg kialakult (és bizonyos szempontból kétségtelenül indokolt) felsõbbrendûségi tudata alig egy emberöltõ alatt akut kisebbrendûségi érzéssé változott. Az általános iskolától az egyetemig módszeresen folyik a gyarmati történelem át-, pontosabban leértékelése Európa hanyatlásának fényében, amelyet jelképesen Nürnbergben ítéltek el, és amely ugyancsak jelképesen önmaga fabrikál terhelõ bizonyítékokat saját bûnperéhez - a „posztkoloniális etnomazochizmus” klinikai eseteként, amely immáron sokk-terápiát igényel.

Vajon Chesterton idejekorán megsejtette az európai önmarcangolás napjainkban tetõzõ hullámát, amikor azt mondta, hogy a világ tele van megbolondult keresztény eszmékkel? Meglehet. A világ azonban túl kicsi ahhoz, hogy helyet adjon ennek a kielégíthetetlen és már-már patologikus szenvedéséhségnek. Szegény Európa. Szüntelenül megemlékezik, de nem a dicsõ múltjáról, hanem a (kolonizáció, imperializmus, holokauszt) lesújtó mérlegérõl. Mea culpa, mea maxima culpa. Szegény Európa. Összetörve került ki 1945 kataklizmájából és többé már nem akar randevúzni a történelemmel. Ehelyett mazochista kéjjel ostorozza önmagát, lobotómiás erkölcsiségének perverz bizonyítékaként. Valósággal belebetegedett a bûnbánat-mániájába és az altruizmusába.

Lassanként egy egész földrész merül bele az anakronizmus szentségtörésébe, vagyis a történelem szelleme elleni bûnbe, még mindig és már csak egy mesterségesen fosszilizált múltban élve: az afrikai hódítás, a néger rabszolga-kereskedés vagy a náci koncentrációs táborok idejében. Ez a gyarmatosítás fekete könyve, amely egy folyamatosan reaktivizált „referencia-bûnt” - adott esetben a gyarmatosítást - állítja pellengérre; Európa „eredendõ bûnét”, amely az egykori gyarmatokat az örökös eltartott és segélyezett státuszába juttatja. Jól láthatóan egyesek (az afrikaiak) rosszhiszemûsége mások (az európaiak) rossz lelkiismeretét táplálja, az öngyûlölet és a másik/mások szeretetének dialektikus kölcsönhatásában - az úr és a szolga hegeliánus dialektikájának kortárs verziójaként.

Manapság a Nagy Háború halottainak emelt emlékmûveket felváltják a deportálásra emlékezõ plakettek. Egyes nyugat-európai országokban évente akár öt-hat alkalommal is a soára emlékeznek - többször, mint Izraelben. De ha eddig a zsidók kizárólagos jogot formáltak a genocídium fogalmára, az utóbbi idõben más kisebbségek (a négerek, a homoszexuálisok, a cigányok stb.) is szemet vetettek rá. Mindenki áldozatnak tartja magát, az európai, heteroszexuális, fehér férfit kivéve, aki születésénél fogva négyszeres hendikepet cipel magával.

A holokauszt állítólagos egyedisége egy szimbolikus „azonosítatlan repülõ tárgy” (OVNI) volt. A szenvedés piacán nem volt megfelelõje a soá-biznisznek, amint azt Norman Finkelstein hatásosan kimutatta (A holokauszt-ipar. Gondolatok a zsidó szenvedés tõkésítésérõl, Kairosz Kiadó, 2003). Ez törvényesítette a zsidó monopóliumot, és ez emelt áthatolhatatlan siratófalat a holokauszt és a mindennapi gonoszság közé, egyfajta áldozati trösztként. A trösztöket azonban, mint tudjuk, végül mindig feloszlatják - ez a ún. banalizáció, amelyrõl a történészek lesújtott hangnemben beszélnek, valójában azonban csupán a zárt monopolgazdaságból való átmenet a nyílt versenygazdaságba; más szóval az emlékezetek konkurenciája, avagy mindenki szenvedése mindenki ellen. És persze ahány áldozat, ugyanannyi emlékezeti jövedelem is.

Noha a kritikus gondolkodás kizárólag az európai géniusz sajátossága - földrészünk éppen ezáltal különbözik a többi civilizációs tértõl -, ez azonban nem jelenthet permanens önkritikát, sem siránkozó mazochizmust. Márpedig most éppen ebben „jeleskedünk”, és ez arra késztet bennünket, hogy csak a nyugati imperializmust ítéljük el, miközben az arab, oszmán, mongol és minden másfajta hódítónak nagyvonalúan megbocsátunk, sõt mi több, a pireneusi félsziget mór gyarmatosítását például kimondottan haladónak számít üdvözölni, mint valamiféle jó gyarmatosítást.

Furcsa paradoxon. Valaha az archaikus kultúrákra hárítottuk az erõszakot, amelyet nem akartunk magunkban látni. Ma viszont magunkra vesszük ezt az erõszakot, hogy ne lássuk meg a többieknél. Ez megkíméli a volt gyarmatokat attól, hogy õk is önkritikát gyakoroljanak. Mi volt az, ami ezeket a társadalmakat gyarmatosíthatóvá tette? Netán strukturális gyöngeségük vagy krónikus tehetetlenségük? Megannyi hiányosság, amelynek mindenképpen civilizációs légmozgást kellett okoznia. Ahogyan nekünk is meg kellene vizsgálnunk a jelenlegi európai letargia okait, amely egy fordított gyarmatosítás minden jellegzetességével rendelkezõ hódító-térfoglaló bevándorlás ideális áldozataivá tesz bennünket. Mert Európában jelenleg egy ugyanolyan mértékû tragédia van kibontakozóban, mint amely egykor Afrikát és Amerikát sújtotta. Talán ideje lenne végre megírni az európai bevándorlás fekete könyvét is, amíg még egyáltalán maradtak õshonosok, akik tanúskodhatnak róla.