Naplóm/Verseim

Bejelentkezés

Felhasznalonév

Jelszo



Még nem regisztraltal?
Regisztracio

Elfelejtetted jelszavad?
Uj jelszo kérése

Kínai zsidók- zsidók Kínában

Kína a köztudatban évszázadok óta idegenektõl elzárkózó, a külföldre s a külföldire mindig gyanakodva figyelõ birodalom. A kívülállók számára a rejtelmes szokások, a furcsa öltözékek, a kiismerhetetlen írás és a zárkózott emberek érthetetlen beszéde titokzatossá és távolivá tett mindent, ami kínai. Voltak azonban kereskedõk, akik a haszon reményéhen nekivágtak az ismeretlennek. A Közép-Kelet vándorló kalmárjai Kínát is elérték, s néhányan meg is szerették. Már legalább két ezredévvel ezelõtt, a Han-korban (i.e. 206-i. sz. 220) jártak zsidó selyemkereskedõk Kínában. Kõbe vésett feliratok alapján, valamint a 18. századi szájhagyományt megörökítû olasz és francia jezsuiták levelei szerint az elsõ zsidók Han Ming-ti uralkodása idején, idõszámításunk szerint 58 és 76 között, a Selyem út karavánjaival érkeztek. Alátámasztja a feltételezést, hogy ez az idõszak egybeesik a jeruzsálemi templom lerombolásánakk idejével (i. sz. 70), a zsidók szétszóratásának kezdetével. Arra azonban ma már nincs közvetlen bizonyíték, hogy a látogatók némelyike le is letelepedett volna a Középsõ Birodalomban.

Nagyobb biztonsággal állítható, hogy a Tang-korban (618-907) éltek zsidók Kínában. Ebben az idõben a középkor leghatalmasabb világbirodalma és Európa közötti távolsági kereskedelem döntõ részét arabok bonyolították. A kereskedelem elsõsorban tengeren folyt a Perzsa-öböl és a kínai kikötõk között, de a Selyem út mentén található oázisok helyén is elõkerültek korabeli héber nyelvû kéziratok, amelyek alapján feltételezhetõ, hogy arrafelé karavánok haladtak. A Tang udvar toleráns, befogadó pulitikát folytatott az idegenekkel szemben. Ekkor telepedhettek le Kínában az elsõ káldeus keresztények és muzulmánok is. Arab és perzsa kereskedõk nagy számban éltek a nagy tengeri kikötõkben, elsõsorban Kantonban. A kínai zsidókra vonatkozó elsõ történeti feljegyzések is tõlük származnak a 9-10. századból. A Tang-kor idején az arab források szerint éltek zsidók Kantonban, Csüancsouban, Ningpóban és Hangcsouban, a városuk muzulmán negyedeiben vagy azok közelében.

A Szung-kor (960-1279) történetét bemutató kínai történeti mûvekben nem esik szó zsidókról. Ugyanakkor meglehetõs bizonyossággal állítható, hogy a Szung dinasztia idején, a 12. században zsidók is letelepedtek a birodalom akkori fõvárosában, Kajfengben. A kajfengi zsidó közösség az egyetlen, amely fennmaradt egészen a 20. századig. Mielõtt azonban részletesebben ismertetnénk a kajfengi zsidók történetét, folytassuk a kronológiát.

A mongol Jüan dinasztia korából (1280-1368) származó feljegyzésekben számos, elsõsorban hangcsoui zsidókra vonatkozó utalás található. A kereskedõk tevékenységére vonatkozó, az adókat szabályozó rendeletekben is szó esik a zsidókról. A mongol-kori Kínában a zsidók békében élhettek. Az uralkodók támogatták a külföldiek letelepedését, s nem gátolták az idegen vallások terjedését. Montecorvinói János olasz ferences a pápa küldötteként érkezett 1291-hen a birodalom fûvárosába, Kambalikba [Kambalik - "a kán városa", Peking akkori neve]. A császár szívélyesen fogadta õt, engedélyével János barát 1300-ra templomot is építhetett a palota közelében.

Marco Polo így mutatja be a mongol kánok idegen vallásokhoz való viszonyát: "Ezek a tatárok nem törõdnek azzal, hogy területükön milyen istent imádnak. Ha hûségesek vagytok, és engedelmeskedtek a Nagy Kánnak, megfizetitek a kiszabott adót, megtartjátok a törvényeket, azt tehetitek a lelketekkel, ami tetszik. Természetesen az õ lelküket nem kárhoztathatjátok, és nem is nyújthattok ilyesmihez segédkezet. Legyetek zsidók, pogányok, szaracénok vagy keresztények, a tatárok között úgy imádhatjátok isteneteket, ahogy akarjátok." - írja. (Marco Polo utazásai: 54-55. p. Budapest, 1984.) A "bölcs és nemes velencei polgár" írása szerint, amikor Kubilájt megkérdezték, miért tartja tiszteletben más vallások ünnepeit, a Nagy Kán így felelt: "Négy prófétát imádnak a világon, akiknek mindenki tisztelettel tartozik. A keresztények Jézus Krisztust vallják uruknak, a szaracénok Mohamedet, a zsidók Mózest, a bálványimádók pedig Szagamoni Borkant (Sákjamuni Buddhát), mint elsõ istent a bálványok közt. Én mind a négyet tisztelem és becsülöm, mert egyikük bizonyára a legnagyobb és legigazabb a mennyekben, és annak a segítségét kérem." (u.o.: 148. p.)

A kínaiak számára vagy természetes volt a zsidók jelenléte, vagy annyira jelentéktelen, hogy ezért nem igen említették. Tény, hogy egészen a 19. évszázadig kínai forrás szinte alig szól a zsidókról. Még azokban a városokban sem említik a zsinagóga létét, ahol pedig minden kétséget kizáróan voltak zsidó imaházak, mint például Hangcsouban és Kajfengben. A kínai helyi történeti munkákban megemlékeznek ugyan egyes zsidó emberekrõl, akik hivatalt töltöttek be, de közösségrõl vagy vallási csoportról nem. Kínai történetírók a kajfengi zsidó közösség létét sem említik, noha ez szinte az egyetlen, amelyrõl hiteles források maradtak fenn. Igaz, nem kínaiak. Az erre vonatkozó ismeretek elsõ forrásaként jezsuita misszionáriusok levelei szolgáltak. A szerzetesek beszámolóit hitelesíti néhány héber nyelvû kéziratos szöveg, amelyeket most amerikai és izraeli könyvtárak féltett kincseként õriznek, valamint a zsidó közösség életének fontos állomásait megörökítõ, kõbe vésett, kínai nyelvû feliratok, amelyek lenyomatai római és párizsi jezsuita könyvtárak anyagaít gazdagítják.

A zsidók Kínába Jemenbõl vagy a Perzsa-öböl vidékérõl, India érintésével tengeri úton érkezhettek, esetleg a szárazföldön Perzsiából Afganisztánon és Közép-Azsián át vezetõ karaván utakon. Eredetükre vonatkozóan a Cincinattiban, a Hebrew Union College gyûjteményében található imakönyveik nyelvébõl vonhatók le következtetések. A szövegeket elemzõ filológusok szerint a könyvek a Maimonidész-féle jemeni zsidó szertartás hagyományát õrzik. Az imakönyvek szövegének pontozását, valamint a jezsuita Jean Domenge által készített, a Biblia könyveinek és neveinek átírását tartalmazó feljegyzéseket vizsgálva azonban a kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy a kajfengi zsidók inkább Iránból származhattak, mivel héber kiejtésük közelebb állt a perzsiai és babilóni héberhez, mint a jemeni zsidók dialektusához.

Az 1489-bõl, 1512-bõl, 1663-ból és 1679-bõl származó - azóta elveszett kõoszlopok szövegének lenyomata és másolata értékes információkat tartalmaz. A kajfengi zsidók, miután a császár engedélyt adott nekik, hogy székhelyén letelepedjenek (a kínai udvarokban szokás volt, hogy a különbözõ nemzetiségû csoportok, amelyek ajándékokat hoztak a császárnak, az udvar közvetlen közelében, a számukra elkülönített városrészekben lakhattak), 1163-ban hozzákezdtek egy zsinagóga felépítéséhez, amelyet 1279-ben, a mongol Jüan dinasztia hatalomra kerülésének évében átépítettek. 1461-ben a Sárga folyó áradása elmosta a zsinagóga épületét is. 1489-re az imaházat újjáépítették, s az esemény emlékére állították az elsõ kõoszlopot. 1512-ben újabb kõbe vésett felirat készült, amely feltehetõen egy nem zsidó kínai ecsetvonásait örökítette meg. A mintegy 300 családból álló, 1000-1500 fõt számláló kajfengi zsidó kolónia a 15-16. században jó kapcsolatot tartott a kínai hivatalnokréteggel. A kínaiak valószínûleg egy iszlám szektának tekintették a zsidókat. Ennek bizonyítéka, hogy a zsidókra vonatkozó kínai forrásokban ugyanazon a néven említik õket, mint a muszlimokat, sõt a zsinagógát is ugyanúgy a "tiszta és igaz kolostor" néven nevezik, mint a mecsetet.

Tudjuk, hogy minden olyan városban, ahol a feljegyzések zsidókról is említést tesznek, nagy számban éltek muzulmánok is. A többi kisebbséghez hasonlóan a zsidók is megõrizhették identitásukat, önálló kolóniát alkotva éltek a városokban. Tartották a fõ vallási ünnepeket, de a kínai ünnepeket is. Az étkezéssel kapcsolatos törvényeket megtartották, és a körülmetélést is gyakorolták. Arról nem szólnak a források, hogy mivel foglalkoztak. Több orvos volt közöttük, és jó néhány katonatiszt is. Bizonyosan házasságot kötöttek nem zsidókkal is, mint ahogy az a fennmaradt halotti anyakönyvi kivonatokból kiderül, ugyanis ebben olyan családnevek is szerepelnek, amelyeket a zsidók a császári rendelet értelmében nem használhattak. A kínai császár hét kínai családnév használatát engedélyezte a zsidóknak, köztük a Csin - Arany, és a Si - Kõ jelentésûeket, s ez eszünkbe juttatja, hogy az európai zsidók körében (II. József rendelkezése óta Magyarországon is) milyen gyakori a Gold vagy a Stein vezetéknév. 1421-ben történt meg elõször, hogy egy zsidó felvehette a Csao Cseng nevet, és magas katonai tisztséget tölthetett be.

A 17. század közepén, a Ming dinasztia bukását elõidézõ Li Ce-cseng-féle felkelés idején, 1642-ben ismét hatalmas árvíz pusztított a vidéken, amelynek a zsinagóga is áldozatául esett. A tóratekercsek és a könyvek nagy része is elpusztult. 1653-ban a hét család újjáépítette a zsinagógát. Tizenhárom új tóramásolatot készítettek, 1663-ban pedig új emlékoszlopot állítottak, amelynek szövegét egy udvari miniszter, Liu Csang írta. Az oszlop szövege bemutatja a vallást, valamint szól az árvíz következményeirõl is.

A zsidó közösség legnagyobb eredménye, egyben az integráció, az asszimiláció bizonyítéka volt, hogy Csao Jing-csen 1646-ban, a fõvárosban eredményesen letette a doktori vizsgát. A háromévenként rendezett megmérettetésen a fõhivatalok várományosai vehettek részt, akik a tartományi vizsgákon a legjobb eredményt érték el. A hivatalnoki vizsgákon a konfuciánus hagyomány ismeretét követelték meg, a jelölteknek a konfuciánus kánon könyveinek ismeretérõl kellett számot adni, emellett versírásban is jeleskedniük kellett. A kolónia azon tagjai, akik a hivatalnoki vizsgákon részt vettek, már inkább kínaiak voltak, mint zsidók, s az eredményes vizsgát követõ kinevezések után elhagyták a közösséget. Csau Jing-cseng például Fucsienben töltött be magas hivatalt.

A 18. század elejére a közösség életében a hanyatlás jelei mutatkoznak. A század elsõ évtizedében Kajfengbe látogató jezsuiták leírták a zsidókkal való találkozásukat, sõt Domenge elkészítette a zsinagóga vázlatos rajzát is. A misszionáriusok beszámolói szerint a kínai zsidók az ünnepeket és az istentiszteleteket még az 1700-as években is megtartották, de a hívek héber tudása és a zsidó tudományokban való jártassága már megkopott. A kajfengi kolónia hanyatlásának oka elsõsorban tehát nem az üldöztetés volt, hiszen a hagyományõrzést, az õsök tiszteletét az egyik legfontosabb erénynek tekintõ konfucianizmus éppen az identitás megõrzését segíthette elõ. Ne feledjük: a zsidó közösség csak egyetlen városban létezett, legfeljebb ezer lelket számlált, mégis több mint egy fél évezreden át fennmaradt.

A hanyatlás elsõdleges oka inkább az elzártságban keresendõ. A 16. századig a perzsiai zsidó diaszporával még tartották a kapcsolatot, onnan tóratekercsekhez és imakönyvekhez is juthattak. A Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten élõ hitsorsosaikkal a bezárkózó Ming dinasztia uralkodása idején szakadhatott meg a kapcsolat. A keresztény misszionáriusok szabad mozgását is korlátozó mandzsu császári parancs egyik következménye az volt, hogy a zsidók teljesen elszakadtak azoktól a jezsuitáktól is, akik az egyetlen kapcsolatot jelentették számukra a nyugati civilizációval. Az elsõ idegenellenes rendelkezést, az idegen vallások képviselõinek tevékenységét korlátozó császári rendeletet a mandzsu Jung Cseng császár hozta 1724-ben. Az idegenellenesség azokra a zsidókra is kihathatott, akik addigra már meglehetõsen jól beolvadtak a kajfengi kínaiak közé. Az utolsó rabbi 1800 körül halhatott meg, s körülbelül ekkor haltak meg az utolsó kajfengi zsidók, akik a héber nyelvû szövegeket nemcsak elolvasni tudták, hanem meg is értették azokat.

1725 és 1850 között nem tudunk olyan külföldirõl, aki Kajfengbe látogatott, és az ottani tapasztalatairól feljegyzést készített volna. A közösség kapcsolata a Nyugattal a 19. század közepe táján újra éledt. 1850-ben egy sanghaji protestáns püspök két kínait küldött Kajfengbe, hogy tájékozódjanak a zsidó közösségrõl. Csiang és Csiu angolul és kínaiul készítették el a beszámolójukat, lemásolták az akkor még ép kõtáblák feliratait, sõt a közösség szent könyveibõl is vásárolhattak. Megvettek hat tóratekercset, a Tóra különbözõ szakaszait, imakönyveket, szertartáskönyveket, köztük két Haggadát. A hitközséget már szétesõben találták: a zsinagóga romos volt, rabbi nem volt, senki sem tudott már héberül, a kínai idõszámítást használták, s a kínai naptár szerint éltek. A siralmas helyzet hírére az amerikai zsidók elkezdtek szervezni egy missziót a megmentésükre, ám a polgárháború miatt elúszott a pénzügyi alap, meghiúsult a terv. Mire az 1860-as években egy nyugati zsidó felkereste a közösséget, a zsinagóga helyén már csak néhány követ talált. A szegények lebontották az épületet, és eladtak az építõanyagot. Az árvizek, valamint a Taj ping-felkelés (1581-1864) pusztítása jelentette az utolsó mozzanatot a közösség haláltusájában.

A 19. százan végén a kajfengi zsidók még tudtak saját zsidó származásukról, de a vallási elõírásokat már nem tartották be. A körülmetélés hagyománya és a sertéshústól való tartózkodás a 19. század közepéig tarthatta magát. A 19-20. századi látogatók találkoztak ugyan magukat zsidó õsök leszármazottainak nevezõ kínaiakkal, de semmi féle zsidó jellegzetesség, a hagyomány egyetlen eleme sem volt fellelhetõ.

Sanghajhan 1900-ban megalakult egy, a kínai zsidók megmentésére szervezõdött társaság, amelynek tagjai a század elején néhány asszimiláns zsidót Kajfengbe költöztettek, a zsinagóga újjáépítésére azonban már nem volt mód.

A zsidóság kínai történetében a 19. század második felében új fejezet kezdõdött. Az ópiumháborúkat követõ egyetlen szerzõdések megnyitották Kína kapuit a nyugati világ elõtt. Kereskedõk, misszionáriusok és katonák telepedtek le az addig elzárt területeken, köztük abban a Jangce torkolatánál fekvõ kis halászfaluban, amely mára a világ egyik legnépesebb városa és Kína egyik pénzügyi központja lett, Sanghajban. A 19. század közepétõl kezdve Sanghaj a zsidó emigráció központja volt.

A Távol-Kelet legnagyobb zsidó kolóniája élt a város külföldiek számára elkülönített negyedeiben, az úgynevezett settlementekben. Az angol, francia, orosz fennhatóság alatt álló városnegyedekben több mint húszezer zsidó ember élt. Zsinagógáik, kereskedelmi kamaráik, angol, héber és jiddis nyelvû újságjaik és folyóirataik voltak, iskolákat, kórházakat mûködtettek, politikai szervezetekbe tömörültek, a cionista mozgalomban is részt vettek.

A szefárd zsidók a brit fennhatóság alatt álló területekrõl Bagdadból, Bombaybõl és Hongkongból érkeztek a múlt század második fele óta. Közülük a leghíresebb a Sassoon - a David Sassoon and Sons Company már 1843-ben létrehozta sanghaji leányvállalatát -, a Hardoon és a Kadoorie család volt. A nemzetközi kapcsolatrendszerrel rendelkezõ családok a század elejére Kína legnagyobb kereskedelmi vállalatait irányították. A bagdadi származású Silas Aaron Hardoon a Távol-Kelet egyik leggazdagabb embere volt. Az õ támogatásával épült fel az 1985-ben lebontott Beth Aaron zsinagóga.

A második világháború idején Sanghajban mûködött a Távol-Kelet legnagyobb jesivája, a Mir. A sanghaji Wall Street, a Bund egyik leghíresebb épülete a Sassoon Building, a mai Peace Hotel. (A szálloda a maoizmus idõszakában is megõrzött valamit a harmincas évek hanglulatából: a legfelsõ emeleten található kávézóban igazi, hamisítatlan kínai jazz-band szórakoztatta a közönséget.) Sir Jacob Sassoon 1920-ban zsinagógát is épített a Seymour Roadon. Sir Elly Kadoorie, az egyik legbefolyásosabb sanghaji zsidó volt a Sanghaji Cionista Szövetség elnöke 1915 és 1928 között. Az egykori Kadoorie palota, amely 1924-tõl 1949-ig a család otthona volt, ma a sanghaji úttörõk háza.

A zsidó bevándorlás második szakaszában a pogromok elõl menekült askenázi zsidók Szibérián és a mandzsúriai Harbinon keresztül érkeztek Sanghajba. Szegényen, csak a legszükségesebb személyes tárgyaikat magukkal hozva kezdték meg új életüket. Az oroszországi zsidók eleinte kóser vegyeskereskedést, éttermet és üzleteket nyitottak. A. évek során némi vagyonra is szert tettek, üzleti körüket kibõvítették, s õk alkották a sanghaji zsidó középosztályt. 1907-ben alapított zsinagógájuk fõrabbija 1949-ig, a népköztársaság megalapításáig Meir Ashkenazi volt. A zsinagóga épülete ma múzeum, a sanghaji zsidóság történetét õrzi. A Fiaker étterem a Joffre sugárút 997 alatt különleges bécsi és magyar ételekkel várta kedves vendégeit. A kellemes hangulatról Pepi, a zongorista gondoskodott. 1903 és 1949 között több mint ötven zsidó újság és folyóirat jelent meg Sanghajban angolul, oroszul, németül, franciául, kínaiul, japánul, lengyelül, héberül és jiddisül. 1904-ben jelent meg az elsõ angol nyelvû lap, az Israel's Messenger. 1939 és 1946 között Sanghajban több mint harminc német, jiddis és lengyel nyelvû lapot adtak ki a menekültek. Ilyen volt például az oroszul, angolul és jiddisül megjelent Életünk (Our Life, Nasa Zsizny, Unser Lehen) címû újság a Yiddish Almanach, a Shanghai Wuche, vagy az 1939 és 1949 között létezõ német nyelvû napilap, a Shanghai Jewish Chronicle ( 1945 után a címe Shannghai Echo volt). E lapokat nemcsak Kínában olvasták, hanem a diaszpórában élõ zsidók is szerte a világon. A cionista mozgalmak is aktív tevékenységet folytattak. Sokan a Zsabotyinszkij-féle revizionista-cionista mozgalomnak voltak hívei, õk adták ki a Tagar címû kéthetenkénti lapot angolul és oroszul.

A harmincas évek végétõl 1941-ig Sanghaj közel húszezer közép-európai zsidó menekültet fogadott be, többet, mint Kanada, Ausztrália és a Dél-Afrikai Köztársaság összesen. Szun Jat-szen, a kínai polgári forradalom vezetõje, a Kínai Köztársaság megalapítója már 1920 áprilisában támogatásáról biztosította a zsidó állam létrehozásáért kifejtett erõfeszítéseket. Késõbb özvegye, a nagy tekintélyû Szung Csing-ling asszony az Emberi Jogok Ligája egyik vezetõjeként Hitler hatalomra jutása után kevéssel, 1933 júniusában - amint az Israel's Messenger címû lap megírta - a szorongató hírek hatására tiltakozott a sanghaji német konzulnál a szellemi terror ellen.

A második világháború idején valódi veszélybe kerültek a sanghaji zsidók. Josef Meisinger, a Gestapo tábornoka és tokiói képviselõje elõkészítette a sanghaji Endlösungot. A japán városparancsnok 1943. február 18-án kiadott rendeletében a város Hungkou (angolosan Hongkew) kerületében jelölte ki a gettót, ahova egy hónapon belül minden sanghaji "hontalan menekültnek" be kellett költözni. Az intézkedésre válaszul napokon belül létrejött a SACRA (Shanghai Ashkenazi Collaborating Relief Association - Sanghaji Askenáziak Együttmûködési Segélyszervezete), amely a zsidók gettóba költözését segítette. Itt vészelte át a háborút az egész kolónia. Az egykor Lengyelországban mûködõ Mir jesiva összes tanára és tanulója, közel kétszázötven ember a városban élte áít a Holocaustot. A bajbajutottaknak nagy segítséget nyújtott az amerikai központú Joint Distribution Committee, valamint a sanghaji illetõségû Európai Zsidó Menekülteket Segítõ Bizottság.

A német fasizmus elleni zsidó ellenállás a sanghaji kínaiakat is a japán elnyomók elleni összefogásra ösztönözte. A zsidó emigránsok aktívan részt vállaltak a kínai ellenállásban. Jacob Rosenfeld ausztriai zsidó orvos 1939-tõl 1949-ig szolgált Mao seregében, orvos-tábornokként õ volt a legmagasabb rangú külföldi a Népi Felszabadító Hadseregben. Frantisek Kriegel, prágai orvos a Japán elleni háború idején Csang Kaj-sek mellett szolgált, késõbb magas tisztségeket töltött be hazájában. A Németországból származó íróújságíró, Hans Shippe Sanghajt elhagyva 1939-ben csatlakozott a kommunista hadsereghez, és 1941. november 30-án esett el. Ma emlékmû áll azon a helyen, ahol a kínai nép barátját elérte a halál.

1945. július 17-én egy amerikai repülõgép tévedésbõl a gettót is bombázta. A halálos áldozatok száma 31 volt, 250-en megsebesültek. A gettó a háború végéig létezett.

A második világháború végén, de fõleg Izrael állam megalakulása után a zsidók többsége elhagyta Kínát, általában Amerikába, Ausztráliába vagy Izraelbe költöztek. Moshe Yuval, az elsõ Kínában szolgáló izraeli diplomata 1948 decemberében érkezett Sanghajba, és rövid idõn belül 7000 izraeli útiokmányt állított ki.

A népi kormány hatalomra kerülése után a sanghaji zsidók közül sokan Kínában maradtak, és csak az ötvenes évek elején lezajlott idegenellenes kampányok idején kényszerültek Kína elhagyására.

Izraelben ma is mûködik az Igud Yotzei Sin, az egykor Kínában élt zsidók szövetsége.

Vámos Péter

Link

Hozzaszolasok

2928 #1 2928
- 2011. October 20. 19:52:03
Kínai történetírók a kajfengi zsidó közösség létét sem említik, noha ez szinte az egyetlen, amelyrõl hiteles források maradtak fenn. Igaz, nem kínaiak.
Eddig a mondatig olvastam. Valahogy mindig itt bukik el a horgasorrúak nagy, csodálatos története (t.i. hogy õk mindenhol ott vannak, és történelmet formálnak), hogy valahogy sosem marad fenn hiteles tárgyi emlék. Akár Egyiptom, akár Kína.
3521 #2 3521
- 2011. October 21. 03:42:46
930 #3 930
- 2011. October 21. 15:49:05
Ha a néhány ezer kínai bibsihez hozzáadjuk azt a többszázezer juejóvallású egyébet kiderül, hogy a deáknénak egy a vászna.
2 #4 Olvaso
- 2011. October 21. 19:11:40
A világ elég bonyolult ahhoz, hogy ne legyen kihívás annak mûködési elvének minél pontosabb megértése. Megnéztem az alábbi kinót.
Legend of the Fist: The Return of Chen Zhen

Kell nekik a nemzeti hõs, az idol, egy újabb Bruce Lee, csak Bruce nélkül és egyre több háborús filmet készítenek nagyon jó minõségben. Japán a mumus és nem véletlenül.
Gyaúr, volt idõszak, amikor szerettem volna elhinni ezt-azt. ma már a szememnek sem hiszek, de nem vonom kétségbe, hogy a látvány azért attól még lehet valós. Én stratégiai gondolatokban érzem "jól magam". Nem az a kérdés, hogy ott vannak-e a "zsidajok", mert arra egyértelmû igen a válasz. A felszín alatt jó mélyen rejlõ kapcsolatok "érdekelnek" és az a "játék", ahogyan a döntést meghozzák egyes kérdésekben, vagy legalábbis annak illúziója az, amit érteni akarok.
A rajparancsnok túlélni, a szakaszpk. ölni és halni, a századpk. parancsolni, az ezredpk. vezetni, a hadseregpk. gyõzni akar. Nos, mindez nem az a szint, ami leköt. Minden katona eleve vesztes csatát vívhat vagy így, vagy úgy.
gyaúr, a rabbik tudják ezt és a hunok is tudták, ahogy a Kínát Kínává tevõ dinasztiák vezetõinek is tudniuk kellett ezt. Az utóbbi mintegy 100 év már nem egészen errõl szólt. Most mintha vissza szeretnének térni a gyökereikhez. Ehhez viszont a zsidó és a fertõzött réteg útban lesz mindenképpen. Ha nincs útban, akkor viszont csak kamuflázs, álca, minden "nemzeties" kezdeményezés. Ha nem jöttek még rá, hogy Magyarországon csak zsidókkal tudnak üzletelni és "politikát" csinálni, akkor ott nagy gond van a felderítéssel és a nemzetbiztonsági kérdések megítélésével. Tudod olyan vicces, hogy "nekünk" kell "pedálozni" a macinak, vagy a sárkánynak, miközben éppen fordítva kellene legyen a tendencia. Éppen ezért vagyok kellõképpen "közömbös" az ilyen-olyan keleti és nem zsidó értelmiséggel. Mindenki a maga kárán tanul a leggyorsabban. Zalán hagyni kellett volna, hogy cionék verjenek oda "véletlenül" pár atomot, aztán ez biztosan serényebben ösztökélné õket is a partnerkedésben. Nos, ha õk ráérnek, akkor én is.
2418 #5 2418
- 2011. October 22. 19:07:01
Zsidók nálunk:
Cikk a jövõnktõl:
http://www.jovonk.info/2011/10/22/az-...-utoallama

Hozzaszolas küldése

Hozzaszolas küldéséhez be kell jelentkezni.
Generalasi idö: 0.14 masodperc
634,894 egyedi latogato