(Kavarják ám a szószt rendesen, ahelyett, hogy az elsötétítõ-gépeket leszednék az égboltról!)

Minden évben egy kicsivel kevesebb fény éri el a Föld felszínét. Bár a folyamat lassú, a globális felmelegedésnél sokszorta gyorsabban zajlott az elmúlt évtizedekben.

A megdöbbentõ felfedezést Atsumu Ohmura, a Svájci Szövetségi Technológiai Intézetben dolgozó földrajztudós tette 1985-ben: bolygónk éghajlatát és a légköri sugárzást érintõ vizsgálatai során rájött arra, hogy Európában „túl sötét van”. A felfedezéshez Ohmura hosszas méréseket végzett a napsugárzásról kontinensünkön, illetve összesítette a különbözõ megfigyelõállomásokon meglévõ adatokat.

A tudós a hatvanas évektõl kezdve vizsgálta a folyamatokat, és úgy találta, hogy a Föld felszínét érõ napsugárzás több mint tíz százalékkal csökkent az azt megelõzõ három évtizedhez viszonyítva. Úgy tûnik tehát, a napfény egyre inkább eltünedezõben van.

Kezdetben nem vették komolyan a felfedezést

Egyelõre nem sokan tudják, hogy mi okozza a globális elsötétülést, „beborulást”, vagy elhomályosodást (az eredeti angol kifejezés, a „global dimming” inkább a homályt, a borús idõt jelzi). A felismerés ugyanis minden más tudományos elmélettel ellentétes volt, talán ezért is merült sokáig feledésbe, és ezért tudnak róla még ma is kevesen.

A nyolcvanas évekre ugyanis egyértelmûvé vált, hogy bolygónk egyre inkább melegszik, márpedig ebbe az általános tendenciába nem illett bele a kevesebb napfényrõl szóló híradás és méréssorozat. A 30 év alatti 10 százalékos csökkenés pedig egyenesen drasztikusnak tûnt, még maga Ohmura is kételkedett elõször az eredményekben.

A tudós a brit Guardian-nak így nyilatkozott errõl: „Meg voltam döbbenve. A különbség olyan nagy volt, hogy nem tudtam elhinni.” De nemcsak Ohmura kételkedett, hanem mások is. Amikor 1989-ben publikálta eredményeit, a tudományos világ ügyet sem vetett rá.

Ugyanakkor mára kiderült: Ohmura volt az elsõ, aki dokumentálta azt az igencsak drámai folyamatot, amelyet a szakértõk ma már globális elhomályosodásnak neveznek. Az adatgyûjtések ugyanis azt mutatják, hogy az utolsó ötven esztendõben a napfény átlagosan 3 százalékos ütemben csökkent minden egyes évtizedben. Ez ugyan túl kicsiny visszaesés ahhoz, hogy szabad szemmel érzékelhetõ legyen, de életünk sok ágára rendkívüli hatással lehet. Így például a napenergia hasznosításában, a klímaváltozásban, a növények fotoszintézisében, vagyis a földmûvelésben gyökeres változásokat, többnyire negatív változásokat hozhat magával.

A média sem harapott rá

A globális elsötétedés azonban még mindig nem tudott utat törni magának a médiában: a televíziók, a rádiók és az újságok, illetve az internetes hírforrások harsognak a globális felmelegedés következményeirõl (jóllehet ez egy lassú folyamat), miközben a globális elhomályosodásról legfeljebb néhány „beavatott” tud.

A beavatottak viszont egyre többet tudnak a jelenségrõl. A kilencvenes években megjelent tanulmányok például egybehangzóan állítják, hogy Ohmurának igaza volt 1985-ben. Azóta ugyanis az összes vizsgálat a Svájcban dolgozó geográfus téziseit igazolta. Kiderült – többek között –, hogy drasztikusan csökkent a fény Írországban, Japánban, az Északi- és a Déli-sarkon. Az egykori Szovjetunió egyes térségeiben 20 százalékkal kevesebb a napsütés, legalábbis ami az 1960 és 1987 közötti folyamatokat illeti.

Egyre többen foglalkoznak a problémával

Ugyanakkor még számos klímakutatót meg kell gyõzni arról, hogy valódi veszélyt jelent az elsötétedés. A gyõzködésben részt vesz Gerald Stanhill is, aki számos tanulmányt publikált a jelenségrõl, kollégájával, az izraeli Bet Daganban mûködõ Volcani Centre munkatársával, Shabtai Cohennel együtt. Stanhill és Cohen 2001-ben tették közzé azt az eredményüket, miszerint a Földön mért napsugárzás 0,23 és 0,32 százalék közötti ütemben csökkent évente, 1958 és 1992 között.

Ez a tanulmány már valóban kezdte felkelteni a tudományos körök érdeklõdését, ám az nem várt irányba fordult: sok szakértõ a globális „elhomályosítók” ellen foglalt állást. Arra emlékeztettek a szkeptikusok, hogy rossz eszközökkel mérik a sugárzást.

A napsugárzás mérésére egyébként egy pofonegyszerû eszközt használnak (ennek meghibásodása vagy alkalmatlansága tehát nem valószínû). A mérés lényege az, hogy vesznek egy fekete lemezt, és megmérik, hogy az a fele, amelyik a napsugárzásnak van kitéve, mennyivel melegszik fel jobban, mint az a (fonák) oldal, amelyet nem ér a Nap.

Ugyanakkor a számításokkal kapcsolatosan egyetlen jogos aggodalom merülhet fel: nem tudni egészen pontosan, hogy harminc évvel korábban pontosan hogyan is végezték el a méréseket. Stanhill szerint mindenesetre a globális sötétedés olyan mértékû, hogy azt a nagyságrendileg kisebb mérési hibák nem tehetik egyszerûen semmissé.

Lehetséges-e egyszerre globális felmelegedés és elsötétülés?

Ohmura elsõ eredményei, majd Stanhill és Cohen kutatásai egy további tudós érdeklõdését is felkeltették írja a Guardian. Graham Farquharról van szó, aki az Ausztrál Nemzeti Egyetemen dolgozik Canberrában. Az ausztrál tudós olyan összefüggésekre jött rá, amelyek a sokkal népszerûbb globális felmelegedés teóriájával is összeegyeztethetik a globális elsötétedés elméletét.

Farquhar felfigyelt arra, hogy a világméretû felmelegedés rejtélyes módon nem növeli, nem gyorsítja fel eléggé a Földön lévõ hatalmas víztömegek párolgását. Sõt, az utóbbi idõben nemhogy nagyobb lenne a párolgás, hanem inkább csökkenõben van ez a jelenség.

Farquhar könnyen lehet, hogy rájött a rejtély okára. A globális elsötétülés ugyanis szerinte semlegesíti a felmelegedés hatásait, legalábbis az óceánok esetében. Hiába van ugyanis melegebb, az óceánok kevesebb direkt fényt kapnak a Naptól, amely a Föld egyetlen külsõ energiaforrása.

Farquharnak azért is szerencséje volt, mert az õ tanulmányát nem egy félreesõ mezõgazdasági újság közölte (mint ahogyan az Stanhillékkel történt), hanem a világhírû Science magazin. (A tanulmányt egyébként Michael Roderick-kel közösen publikálta.) Ezzel tulajdonképpen a globális elhomályosodás bekerült a nemzetközi tudományos élet fõvonalába, a „mainstream”-be.

Valahol a fény elakad

Már a NASA, az amerikai ûrkutatási hivatal szakemberei is úgy vélik, hogy „az elmúlt években világossá vált, csökken a Nap besugárzása a Föld felszínén”. Legalábbis ezt mondta Jim Hansen, a NASA Goddard Intézetének vezetõ klímamodellezõje.

Sõt, Hansen immár arra szólította fel az USA és Kanada geofizikai társaságait, hogy jövõ májusi tanácskozásukon külön szekciót hozzanak létre, amely a témának szenteli az idejét. Hansen szerint a jelenlegi, egyre részletesebb mérések azt is kimutatták, hogy a napsugárzásnak csak egy része nem jut el a Föld felszínére. A látható és az infravörös tartományba tartozó fény akad el „valahol”, míg az egyébként káros ibolyántúli sugárzás zavartalanul áttör a kilyuggatott ózonpajzson.

De mi is okozza ezt a furcsa jelenséget, a globális elsötétülést? A Nap belsõ változásai, sugárzásának intenzitás-változásai semmiképpen sem adnak erre magyarázatot. Bár a Nap nem ugyanolyan mértékben „süt”, és gyakran módosul is a sugárzás erõssége, ez nem okozna ilyen drasztikus hatást a Földön. Az sem lehet magyarázat, hogy a Föld keringése a Nap körül oly mértékben megváltoztatná a napsugárzás befogadását, hogy az elsötétedéshez vezessen.

A légszennyezés a felelõs?

Éppen ezért a kutatók azt feltételezik, hogy valami történt a Föld légkörével, valami megakadályozza a teljes fénymennyiség eljutását a felszínig. Sokak szerint a levegõ szennyezettsége ad magyarázatot a jelenségre. A levegõbe került koromszemcsék, esetleg egyes kémiai anyagok, mint például a szulfátok, visszaverik a napfényt, illetve nagyobb és hosszabb ideig fennmaradó felhõsödést okoznak. A globális elhomályosodás a Volcani Centre-ben dolgozó Cohen szerint éppen ezért felhõs idõben drasztikusabb hatású. Ugyanis ha egyszer már befelhõsödött az idõ, akkor nehezebben lesz újra tiszta az égbolt, hosszabban maradnak meg, és nagyobbak lesznek a felhõk. Így különösen azokon a területeken kellemetlen a jelenség, amelyek amúgy sem túlzottan sok napsütésrõl ismertek (lásd például a korábban említett Írországot…). A napos helyeken tehát az elsötétülés kevésbé okoz majd gondot.

A globális elhomályosodás egyébként sajátos jelenség, és nemcsak a felhõktõl, a felhõsödés közvetlen hatásai miatt. Nem nehéz kitalálni, hogy a napenergia hasznosítására mennyire negatív befolyással lehet egy ilyen folyamat. Ugyanakkor nem mindenütt káros a jelenség: az esõerdõkben, a dzsungelekben a felhõs idõben szóródó fény könnyebben áthatolhat a magas fák lombkoronáján, így az aljnövényzet paradox módon több világossághoz juthat ily módon. (Az erõs napsütésben a fák levelei kapják a sugárzás legnagyobb részét. A szórt fényben azonban relatíve „jobban jár” az aljnövényzet.)

A fotoszintézisre, a növénytermesztésre tehát elsõsorban az északi féltekén és az Egyenlítõtõl távolabbi régiókban lehet negatív hatással a globális homályosodás, minthogy a trópusokon a rendelkezésre álló széndioxid és víz határozza meg a növények növekedését, nem a napsugárzás a „szûk keresztmetszet”. A jelenlegi fénymennyiség-csökkenés tehát az Egyenlítõ táján és a déli féltekén aligha okoz majd drasztikus változásokat, de ha tovább csökken a napsugárzás, akkor természetesen ott is probléma lehet.

A felhõsebb északi féltekén viszont sokkal „borúsabb” a helyzet. A ködös Angliában még több felhõ lesz, a növénytermesztés feltételei alapvetõen megváltozhatnak. Hollandiában is hasonló a szituáció Cohen szerint: ott egy százaléknyi sugárzáscsökkenés egy százaléknyi visszaesést okoz a termelékenységben, legalábbis a melegházakban.

Van fény az éjszakában

Mielõtt végképp kétségbeesnénk, azért jeleznünk kell, hogy van „fény az éjszakában”: a globális elsötétedés rémét elsõként felrajzoló Ohmura most éppen a legoptimistábbak közé tartozik. Véleménye szerint a kilencvenes években mintha megállt volna a „beborulás” folyamata, és egy kicsit világosabbá kezd válni a Föld. Elképzelhetõ, hogy a „derûsödés” az utóbbi években annak köszönhetõ, hogy számos országban csökkenõben van a nehézipar termelése, hiszen ily módon kevesebb szennyezõanyag jut a levegõbe. Helen Power, a Dél-Karolinai Egyetem kutatója például nemrégiben közölt egy értekezést arról, hogy Németország fölött javult a helyzet, növekszik a napsugárzás.

A tudósok véleménye azonban jelentõsen megoszlik errõl a kérdéskörrõl. Általánosságban megállapítható: nincs jövõképük a szakembereknek, nem tudják, hogy mit hoz a holnap – írja a Guardian. Graham Farquhar például kételkedik abban, hogy a légszennyezés, az aeroszolok használata okozza kizárólag a globális elhomályosodást. Ohmura szerint a kedvezõ németországi hírek is csupán egyetlen, nem túl nagy régióra vonatkoznak. Így várhatóan a következõ évek kutatásainak kell eldönteniük, hogy mennyire veszélyes a globális elsötétedés folyamata.
Link