Mialatt a világ az olajért folyó háborúkat illetõen jól értesült, kevesen tudják, hogy Afrika keleti partján nem kevesebb mint tíz ország vív stratégiai harcot a Nílus vizéért. Egyiptomot azzal vádolják, hogy kisajátítja a folyót, amit az Etiópia vezetésével fellázadt Nílus-medence nem néz többé tétlenül. Mindeközben az “arab tavasz” elsöpörte Mubarakot, nyáron pedig megszületett Dél-Szudán. Link
Az “Örök Folyó” és a gyarmati igazságtalanság

A Nílus 6685 kilométerével a világ leghosszabb folyója, az öntözéses földmûvelés és a potamikus társadalmak alfája. Vize létszükséglet, az utóbbi évtizedekben kilenc ország gazdaságát és mindennapjait határozta meg, július – Dél-Szudán függetlenedése – óta tíz afrikai nemzet folyója. A modern civilizáció a víz felhasználásának egy új oldalát állítja középpontba. Az energia-elõállítás régóta érzékeny pontja a nílus-medencei külpolitikának és kapcsolatoknak.

Az úgynevezett gyarmati szerzõdések egy meglehetõsen egyenlõtlen helyzetet teremtettek. Az 1929-es, Egyiptom és az akkori gyarmatbirodalom, Nagy-Britannia által kötött megállapodás szabad kezet adott Kairónak. Bármely más Nílus menti állam hozzájárulása nélkül volt jogosult duzzasztógátakat építeni, ugyanakkor megvétózhatott minden olyan Felsõ-Nílus menti projektet, amelyet veszélyesnek ítélt saját vízkészlete szempontjából. A dokumentumot a késõbb függetlenedõ felsõ-nílusi államok nem ismerik el, mondván, hogy nem vettek részt annak elfogadásában.

Mindent Egyiptomnak, semmit a többieknek
Az érintett országok

A térképre tekintve jól kivehetõ a két „tábor”. Az Alsó-Nílus mentiek: Egyiptom és Szudán, a haszon élvezõi. A többi hét állam, a kizsákmányolt felsõ-nílusiak: Burundi, Ruanda, Tanzánia, Uganda, Kenya, Etiópia és a Kongói Demokratikus Köztársaság. A legfiatalabb államról, Dél-Szudánról a cikk alján olvashat.

A status quo-t az 1959-es paktum jelenti, melyet szintén Egyiptom kötött, ezúttal Szudánnal. Ennek eredményeként jött létre az az abszurd állapot, hogy míg a vízhozam 95 százaléka a másik hét országnak köszönhetõ, a folyó teljes vizének 90 százalékát (!) a két szerzõdõ állam – Egyiptom és Szudán – használja, hajt belõle hasznot. A szembetûnõen méltánytalan elosztást illusztrálandó még egy adat. A Nílus vízének 85 százalékát biztosító Etiópia a teljes vízhozam mindösszesen egy százalékát hasznosítja.

A status quo semmilyen jogot nem biztosít a felsõ-níllusi államoknak, akik több mint egy évtizede „hadat üzentek” a két haszonélvezõ országnak. A „gyarmati átokkal” leszámolni kívánó nemzetek kvázi szóvívõje, Meles Zenawi etióp miniszterelnök kijelentette: „eljött az idõ, hogy Egyiptom eldöntse, a 19. vagy a 21. században kíván-e élni.”

Etiópiának elege lett
A Nílus és az – itt még – kilenc ország

A kávé õshazája egyértelmûen a legnagyobb vesztese a fennálló helyzetnek. Érthetõ tehát, hogy az évek során Etiópia vált a felsõ-nílusi országok szószólójává, a kampány motorjává. Az országban gyakoriak a súlyos áramkimaradások, nagy a szegénység. Amellett, hogy egy gát megépítése e két probléma megoldását jelentené elsõsorban, a kérdés a nemzeti identitás részévé vált. Etiópiának – „sorstársaival” együtt – elege lett abból, hogy 70 éven keresztül minden Egyiptom szája íze szerint történt. 1999-ben a Nílus-Medencei Kezdeményezés (The Nile Basin Initiative, NBI) keretében az addig alárendelt államok felvázolták, hogyan fogják megfosztani Egyiptomot több évtizedes vétójogától, valamint hogyan fogják kivívni a vízhozam arányosabb – és méltányosabb – elosztását. (Eritrea csak megfigyelõként vett részt a folyamatban.)

Meleg helyzet volt, de sikerült ratifikálni

Hét nemzet igényeit összehangolni nem egyszerû, bonyolult politikai kérdés. 11 év intenzív tárgyalássorozatot követõen 2010-ben megkötötték az azonos nevû együttmûködési keretmegállapodást (CFA), ami az afrikai kontinens nílus-medencei részét illetõen a modern kor alapdokumentuma lehet. A középpontjában két cikk áll. Az egyik kimondja, hogy Egyiptomnak nincs többé vétójoga a többi állam projektjei vonatkozásában, míg a másik meghatározza, hogy mi az a korlát, amin felül egy állam nem részesülhet a Nílus vízébõl.

A megállapodás csak a hét ország – akiket gyakran G7-nek is neveznek – egymás közti egyeztetését zárta la, azt azonban a külvilág számára is láthatóvá kellett tenni. A tagok egy évet kaptak, hogy közülük minimum hat ország ratifikálja azt. Ez ahhoz szükséges, hogy a dokumentum nemzetközi jogerõre emelkedjen. Amikor 2 hónappal a határidõ elõtt még mindig csak Etiópia, Tanzánia, Kenya, Ruanda és Uganda hirdette ki, a sajtó vészjósló hangot ütött meg. Burundi februári elfogadásával azonban Egyiptom és Szudán nehéz helyzetbe került: a megállapodás rájuk nézve is kötelezõ lett. Õk ezt vitatják, azzal érvelve, hogy nem vettek részt a folyamatban. A "G7-ek" továbbra is remélik, hogy Egyiptom, Szudán és a még nem nyilatkozó Kongói Demokratikus Köztársaság is csatlakozik hozzájuk. Mert ahogy mondják: „ezzel a megállapodással mindenki csak nyer.”

Miért sajátítja ki Egyiptom a Nílust?
Kattintson és nézegessen képeket
az egyiptomi felkelésrõl!

Egyiptom számára az „Örök Folyó” nem kevésbé fontos, mint bármelyik másik Nílus-menti állam számára. A különbség az, hogy Egyiptom egymaga a víz 75 százalékát használja. Mégis retteg, hogy akár csak egyetlen méterrel is csökkentik vízszintjét. Aggodalma érthetõ. Az ország 2017-re már esetleges vízhiánnyal számol. Fontos hangsúlyozni, hogy azt a rengeteget vizet – évi 55 milliárd köbmétert, hogy pontosak legyünk – nem akárki hasznosítja. A kontinens legnépesebb államáról van szó, több mint 80 millió lakossal. Egy másik adat azonban mindennél jobban rávilágít Egyiptom és a Nílus elválaszthatatlan összefonódására. A lakosság 95 százaléka él a folyó 20 kilométeres körzetében.

Az ENSZ szerint egy országban akkor szûkös a vízellátás, ha a nemzeti átlag évi 1000 köbméter/fõ alá esik. Az egyszerû számítást elvégezve is látszik, hogy még a jelenlegi mennyiség sem elég ahhoz, hogy minden egyiptomi lakos elegendõ vízhez jusson. És ez a status quo. Világos, hogy Kairó minden erejét megfeszítve küzd a fennálló – neki kedvezõ, de teljesen még õt sem kielégítõ – állapot megváltoztatása ellen.

„Lehet több vagy ugyanannyi, de kevesebb semmiképp!”
A Grand Renaissance duzzasztógát,
amitõl retteg Egyiptom

Az egyiptomi vízügyi miniszter szavai: „Arra kérni az egyiptomiakat, hogy hagyjanak fel kultúrájukkal és éljenek a sivatagban, azért, hogy vizüket elvegyék és más országoknak adják? Azt már nem!” Az etióp-egyiptomi vita alapkérdése az egyiptomi félelem megalapozottsága. Az etiópok minden fórumon azt hangoztatják, hogy mindenki jól jár a status quo felrúgásával. Etiópia óriásgátat akar építeni, ehhez azonban el kell hárítani a régióban beidegzõdött egyiptomi vétó veszélyét.

Egyiptom kijelentette, hogy bármirõl hajlandó tárgyalni, amíg saját vízkészlete a tárgyalások következetében változatlan marad – vagy nõ. De semmiképp sem csökken. Az etiópok független nemzetközi szakértõi tanulmányokat lebegtetve igyekeznek nyugtatni az egyiptomiakat, hogy gátjaik – merthogy jó párat terveznek építeni – Egyiptom számára is elõnyösek lesznek. Hosszú útja során a Nílus vize, mire Egyiptomba ér – elsõsorban Dél-Szudán mocsaras területein –, hatalmas mennyiséget veszít a párolgás miatt. Az építendõ etióp szupergát szinte teljesen kiküszöbölné ezt a veszteséget, ami méltányos elosztás esetén tényleg több szereplõ javát is szolgálhatná.
Link

Talán emlékeztek még erre a képre is? Afrika szétszakad, csak idõ kérdése. Ott a törésvonal.