Antal-zsidó "szellemi örököse" Orbán, kit nem csak halálos ágyán tett "magáévá"? A fidesz-vezér -zsidók majd mindegyike KISZ-titkár volt, apuka meg MSZMP-s kommunista zsidó. Kérdés?
A rendszerváltás forgatókönyvét a nyugati világnak a Szovjetunióval történt titkos megállapodása alapján, külföldön készítették el, állítja Torgyán József. A Kisgazdapárt egykori elnöke a Heteknek adott interjújában beszélt az Antall-Pozsgay „összejátszásról”, Sólyom László alkotmánybíróvá történt kinevezésének hátterérõl és a saját pártját érintõ ügynök ügyekrõl is.


A lex Biszku nyomán ismét közbeszéd tárgyává lett az elszámoltatás, a szembenézés a múlttal. A jelenlegi gazdasági helyzetben talán az sem érdektelen kérdés, hogy mi történt az egykori állami, illetve pártvagyonnal. Ön mit tud minderrõl?

Mint a rendszerváltó folyamatok résztvevõje úgy ítéltem meg, hogy annak forgatókönyvét a nyugati világnak a Szovjetunióval történt titkos megállapodása alapján, külföldön készítették el. Tulajdonképpen már körülbelül fél évvel a választások elõtt tudni lehetett, hogy a volt állampárt olyan szavazatmennyiséget ad át az MDF-nek, hogy az legyen a nyertes. Az Ellenzéki Kerekasztalban magam is arra a következtetésre jutottam, hogy Antall József összejátszott Pozsgay Imrével. Az MDF-MSZP egyetértés következményét képezte az állami és a pártvagyon egy tekintélyes részének átjátszása a folyamatokat lebonyolító és azokhoz közel álló személyekhez. Teljesen világos elõttem, hogy ennek így kellett történnie. De konkrétan én ezt nem dokumentumokból, vagy egyéb, valamilyen általam látott, vagy hallott eseményekbõl, adatokból szûröm le, hanem logikailag és az események értékelése kapcsán tudom ezt a véleményt rögzíteni.

Miért éppen az MDF-et választották ki gyõztesnek?

Úgy gondolom, a történelmi pártokat eleve nem akarták a rendszerváltó pártok közé engedni. Ez igaz a szociáldemokrata pártra és a Független- Kisgazda- Földmunkás és Polgári Pártra is. Komoly esélyünk lett volna a választás megnyerésére, ám ezt Pártay Tivadar a saját újságunkon keresztül ellenem indított támadással megakadályozta. A rólam mindenféle valótlanságot terjesztõ rágalmazó cikket a választások elsõ fordulója elõtt néhány nappal az MSZP és az SZDFSZ az egész országban sokszorosította és terítette. Amint napjainkban megtudtam, a párt akkori két elnöke, Pártay Tivadar és Vörös Vince is ügynökök voltak.

Antall József eredetileg a kisgazdapártban akart politizálni, mivel az édesapja régi kisgazda volt. Hogy került végül az MDF-hez?

1989. VI. 3-án és 4-én tartotta a Független Kisgazdapárt a kétnapos országos nagyválasztmányát Érden. A Nagyválasztmány elõtti este Pártay Tivadar felhívta Antall Józsefet az én jelenlétemben és közölte vele, hogy az elõzetes elképzeléseivel ellentétben mégsem vállalja a kisgazdapárt elnöki tisztét. Erre Antall József, aki korábban még megelégedett volna a kisgazdapárt fõtitkári tisztségével, most bejelentette, hogy akkor Õ az édesapja jogán a kisgazdapárt elnöki tisztségére tart igényt. Erre Pártay – a jelenlétemben – azt mondta, hogy hát Jóska fiam, ez nem királyság, hogy örökölni lehessen, annyit tudok tenni, hogy felteszlek a szavazólistára, és ha megválasztanak, akkor te leszel az elnök, ha nem választanak meg, akkor az lesz, akit megválasztanak. Végül aztán nem tette fel Antallt a listára, és mivel a választmányon senki nem állt ki Antall mellett, Antall sértõdötten távozott. Ezek után vitte el Csoóri õt a Demokrata Fórum elnökének. Ezzel kapcsolatban én annyi mindent hallottam, hogy miként történt a számba jöhetõ miniszterelnök jelölteknek a bankszektor általi – hogy úgy mondjam –megmérettetése, hát ezekbõl egyértelmûen következtettem arra, hogy már durván fél évvel a választások elõtt teljesen egyértelmû volt Antall József kiválasztása Magyarország miniszterelnökének.

Tehát azt állítja, hogy gyakorlatilag a gazdasági pénzügyi elit engedélyével és támogatásával váltottunk rendszer és miniszterelnököt. Mit vártak el tõlünk?

Elsõsorban azt akarták, hogy fel se merüljön az a gondolat, hogy mi az államadósságnak nevezett kommunista adósság elengedését kérjük.

Önök viszont ezt akarták, mégis részesei lettek az MDF vezette koalíciónak.

A kisgazdapárt mindenfajta koalíciós együttmûködést ahhoz a feltételhez kötött, hogy az 1947. december 31-i tulajdoni viszonyok szerint kell reprivatizációval végrehajtani a vagyonváltást. Ennek értelmében a sokat szenvedett paraszti társadalomnak vissza kellett volna adni a tõlük erõszakkal elvett földjeiket. Ha ez megtörtént volna, nem lehetett volna hazánk vagyonát szétlopni! Ezt ma már számos közgazdász elismeri. Talán szerénytelenségnek hangzik, de történelmi tény, hogy az idõpont kiválasztása az én jogászi tudásommal történt, mert akkor 200 hold, tehát mintegy 116 hektár lehetett egy személy tulajdonában, a bankok és a gyárak pedig magántulajdonban akkor már nem lehettek. A földtulajdon visszaszerzése a kis- és középbirtokok esetében a kisgazdapárt egész történelmi idõszakának lényegi követelése volt. Szomorú, de tény, hogy noha írásban megkötöttük ezt a szerzõdést - én magam is ott voltam a szerzõdés írásbeli megkötésekor a Demokrata Fórum Bem téri székházában - Vörös Vince nem vitte magával az õ példányát, mondván, hogy az Antall Jóskánál lesz a legjobb helyen. Az MDF a késõbbiekben letagadta, hogy ez a megállapodás írásban is létrejött, én azonban történelmi tanúja vagyok annak, hogy ez létrejött. Ha sikerült volna keresztül vinnünk ezt a tervünket, akkor az az egész jövõnkre nézve meghatározó fontosságú tény lehetett volna. Ebben az esetben ugyanis a magán - és közösségi tulajdon arányát sikerült volna ideális méretûre kialakítani, ami a gazdasági fejlõdés motorjául szolgált volna.

Hogy 200 holdnál ne legyen nagyobb tulajdona a régi-új gazdáknak, azt jelentette volna, hogy önök nem akarták visszaállítani a régi nagybirtok rendszert?

Kifejezetten küzdöttünk ellene.

Még ha az MDF letagadta is az önökkel kötött megállapodást, ez nem jelentette automatikusan a reprivatizáció megbuktatását. Hogyan bukott el?

Az Antallhoz leghûségesebben viszonyuló kisgazda vezetõk is ragaszkodtak a tervünkhöz. Több határidõt adtunk az MDF-nek, legutoljára 1990. augusztus 20 át: ha addig nem fogadja el az Országgyûlés a reprivatizációs törvényünket, akkor a kisgazdapárt kilép a koalícióból.




Végül azonban Antall József nagyon szellemesen, nagyon ügyesen, azt kell mondjam, a machiavellizmus magasiskolájának alkalmazásával megtorpedózta a törvényt és a koalíció szakadását is. Balsai Istvánnal levelet íratott Sólyom Lászlónak. Annak a Sólyom Lászlónak, akirõl Antall nekem, annak idején, mikor alkotmányíróként való megválasztásáról volt szó, bizalmasan azt mondta, ez meghatározó fontosságú, mert rajta keresztül visszük végig a megállapodásunkat, és ezért nem csak alkotmánybíróvá kell õt megválasztatnunk, hanem az Alkotmánybíróság elnöki székébe is be kell segítenünk. Antall tehát íratott egy levelet Sólyomnak azt tudakolva, hogy mi a törvényes és alkotmányellenes a reprivatizációs elképzeléseket illetõen. A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság pedig olyan határozatot hozott, miszerint a ’47. december 31-éhez kapcsolódó reprivatizációs elképzelésünk alkotmányellenes. A nemzeti vagyon szétlopása viszont ezek szerint alkotmányos – tettem hozzá én már akkor.

Az önök javaslata tehát nem tudott törvényerõre emelkedni, közben viszont zajlott az állami vagyon magántulajdonná alakulása.

Pontosan így van. A folyamat egyre erõsödött, és ehhez hozzájárult az a tényezõ is, hogy Antall József olyan szinten viszolygott a gazdasági kérdésektõl, amire én példát soha életemben senkitõl nem láttam. Nála szóba sem lehetett hozni egyetlen ilyen kérdést sem. Hozzá kell tegyem, hogy a reprivatizáció mellett a másik olyan követelés, amiben minden kisgazda egyetértett az volt, hogy az államadósságot nem szabad elismerni, mert ez a kölcsön a kommunisták által felvett kölcsön volt, és nem a kifosztott magyar lakosság vette fel. Ráadásul erre a kölcsönre lényegében – a kisgazda álláspont szerint – nem is Magyarországnak, hanem a Szovjetuniónak volt szüksége. A mintegy 22 milliárd dollár államadósságunk szerintünk könnyen leírható lett volna, még Fekete János is utalgatott arra, hogy ez elérhetõ. Antall azonban következetesen azt az álláspontot képviselte, hogy nagyon nagy baj lenne, ha vitatnánk az államadósságot.

Térjünk vissza egy pillanatra az állami cégekre és a bankokra. Ezekkel mit terveztek önök?

A gyárak és a bankok vonatkozásában én, aki a kisgazda program megalkotása során meghatározó szerepet vittem, nem elleneztem azt, hogy bank vagy gyár magántulajdonban lehessen, viszont az volt az álláspontom, hogy állami tulajdon ne mehessen magántulajdonba, ne lehessen szétlopni az állami tulajdont. Hanem akiben van annyi tehetség, vagy össze tud szerezni annyi pénzt a világon, hogy bankalapításba vagy gyáralapításba fogjon, ám tegye. De csak zöldmezõs beruházásként - ez volt a programunk lényege. Egyébiránt a gazdasági bajok eredetét én nem is a rendszerváltás idõpontjától eredeztetném, hanem 1986-tól, a spontán privatizáció megindulásától, amelyet én már 1988 végétõl tartott országjárásom során mindvégig következetesen tudatos nemzetrablásnak minõsítettem, és ami miatt aztán engem mindenfajta szélsõséges elemnek lehordtak.

Mit képviselt a miniszterelnök ebben a kérdésben?

Antall az elõprivatizációs törvény kisgazda elfogadása érdekében megzsarolta frakciónkat a kormánykoalíció felmondásával. A privatizáció szükségessége érdekében pedig azzal érvelt, hogy az ország vagyonának legfeljebb 80 százalékát privatizálni kell, amiért az ország minimum 60 milliárd USA dollárt kap. Ebbõl kifizetjük a 20 milliárd dollár adósságunkat, a többibõl pedig a gazdaságunkat modernizáljuk, és rohamos fejlõdésnek indulunk.

A privatizáció megtörtént, szinte semmi nem maradt hazai tulajdonban, az államadósság azonban nemhogy csökkent volna, hanem óriásira duzzadt. Ön szerint hogyan történhetett ez meg, és kik a felelõsök?

Szerintem Közép-Kelet-Európa egészére egységes forgatókönyv alapján, annak érdekében készítették el azt, hogy a nyugat új piacokhoz juthasson és fillérekért megkaparinthassa a szóban forgó országok - köztük Magyarország - vagyonának döntõ többségét. Miután a nyugati pénzügyi világ ezt a tervét a volt szovjet tömb gazdaságilag elmaradott országai megsegítésének álarca alatt valósította meg és mi a Szovjetunió tankjai által fenntartott rabságunkból felszabadulva a megmentõinknek tekintettük a nyugati világot, szinte észre sem vettük, hogy a tankok láncainál sokkal inkább gúzsba fognak kötni minket az adósrabszolgaság kötelékei. Ezért fûztem be 1988 végétõl szinte minden beszédembe azt a mondatot, hogy „elmennek a tankok, de jönnek helyettük a bankok”. Akkortájt ezt a figyelmeztetésemet szélsõségesnek minõsítették, engem pedig a legelképesztõbb rágalmakkal igyekeztek elhallgattatni. Így fordulhatott elõ az a világtörténelemben egyedülálló eset, hogy békeidõben két évtized alatt elvesztettük a nemzeti vagyonunk közel 94 százalékát és a ránk terhelt 20 milliárdos US-dollár államadósságot pedig csillagászati magasságokba emelték, noha mi már többszörösen visszafizettük azt.

A felelõsség ezért Németh Miklóstól kezdve a különbözõ magyar kormányokat egyetemlegesen terheli, kiemelvén abból az MSZP-SZDSZ kormányok nemzetrontó többletfelelõsségét. Álláspontom szerint ezt nem lehet csak a politikai felelõsségre lecsökkenteni, mert egy ezeréves nemzet vagyonának eltüntetése olyan megbocsáthatatlan bûntettnek minõsül, ami nem maradhat mindenki által világosan felismerhetõ büntetés nélkül. E nemzetrontó tetteknek tehát nem lehet csak „ejnye-bejnye” a következménye, hanem annak teljes vagyonelkobzással is járó büntetõjogi következményekbe kell torkolnia.

A beszélgetés elején többször szóba hozta az ügynökkérdést azt sugallva, hogy a kommunista titkosszolgálatok úgy irányították a folyamatokat, hogy olyan ember kerüljön miniszterelnöki pozícióba, aki az õ igényeik szerin vezényli le a hatalomváltást.

Ennél én többet állítok: Antall kormányába csak olyan személyek kerülhettek be, akiket valamilyen módon fogni tudott. Például Antall csak úgy tudta a KDNP-t bevonni a kormánykoalícióba, hogy Keresztes fia miniszteri tisztséget kapott, Keresztes K. Sándor pedig a vatikáni nagyköveti tisztséget tölthette be. Késõbb róla is kiderült, hogy ügynök volt.

Elképzelhetõ, hogy a megfelelõ vezetõk úgy irányították a privatizációt, hogy a végsõ állomást a külföldi tulajdonosok jelentsék?

Teljesen egyértelmû. Hozzájárult a tapasztalatlanság is. Antall úgy választotta ki a vezetõk egy részét, hogy kik voltak a tanártársai. Mádl Ferencet is így ismerte, és egy idõre kinevezte privatizációt irányító miniszternek. Azonban Mádl abban az idõben fizikailag olyan elesett volt, hogy nekem nem egyszer jelezték, hogy az APV Rt igazgató tanácsi döntésnél elaludt, és elõfordult, máshol emelte fel a kezét a szavazásnál, mint ahol kellett volna. Egyes döntéseket illetõen teljesen egyértelmû volt elõttünk, hogy ez a Nyugattal való egyeztetés kapcsán történt.

Nem egy személyt küldtek Antall segítségére gazdasági ügyeket illetõen, mert – mint már említettem – õ ezekrõl hallani sem akart. Elképesztõ, hogy egy Csepi Lajos lehetett jó ideig a privatizáció irányítója, vagy, hogy olyan dolgok maradtak megtorlatlanul, mint például Göncz Árpád segédtisztjének, Pick Róbertnek 1000 hektár termõföld megkaparintása. De számtalan példát lehetne sorolni. A növényolajiparral kapcsolatban már a privatizáció elõtt megmondtam, hogy ha idegen kézbe kerül, akkor majd kiviszik a napraforgómagot, kint kipréselik, és mi majd százszoros áron vásároljuk vissza a saját termékünket, holott az agrárium elõrejutásának a hozzáadott érték teremtése az egyik útja. Pontosan ez történt szinte az egész magyar feldolgozóipar idegen tulajdonba való átjátszásával, vagy annak becsõdöltetésével, ebek harmincadjára juttatásával. Ekként az agráriumunkat - némi túlzással - a banánköztársaságok helyzetébe züllesztették, megfosztván a magyar lakosság több mint egyharmadát a minimális életfeltételektõl is. Miután a világot irányító pénzügyi vezetés hazánkat nem csak az agráriumától, hanem az iparától és az önálló bankrendszerétõl is megfosztotta, adósrabszolgaságba taszította az országot.
Link