Visszatekintés, mi nem jött össze és mikorra?
NATO és Ukrajna: A partnerség tíz éve
A NATO és Ukrajna 2007-ben ünnepli a Megkülönböztetett Partnerségrõl szóló, az 1997.júliusi madridi csúcstalálkozón a Szövetség és Ukrajna vezetõi által aláírt Charta tizedik évfordulóját. A Charta meghatározta a konzultáció és együttmûködés területei és a munka elõre vitele céljából létrehozta a NATO-Ukrajna Bizottságot.

A kapcsolat azóta fokozatosan fejlõdött és számos területen létrejött a párbeszéd és együttmûködés hálózata. Ukrajna különösen jelentõs hozzájárulónak bizonyult az euró-atlanti biztonsághoz a NATO-vezette mûveletek keretében. A kapcsolatok jelentõs tényezõjét képezi a NATO és az egyedi szövetségesek által Ukrajna jelenleg is zajló reformfolyamataihoz nyújtott támogatás, elsõsorban a védelem és biztonság területén. E reformok létfontosságúak az ország demokratikus fejlõdése és azon céljának megvalósítása szempontjából, hogy jobban integrálódhasson az euró-atlanti struktúrákba.

A NATO és Ukrajna részt vesz az Ukrajna tagsági törekvéseirõl és az ezzel kapcsolatos reformokról szóló Intenzív Párbeszédben is. E Párbeszéd nem garantálja a Szövetséghez való csatlakozásra szóló meghívást és nem prejudikálja a Szövetség ezzel kapcsolatos esetleges döntését Végeredményben ugyanis az ukrán népen és választott vezetõin múlik, hogy meghatározza, nyitott és konstruktív vita keretében, az ország jövõben útját a NATO felé.

Az ezzel kapcsolatos vitához való hozzájárulásként a vezetõ ukrán akadémikus, Grigorij Perepelicija professzor fejti ki nézeteit országának a NATO-val való kapcsolatairól.
A Szerkesztõ
Grigorij M. Perepelicija professzor saját benyomásai az Ukrajnának az Észak-Atlanti Szövetséghez fûzõdõ viszonyával kapcsolatos választási lehetõségekrõl
Ukrajna válaszúthoz érkezett NATO-hoz fûzõdõ viszonyában. Az egyik út elvezethetne a tagsághoz, és Ukrajnának egy olyan nyugati orientáltságú európai állam kilátásait biztosítaná , amely védelmet élvez a szuverenitását és nemzetbiztonságát érõ fenyegetésekkel szemben. A másik út esetében Ukrajna lemondana euro-atlanti integrációs szándékairól és ennek kevésbé egyértelmû következményei lehetnének. Bár ígéretes rajtott vett a NATO-tagság felé vezetõ úton a narancsos forradalmat követõen, a folyamat az Ukrajnában a 2006. márciusi parlamenti választásokat és az új kormány megalakulását követõ politikai bizonytalanságok miatt lelassult.
Mi a tét?
A NATO-tagság Ukrajna stratégiai érdekében állna, és egyben jelentõs társadalmi döntés lenne Szilárd garanciákat nyújtana Ukrajna szuverenitásának, nemzeti identitásának és területi integritásának megõrzéséhez, miközben segítene konszolidálni és továbbvinni Ukrajna demokratikus reformjait. Az euró-atlanti demokratikus szabványoknak való megfelelés érdekében elért eredmények védenék és elõsegítenék a többségi, illetve kisebbségi kultúra, valamint az ukrán civil társadalom fejlõdését.

Az euró-atlanti integráció alternatívája Eurázsia és a Független Államok Közössége (FÁK) lenne, amelynek tagjaira ebben a pillanatban több esetben tekintélyuralmi vagy félig tekintélyuralmi rezsim, a szürkegazdaság és marginalizált vagy alulfejlett civil társadalom megléte jellemzõ. Ezen út választását azok üdvözölnék, akik Ukrajna függetlenségét eddig is Oroszország létfontosságú geopolitikai érdekeivel ellentétesnek tartották és olyannak, amely akadályt jelentene Oroszország nagyhatalmi státuszának helyreállítására tett erõfeszítései folyamatában.

Ukrajnának az euró-atlanti integrációval kapcsolatos érdekeinek köszönhetõen szorosabb együttmûködés alakult ki a Szövetséggel. Azonban Ukrajna jövõbeni bármikori csatlakozása a Szövetséghez végsõ soron attól függ majd, hogy mennyire képes az ország megfelelni a tagság kritériumainak, illetve, hogy mennyire hajlandó a belföldi politikai akarat elmozdulni.
Végigmenni az úton
Ukrajna elõször tíz évvel ezelõtt jelentette be az euró-atlanti struktúrákba való integrációja elmélyítésének szándékát, az 1997-ben a Megkülönböztetett Partnerségrõl szóló NATO-Ukrán Egyezményben, amely létrehozta a NATO-Ukrajna Bizottságot (NUC) és meghatározta a konzultáció, valamint az együttmûködés területeit. Azonban a 2002. novemberében elfogadott NATO-Ukrajna akcióterv határozottabban szólt Ukrajna euró-atlanti integrációs célkitûzéseirõl.

Az akcióterv célja a NATO-Ukrajna kapcsolat elmélyítése és szélesítése és Ukrajna reform-erõfeszítéseinek támogatása az euró-atlanti struktúrákba történõ teljes integráció útján. Specifikus célkitûzéseket határoz meg, melyek lefedik a politikai és gazdasági kérdéseket, biztonsági, védelmi és katonai ügyeket, információs kérdéseket, illetve jogi szempontokat. E célkitûzéseket támogatják azon éves céltervek, amelyekben Ukrajna határozza meg magának a célkitûzéseket azon tevékenységeket illetõen, melyeket belföldön illetve a NATO-val együttmûködésben szeretne végrehajtani.
A NATO-tagság szilárd garanciákat nyújtana Ukrajna szuverenitásának, nemzeti identitásának és területi integritásának megõrzésére, miközben segítene konszolidálni és továbbvinni Ukrajna demokratikus reformjait


Az akcióterv önmagában nem fog tagsághoz vezetni. Azonban sikeres megvalósítása mindenképpen elõfeltétele, egy a NATO Tagsági Akciótervhez történõ csatlakozásról szóló meghívásnak és segítene Ukrajnának elindulni azon az úton, amely a NATO-tagjelölteknek meghatározott célkitûzések teljesítését eredményezi.

A narancsos forradalom Viktor Juscsenko elnök ideje alatt egy új ukrán vezetést emelt hatalomba, amely a NATO-csatlakozást külpolitikai prioritásainak élére helyezte. Ennek volt köszönhetõ, hogy a szövetségesek a NUC külügyminiszteri találkozóján 2005. áprilisában, Vilniusban, Litvániában felkérték Ukrajnát arra, hogy kezdjen intenzív párbeszédet tagsági szándékaival és az ehhez kapcsolódó reformokkal kapcsolatban. E párbeszéd célja az volt, hogy az ukrán képviselõknek lehetõséget adjon arra, hogy megismerjék mindazt, amit Ukrajnától, mint a Szövetség potenciális tagjától elvárnának, miközben ezzel egyidejûleg lehetõvé tenné a NATO számára, hogy megvizsgálja az ukrán reformokat és képességeket.

Az intenzív párbeszéd elindításával párhuzamosan az ukrán és a szövetséges külügyminiszterek elfogadtak egy rövid távú intézkedési csomagot, amelyeknek célja az volt, hogy segítsék Ukrajnát a reformfolyamat elõmozdításában. Ez a csomag több területet fedett le, beleértve a demokratikus intézmények megerõsítését, a politikai párbeszéd elmélyítését, a védelmi és biztonsági szektor reformjainak intenzívebbé tételét, a reformok társadalmi és gazdasági következményeinek kezelését, illetve a közvélemény tájékoztatásának javítását.

Annak érdekében, hogy javuljon a NATO-Ukrajna együttmûködés keretén belül elfogadott tevékenységek megvalósításának belsõ koordinációja Ukrajnában, 2005. december 27-én Viktor Juscsenko elnök határozatot írt alá, amelyben a központi végrehajtó hatóságok helyettes vezetõi meghatározott feladatköröket kaptak. Az elnök utasította a kormányt, hogy erõsítse meg az együttmûködést a végrehajtó hatóságok és a Parlament között, prioritást biztosítva a NATO-hoz fûzõdõ kapcsolatoknak és az ilyen együttmûködés elõnyeirõl szóló tájékoztatásnak.
A Tagsági Akcióterv felé
2006. januárjában a Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia honvédelmi miniszterei Budapesten, Magyarországon szervezett találkozójukon bejelentették, hogy országaik készen állnak Ukrajnát támogatni a NATO csatlakozás felé vezetõ úton. Juhász Ferenc magyar honvédelmi miniszter a négyoldalú találkozót követõen kijelentette: “úgy gondoljuk, fontos feladatunk segíteni Ukrajnát az integráció és a NATO csatlakozás felé vezetõ úton”. A négy ország bejelentette, hogy külön bizottságot szerveznek az ukrán katonai reform elõsegítése érdekében.

Egy hónappal késõbb, 2006. februárjában Viktor Juscsenko a belgiumi Brüsszelben, hogy Ukrajna készen áll a Tagsági Akciótervhez (MAP) való csatlakozásra. Márciusban újabb elnöki határozatban kormányközi bizottságot hozott létre, hogy Ukrajna felkészülhessen a NATO-csatlakozásra. Ennek a testületnek jogában áll különleges csoportokat létrehozni, melyeknek az Ukrajna és NATO közötti együttmûködés specifikus irányaival kell foglalkoznia, és amelyeket a releváns nemzeti koordinátorok elnökölnek.

A Nemzeti Biztonsági és Védelmi Tanács felelõs a stratégiai célkitûzések, illetve a NATO-Ukrajna együttmûködéssel kapcsolatos koncepcionális elgondolások kidolgozásáért és az ide vonatkozó javaslatok elnökhöz történõ benyújtásáért. A Minisztertanács felel az Ukrajna-NATO együttmûködésre vonatkozó nemzeti politika megvalósításáért, különösképp, ami a tagsághoz fûzõdõ kritériumok teljesítését illeti.

A MAP-ban való részvétel lehetõvé tenné Ukrajnának, hogy a NATO-tól kapott technikai segítség és gyakorlati tanács alapján jobban felkészüljön a NATO- csatlakozásra. Ez azonban nem garantálná a jövõbeni szövetségi tagságot – egy ilyen meghívás ugyanis az ország tagsági kritériumoknak való megfelelésétõl függene. A MAP keretén belül éves nemzeti programok kidolgozására kerül sor, amelyek a jelölt országokra nézve különbözõ követelményeket fogalmaznak meg, beleértve a politikai, gazdasági, erõforrás-vonatkozású, jogi és biztonsági területeket. Az aspiráns országoknak fel kell tudnia mutatni egy, piacgazdaságon alapuló mûködõ politikai rendszert; a kisebbségi lakosság méltányos kezelését; a szomszédokkal kapcsolatos viták békés megoldására vonatkozó kötelezettségvállalást, illetve a Szövetségnek szükséges katonai hozzájárulásra való hajlandóságot és készséget, továbbá a demokratikus civil-katonai kapcsolatok és struktúrák iránti elkötelezettséget.

2006. márciusában Anatoliy Griscsenko, ukrán védelmi miniszter azt a véleményt fogalmazta meg, hogy ha Ukrajna hatékonyan dolgozik e követelmények megvalósításán, és ha a szövetségesek is egyetértenek, akkor “Ukrajna számára a tagság biztosításával kapcsolatos döntés a lehetõ legközelebbi jövõben megszülethet. Ukrajna átmeneti idõszakot kapna, hogy az elõkészítõ munkát befejezze, amely kb. másfél-két év lenne… ezért mondható, hogy a teljes jogú tagság lehetséges 2010-re, azonban ez csak egy elõrejelzés, amelyet az élet még átírhat.”

Természetesen Ukrajna MAP-hoz való csatlakozása szempontjából az egyik legjelentõsebb jelenlegi akadály a közvélemény jelentõs vonakodása a továbblépéssel kapcsolatban – közvélemény-kutatások szerint a lakosságnak csak mintegy 20 %-a támogatja jelenleg a NATO-tagságot, míg közel 54 % ellenzi. A NATO-val kapcsolatos idejétmúlt és indokolatlan sztereotípiák változatlanul sokakban élnek tovább Ukrajnában. A védelmi miniszter azonban bizakodását fejezte ki, hogy mire Ukrajna készen áll a NATO csatlakozáshoz való döntésre, a közvélemény is kész lesz támogatni egy ilyen lépést.
Lépésváltás
A szabad és igazságos demokratikus parlamenti választások megtartásával 2006. márciusában Ukrajna sikeresen teljesítette a NATO-tagsággal kapcsolatos legfontosabb próbát. Ezért eléggé ironikus az, hogy a választások eredményeképp jelentõsen lelassult az adott cél teljesítése érdekében végzett munka.

Hónapokon keresztül tartó politikai vihart követõen jött létre az új kormány. Ez idõ alatt a lakosság körében tapasztalható NATO-t elutasító érzéseket politikai elõnyök érdekében használták fel, kiprovokálva a 2006. nyarán rendezett USA-ukrán „Sea Breeze” gyakorlat elleni tüntetéseket. Az “Válságkoalíció” amely végül is Viktor Janukovics miniszterelnök vezetésével létrejött, lefékezte a NATO- tagság felé tett lépéseket, és prioritássá tette az Oroszországhoz fûzõdõ kapcsolatok javítását.

A NATO-központban tett szeptemberi látogatása során Viktor Janukovics miniszterelnök megnyugtatta a szövetségeseket, hogy Ukrajna változatlanul elkötelezett a NATO-val való szorosabb kapcsolatok kiépítése iránt, a folyamatban lévõ együttmûködésen keresztül, de azt is mondta, hogy az ukrán nép még nem áll készen arra, hogy Ukrajna megfontolja a Tagsági Akciótervhez való csatlakozást, és hogy a tagság kérdésérõl majdan népszavazáson kell dönteni. Azt azonban megígérte, hogy az ukrán kormány jelentõs tájékoztatási kampányt indít annak érdekében, hogy jobban megismertesse a NATO-t és az Ukrajnával való együttmûködését.

Eközben Juscsenko elnök továbbra is támogatta a NATO-tagságot. Kétség nem fér azonban ahhoz, hogy a válságkoalíció idején nemcsak a NATO-hoz való kapcsolatokban, hanem a retorikában is lépésváltást tapasztaltunk. A politikai vezetõk hajlamosak voltak a NATO-val való együttmûködést, mintsem integrációt emlegetni.

Tovább bonyolítandó a dolgokat, Oroszország maga is figyelmeztette Ukrajnát a NATO-hoz való csatlakozás potenciális árára. 2006. decemberi kijevi látogatásán Szergej Ivanov orosz védelmi miniszter, miközben elismerte “Ukrajna szuverén jogát, hogy meghatározza biztonsági politikájának fõbb irányait”, figyelmeztetett “Ukrajna NATO-csatlakozásának negatív következményeire” az Oroszországhoz fûzõdõ viszonyában.

Egyértelmû, hogy az Ukrajnában az elmúlt évben tapasztalt politikai bizonytalanság, valamint az elnök és a miniszterelnök támogatói közötti folyamatos ellentét , egyaránt hatást gyakorolt a NATO-val való együttmûködés szintjére. Ez egyértelmûen megmutatkozott az idei célterv véglegesítésének késedelmében, amelyet a kormány csak június elején fogadott el és küldött át az elnöknek aláírásra.
Válaszút elõtt
Ukrajna tehát válaszút elé érkezett a NATO-hoz fûzõdõ viszonyában. A kulcskérdés az, hogy mennyire közel tud kerülni az ország a NATO-tagsághoz. Ez nagyobbrészt attól függ majd, hogy a hatóságok – és a társadalom egésze – mennyire lesz képes megõrizni a narancsos forradalom eredményeit, és továbbfejleszteni a demokratikus struktúrákat és gyakorlatot az országban.

Csak az idõ mondhatja meg, hogy mennyire fontosak az alapvetõ demokratikus értékek az válságkoalíció parlamenti többségének. Ha valóban osztoznak ezekben az értékekben, akkor Ukrajnának nem kell annyi idõ már, hogy csatlakozzon a NATO-hoz, mint amennyi az euró-atlanti szabványok eléréséhez és a nemzeti szintû konszenzus megteremtéséhez kellett.

Ahogy azt egy 2006. októberi interjújában Anatolij Griscsenko védelmi miniszter kijelentette “Ukrajna nem szalasztotta el a lehetõséget, hogy elõrelépjen és csatlakozzon a Szövetséghez. Hogy ez mennyi idõbe telik elsõsorban attól függ, hogy milyen szinten tudnak koordinálni a hatóságaink. Másodszor, hogy mennyire erõs a vágy, hogy olyan országot építsünk, amely megfelel a NATO szabványainak. Harmadsorban az országunk politikai vezetõinek akaratától és elhatározásától függ, hogy mennyiben támogatják a NATO- csatlakozást”.
Az euró-atlanti demokratikus szabványoknak való megfelelés érdekében elért eredmények védenék és elõsegítenék a többségi, illetve kisebbségi kultúra, valamint az ukrán civil társadalom fejlõdését.


Mindahhoz, hogy ez megtörténjen, egyértelmû, hogy a civil társadalomnak szorosan együtt kell mûködnie a kormányzattal, a parlamenttel és a többi érintett politikai tényezõvel. Létfontosságú az is, hogy széles körben induljon a közvéleményt tájékoztató kampány, hogy abból megismerhetõ legyen a NATO-Ukrajna együttmûködés és a potenciális tagság minden elõnye.

Nagyon sok pozitív történetet lehet elmondani a NATO-val való folyamatos együttmûködés gyakorlati hasznáról. 1994. óta a NATO és az szövetségesek egyenként megközelítõleg 8500 ukrán tisztnek biztosítottak katonai szakmai kiképzést. Ezen túlmenõen 2001-2006 között a NATO több mint 3000 leszerelt ukrán katonát képzett át, ezzel is segítve a visszailleszkedésüket a civil szférába. Csak 2006-ban több mint 800 volt katonát képeztek át, akik közül 440 már talált új munkahelyet. 2006. óta új szakképzési kurzusok indultak volt katonatisztek számára Kirovohrad-ban, Melitopol-ban, Csernihiv-ben és Lviv-ban. Nyelvtanfolyamok zajlanak Odesszában, Kijevben és Szimferopolban.

Egy másik jó példa az a támogatás, amelyet az egyes szövetségesek a Partnerség a Békéért (PfP) Alapból finanszírozott projekteken keresztül nyújtanak Ukrajna számára a demilitarizáció terén. Ezek a projektek segítenek Ukrajnának feldolgozni az óriási mennyiségû felhalmozott, felesleges és elavult lõszert, amely jelentõs biztonsági kockázat a helyi lakosságra. Az elsõ project, melyet Donyeck-ben indítottak el 2002-ben, amikor még Viktor Janukovics volt ott a kormányzó, 400 ezer taposóaknát semmisített meg biztonságosan. A második projekt, amely jellegét tekintve a legnagyobb demilitarizációs projekt a világon, 133 tonnányi hagyományos lõszert kíván megsemmisíteni, 1,5 millió kézi- és könnyûfegyver, valamint 1000 darab vállról indítható rakétarendszerrel együtt 12 év alatt – mindezt egy összesen 25 millió euró teljes költségvetésbõl.

Az ilyen jellegû kezdeményezések bemutatása az ukrán közvélemény számára talán segíthetné a még meglévõ hidegháborúra jellemzõ sztereotípiák megszûnését. Ez ösztönözhetné az embereket arra, hogy jobban megismerjék a NATO-t.

Ukrajna nagy valószínûséggel még egy ideig válaszút elõtt marad. A szeptemberre tervezett újabb parlamenti választások fényében, nem valószínû, hogy hamarosan tisztázódna a jövõ útja. Ebben a légkörben a NATO politikailag rendkívül érzékeny téma marad Ukrajnában.

Ennek ellenére reménykedem abban, hogy a NATO fõtitkára, Jaap de Hoop Scheffer által nemrégiben tett nyilatkozat talán igazzá válik. 2007. februárjában a Müncheni Biztonsági Konferencián beszélve azt jelentette ki, hogy szeretné, ha a NATO 2009. csúcstalálkozójáig Szerbia, Grúzia és Ukrajna közelebb kerülhetne a Szövetséghez. “Az ukrán népnek saját magának kell döntenie. Ennek ellenére remélem, hogy 2009-ben szorosabb kapcsolataink lesznek Ukrajnával.”

Grigorij M. Perepelicija professzor az Ukrán Külügyminisztérium Külpolitikai Kutató Intézetének igazgatója.
Paul Savereux a NATO Védelempolitikai és Tervezési Igazgatóságán dolgozó védelempolitikai szakértõ.
Link