Igen, a cél a tönk! Mondja ezt egy akkora zsidó, mint ide Lacháza!
Hiteles középtávú gazdaságpolitikai, deficit- és adósságcsökkentõ terv nélkül nehéz lesz kikecmeregni a jelenlegi válságból. Sõt, a piacok éppen ezek hiánya miatt egyre idegesebbek, ezért növekedik a recesszió veszélye, Európában, s ezen belül Magyarországon is. Csaba László, a Közép-európai Egyetem és a Budapesti Corvinus Egyetem tanára, az Akadémia levelezõ tagja szerint Magyarország már lekésett arról, hogy ilyen átfogó tervvel hozakodjék elõ, de a gazdaságpolitika zsánerét azért megpróbálhatná bemutatni, ehhez azonban folyamatos párbeszédre lenne szükség a piacokkal. A bizalom receptje változatlan: kiszámíthatóság, jogállamiság, átláthatóság.
Blahó Miklós| NOL| 2011. december 4. |8 komment
nyomtat email plusz mínusz Küldés Facebook-ra Küldés Twitter-re Felvétel Google Bookmarks-ra
Cikk értékelésBe kell jelentkezni az értékeléshez!
KommentekBe kell jelentkezni a hozzászóláshoz!
armee | 2011. december 4. | 08:02:42

Ha hitelesek szeretnénk lenni akkor Orbán és Matolcsy vonuljon a háttérbe! Amíg õk pozícióban vannak nekünk nem lesz jobb!
https://www.youtube.com/watch?v=qEP2_AhrsrU
https://www.youtube.com/watch?v=aazVwvIbmao
Hajrá Magyarország hajrá magyarok!
xanadu | 2011. december 4. | 07:50:08

László | 2011. december 4. | 07:45:55

A gazdaság átalakítása nem túl bonyolult kérdés:
1. prémiumkategóriás termékeket kell gyártani képzett kutatókkal.
2. munkaigényes terméket kell gyártani a képzetlen munkaerõvel.

Jelen állapotban egyik sem látszik megvalósulni.
xanadu | 2011. december 4. | 07:47:05

bodeharcos | 2011. december 4. | 07:07:40

Tudod volt egy szocializmus a Kárpát medencében.
Ott minden üzemet államilag támogattak.
És ez folyik ma a mezõkatyvaszban még mindig.

Na, ezért nincs ma versenyképes termelés hazánkban.
László | 2011. december 4. | 07:45:55

Örömmel látom, hogy nekünk is vannak gazdasági szakembereink, kik gondot csinálnak az ország állapotából. Sajnos a média azonban itt is olyan negatív címet ad ennek a véleménynek, hogy kifordul az ember gyomra tõle. Manipulál, és a címmel kifordítja a szerzõ mondanivalójának a lényegét. Ezáltal azt a szerzõt is manipulálja, ki a véleményét szakszerûen és realisztikus alapokra helyezve szeretné kifejezni.

Mert ennek az írásnak egyáltalán nem az a lényege hogy volt e, vagy van e a kormánynak gazdasági terve. Sokkal mélyebb problémákat érint a szerzõ az európai és világgazdaság, valamint az országok pénzügyi gondjairól. Igazán figyelemre méltó írás, annak ellenére hogy nem kapcsolja össze az EU és a magyar politikai problémát a gazdasági problémákkal. Ugyan sejteti, de nem fejti ki. Mert a nagyobb probléma az európai politika vonalán van és még csak nem is a gazdasági vonalán. Ezen õrlõdik fel a magyar politika és gazdaság is.

Az EU kezdettõl fogva nem tudja eldönteni hogy centralista vagy federalista államot akar, ezáltal a mindenkori vezetõi nemzeti centralista gondolkozással szeretnének egy föderalizmusra predesztinált államot kiépíteni. Hogy ennek nem lesz jó vége, már látható volt a keleti államok ész nélküli bekebelezésénél. Ennek ellenére erõltették a nagy és gazdaságilag erõs államok vezetõi.

A magyar politikai és gazdasági átalakítás ebben a környezetben beláthatatlan nehézségekben ütközik: mind meg elõre hogy mit akarsz és biztos lehetsz benne hogy megakadá
xanadu | 2011. december 4. | 07:43:55

Csaba úr!

Egy atomerõmû építése nem egy magánlakás, ahol tavasszal elhatározzuk az építést, õsszel beköltözünk.

Az elkezdéshez is minimum 2-3 év kell, ez egy legalább 6 éves projekt..
latyek | 2011. december 4. | 07:32:48

Laikusként csak addig olvastam,amig észre nem vettem- mást mond most és mást mondott a Viktorral történõ/belterjes - közgazda/találkozó után.
Raszputyinka | 2011. december 4. | 07:29:22

Nem értem a problemát.A kormánynak a legfontosabb teendõje a hatalma bebetonozása.Ez minden energiát felemészt.És az ország a nemzet?Majd kitûzik a kokárdát és mindenkit üldöznek aki szerintük nem nemzeti.Az ellenzékrõl már megállapították,hogy hazaárulók.Hol?A parlementben!Népszavazást kellene tartani arról,hogy a nép szerint kik a hazaárulók!
neptun | 2011. december 4. | 07:23:21

Kiszámíthatóság, jogállamiság,átláthatóság... ez hiányzott nyolc évig!
Hol volt Csaba László akkor?

Különben az elsõ három szó, jó lenne, ha jellemezhetné a "minõsítõket" de inkább így jellemezném azokat, csalást-rablást-népek nyomorba döntését, elõidézõk=bankkártékonyak, semmittevõ spekulálók, a dolgozók vérét szívó hasztalan gyülekezet!
Írjon egy ilyen szép hosszú cikket Csaba úr arról, hogy 2OO8-nyarán miért minõsítették a moody-ék a Lehman, és a Goldman cégeket csillagos ötösre, mikor már tönkre voltak menve... na professzor úr megtudná magyarázni miért titkolták a nagy bukást???
bodeharcos | 2011. december 4. | 07:07:40

Az országnak a legnagyobb gazdasági problémája az:hogy már szinte semmi sem Magyar gyártású!!Egy nyamvadt gombostût is külföldrõl hoznak be/több 100-1000 kilométerrõl!!
A vidék totálisan levan amortizálva,semmit nem gyártanak/termelnek!!!
A közbiztonság talán még Szomáliában is jobb ,mint itt vidéken.
Egy Borsodi faluban élni,az kb olyan mintha élõben venne részt a "Mad Max" filmben!!
Termelni zöldséget-gyümölcsöt?? Minek!! Ellopnak mindent! és ez nem túlzás!!Szó szerint ellopnak mindent-és a rendõröket nem érdekli-és ez a legnagyobb probléma!
Miért kel nekünk Brazil paprikát vennünk-vagy Szlovák tejet??Itt nem lehetne megtermelni???De a legjobb-az a Kinai fokhagyma!!Szégyen-röhej!!!
HIRDETÉS
80
Csaba László szerint még...
Csaba László szerint még nem késõ, a pánikot el lehet kerülni
Népszabadság - Móricz Simon

A nagy jegybankok minapi beavatkozása a Lehman Brothers bukása utáni idõket idézte az emlékezetbe. A francia jegybankelnök egy újabb pénzügyi válság elhárításának szükségességérõl beszélt. Az eurózónában sorsdöntõ csúcsot emlegetnek. Hová tartunk, tényleg pénzügyi válság és gazdasági visszaesés felé? El lehet igazodni ebben a zûrzavarban?

Nem lehet egyértelmû választ adni ezekre a kérdésekre, mert valóban nagyon ellentmondásosak a hírek. A világgazdaság egy része azonban továbbra is növekszik. Az amerikai gazdaság is növekszik, a brit is már szerény ütemet diktál, túl van a recesszión, bár nem bõvül olyan mértékben mint szeretnék, aminek oka a brutális megszorítás. A német gazdaság is növekedik, Írország túl van a mélyponton, Spanyolország és Portugália pénzügyi gondjai kezelhetõnek látszanak, s Kína, Brazília, Oroszország továbbra is húzza magával a világgazdaság egészét.

Miért emlegetnek felelõs tényezõk is pénzügyi válságot?

E téren nagyobb a bizonytalanság. Másfél éve írtam egy cikket Gazdaságpolitika a válság után címmel, s visszatekintve már a cím is naiv reménykedést sugall. De nem szégyenkezem, mert azt gondoltam, hogy bizonyos racionalitási feltételek érvényesülni fognak, s ha megindul a fellendülés, akkor életbe lépnek a kimeneti (exit) stratégiák, vagyis a gazdaságok visszatérnek az Európai Központi Bank (EKB) által is szorgalmazott fegyelmezett pénzpolitikai pályára. Fönntartom azt a nézetemet is, hogy ha négy éven át fiskális és monetáris ágon nyomják a pénzt a gazdaságokba, akkor ez a válság nem lehet olyan, mint amilyen az 1929-33-as volt, mert most nincs kereslethiány. Négy év alatt a pénznyomtató gépek, a hitelezési mechanizmusok és a megnövelt költségvetési hiányok akkora keresletet teremtettek, hogy ebbõl nagy növekedést lehetett volna megindítani. De ehhez, persze azonnali intézkedéseket kellett volna hozni. Ezt az intelmet senki nem vette komolyan. Elhangzottak figyelmeztetések, de ennek az ellenkezõjét is sokan hangoztatták. Ennek pedig az oka az, hogy nagyjából minden szakértõ, kormányzati tanácsadó olyan közgazdaságtant tanult, hogy a pénzügy csak nominális mutató, majd a reáltényezõk eldöntik, mi lesz. Ez nem így van. De a döntéshozók ezt akarták hallani, s ezt az üzenetet hallották meg. A piacok lényegében ezen a nyáron szembesültek azzal, hogy a nagy szereplõknek eszük ágában sincs a nagy adósságot kezelni. S szembeötlõvé vált az is, amit Carmen Reinhart és Kenneth Rogoff számos tanulmányában bemutatott, hogy az állami- és magánadósságok összeadódásának mi lehet a következménye. Ráadásul 2008-2009-ben a válságkezelõ politika úgy készült a jégkorszakra, hogy életben tartotta a dinoszauruszokat, és irtotta a kisebb testû élõlényeket. Egyik oldalról létrejött a „túl nagy, hogy megbukjon” vállalati kör, amelyhez nem lehet hozzányúlni, más oldalról pedig nem tisztult a piac, holott ez a válság pozitív hozadéka lehetett volna. Harmadrészt meg kialakult a bizalmi válság, aminek az a lényege, hogy a piaci szereplõk nem hiszik el a kormányoknak, hogy képesek és hajlandóak tenni valamit az adósság ellen, és nem hiszik, hogy a piac majd ezt megoldja, és nem kell ehhez állami részvétel. Ez az ijedelem lényege: a szembesülés a számokkal. Az Egyesült Államok államadóssága 2013-ra eléri a GDP 120 százalékát, ez az a szint, ahonnan a görögök indultak, vagy ahol az olaszok fejre álltak. Nem véletlen, hogy a feszültség mostanra nõtt meg ilyen mértékben. A piac várta az exitstratégiákat, de azok nem jöttek. Amerikában nincs ilyen, Európában is csak épphogy, Nagy-Britanniában és Írországban. Olaszországban és Spanyolországban mostanra várták az exit stratégiát, de nincs. Az EKB elkezdett enyhíteni, s ez is ez más irányba mutat, Japánban sincs érdemi stratégia.
HIRDETÉS
160

Hogyan nézne ki válság utáni hiteles stratégia?

Azt látjuk, hogy az államadósság elszállása ellen nem tesznek semmit a fejlett államok, közben a magánadósság is növekszik, vagyis a dinók egyre nagyobbak, piactisztulás nincs. Erre a piaci szereplõk azt mondják, ebbõl baj lesz, inkább ülünk a pénzen, legalább a tõkét nem veszítjük el, ebbõl viszont baj nem lehet. Ez ellen fiskális és monetáris politikai könnyítéssel, eszközökkel nem lehet semmit tenni, szigorú tervek meghirdetésével azonban lehetne. Vér, veríték, könnyek ígéretével, bizonyos cégek bukásával. A francia Société Générale például megégette magát az amerikai másodrendû jelzálogpiaci (subprime) válságban, majd ennek nyomán görög államkötvényeket vásárolt, s most megint megégette magát, tehát ha így folytathatja, az bizony nem megnyugtató hír. S mindenki tud még ilyen példákat, a General Motors-t, a német autógyárakat, s lehetne sorolni. Vérnek kellene folyni, hogy elkezdjenek számolni, s azt mondják, hogy Görögország azért még a német bankrendszert sem érinthetné, nemhogy az európait. Ekkor lehetne a válság utáni helyzetre készülni, szigorú rendteremtõ politikával, amely belátható idõn belüli javulást hozhat az adósságrátákban. E tekintetben nem megnyugtató, hogy Christine Lagarde pénzügyminiszter még meg sem érkezett Washingtonba, hogy beüljön a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatói székébe, de az általa meghirdetett hiánycélok teljesítését 2013-ról 2016-ra helyezte át a francia kormány. Ez nem megfelelõ irány.

Ha az irány rossz, akkor mégiscsak nagyon kockázatos idõszaknak nézhetünk elébe?

Azt szeretném csak hangsúlyozni, hogy hihetetlen nagy a bizonytalanság. De azt gondolnám, hogy még mindig nem késõ, egy-két terv meghirdetésével elkerülhetõ a pánik. A pesszimizmus persze önmagát erõsíti. Az Európai Unióval kapcsolatban, azoknak a hangját, akik megégették magukat, mindenki hallja. De azokét kevésbé, akik mást mondanak. Mint például az Allianz, amely úgy véli, hogy az euróövezet fennmaradásának esélye kilencven százalék körüli, s lehet, hogy neki van igaza. Jómagam nem terjeszteném a pánikot, de látom, mi minden nem történt meg. Valószínûleg az említett cikket másképp írnám meg. Ha a mennyiség minõségbe csap át, mert a felhalmozott adóssággal nem történik semmi, az elbizonytalanít, és jöhet az újabb recesszió, aminek a veszélye nagyobb, mint nyáron volt. Fordulat ment végbe. A tõzsdeindexek növekedése is megállt, a kormányok nem reagálnak, a piacok várnak a semmire. Ha léteznének stratégiák, hogy lehessen látni az irányt, az viszont megnyugtató hatású lenne, megindulna a hitelezés, a termelés, jönnének az adóbevételek, és csökkenne az adósságráta. Cselekedni kellene, de bénultságot észlelek. A görög történetben az a hír, hogy még mindig nincs megoldva, hogy a politika a piaci események után kullog. És élnek a tévhitek, hogy ha a gazdaságba pénzt pumpálnak, az elegendõ, megoldja a válságot, holott már John Maynard Keynes bizonyította, hogy ez csak milyen szigorú feltételek között lehetséges. Joseph Schumpeter élcelõdött is ezen a jelenségen 1944-ben, amikor azt írta, hogy a diáklányok és a politikusok csupán annyit értettek meg Keynesbõl, hogy lehet következmények nélkül költekezni. A tehetetlenség, a sodródás és ennek tudatosulása váltja ki a piaci aggodalmakat, s ebben benne van a veszélye egy újabb pénzügyi visszaesésnek.

Az idõ valóban fontos tényezõ. Az Európai Bizottság már 2008-végén, 2009 elején jelezte, hogy a válság hatásainak tompítására elengedett költekezésnek drámai következményei lehetnek, de mintha a piacok ezt csak most értenék meg.


Csaba László: "Kormányzati kotta nincs"
Népszabadság - Móricz Simon Igen, de a kérdés, meddig tart ez. Ha megindul a növekedés, arra célszerû az aktivista gazdaságpolitikának reagálnia. Az Egyesült Államokban már 2009 elsõ negyedében élénk fellendülést tapasztaltak, a negyedik negyedben pedig öt százalékkal bõvült a gazdaság. Erre a költségvetési politika nem válaszolt, holott az amerikai trendnövekedés 2,5 százalék lehet. Vagyis erõteljes megszorítást kellett volna alkalmazni, ezt be kellett volna jelenteni. A föllendülést ugyanis nem a kormányzati költekezés serkentette, hanem a Szilícium-völgy táplálta. Én azt vártam, hogy ez történik majd. Meg azt, hogy az európai kormányok is elkezdik csökkenteni az adósságot. Ha csak kicsit is mérsékelték volna az adósságot, lementek volna a kamatok, s nem tartanánk recesszió felé 2011 utolsó negyedében. De általában nem ez történt. Ha a 2008-as 70 százalékot 2010-re 85,3 és 2011-re 90 százalék fölé menni nem engedték volna az eurózónában, hanem az elmúlt két évben akár csak 3-4 százalékpontot lefaragtak volna belõle, ma másról beszélnénk. El kell ismerni persze, hogy Nagy-Britanniában, Írországban a helyes irányba mozdultak el, a spanyolok a most megbukott Zapatero-kormány alatt is sok mindent tettek, elõkészítettek, Portugáliában hozzáláttak a kiigazításhoz, de másutt nem csináltak semmit, például Franciaországban vagy az Egyesült Államokban. Az olasz és a görög történetet ismerjük. A gazdaságpolitika önmagához képest is késésben van, különösen, hogy bemutassa, a fiskális fenntarthatóság helyreállítását miként képzeli, egyszeri bevételi tételek nélkül. A piacok kellõen racionálisak és agnosztikusak, nem fogják számon kérni egyik kormányon sem, ha például három év alatt öt százaléknyi adósságcsökkentést ígért, de csak hármat-négyet teljesített.

A piac, a teljesítmény és a várakozás háromszögében Magyarország sem áll jól. Egész kedvezõ deficitszámokat produkál, bár átmeneti tételek jóvoltából is, miközben egyre kockázatosabbnak ítélik.

Igen, mert most már mindenki, ideértve a nemzetközi szervezeteket is, azt mondja, hogy az igazi kérdés 2013. A magyar kormánynak áprilisra részletes tervet kell benyújtania az Európai Bizottságnak, az uniós pénzügyminiszteri tanácsnak. Miközben a nemzetgazdasági minisztérium munkatársa egy minapi, az EU által szervezett budapesti konferencián azt mondta, majd ha kapnak felhatalmazást a kormánytól, akkor változtatnak a számokon, az elõrejelzéseken. A terven, amiben persze benne van már az IMF és a Bizottság is, nagy erõvel kéne dolgozni. Pusztán a munka idõigénye miatt is. Egy változatnak készen kellene lennie. Már az említett konferencián be kellett volna számolni új modellszámításokról. A döntés a kormányé, de ismertetni kellene a forgatókönyveket, hogy milyen választási lehetõségek léteznek a deficitcél tartására különbözõ növekedési pályák mentén, mondjuk a vagyonadó bevezetésétõl a különbözõ kiadások csökkentéséig. Hitelességi csapdába kerültünk. Mindegy, hogy a deficitcélt 2010-ban teljesítettük, sõt, az európai átlag felét produkáltuk, s mindegy, hogy az idei szám is jó lesz, meg a jövõ évi is. Ahelyett, hogy végre arról beszélnénk, hogy a magyarok mekkorát izmoztak, mindenki 2013-at firtatja. Egyébként az Egyesült Államokban is ez az aktuális kérdés, erre kellene valamit felelni, s erre nem felelnek ott sem. Nem tudják, vagy nem akarnak, vagy félrevezetnek. Ez erõsíti a pánikot, s ez a recesszió receptje. Legkevésbé sem azonnali, tehát fenntarthatatlan eredményeket várna a piac. Sokkal inkább azt szeretné látni, miként lehet évrõl évre szívós munkával elérni, hogy a költségvetés fenntartható módon hozza a várt egyenleget. Ha a deficit évrõl-évre egy százalékkal, az adósság 1,5 százalékkal csökken, s a célok nagyjából meg is valósulnak, akkor egy ilyen program meghirdetése hasznos lehet, fõként, ha hihetõ intézkedések támasztják alá. Magyarország korábbi teljesítménye nem jó, emlékszünk, milyen eltérések mutatkoztak a tervek és a végleges büdzsészámok között. De a 2009-es, a 2010-es, a 2011-es adatokra lehetne építeni, ha volna hitelesség, de nincs. Jó példák viszont akadnak. Szlovákiában a második Dzurinda-kormány képes volt elhitetni, hogy egy új zsánerû gazdaságpolitika szervezõdik. Az adatok kezdetben rosszak voltak, mégis áramlott be a külföldi mûködõtõke. Ez a helyzet most Írországban, ahol szintén borzasztóak az adatok, de már jók a várakozások.

Az OECD recessziót prognosztizál jövõre Magyarországon. Most jön az IMF, a Moody’s hitelminõsítõ meg bóvli kategóriába helyezte az államadósság besorolását. Több elemzõ is a bizalom, a hitelesség visszaállítását sürgette, de úgy vélte, létezik azért ez a bizonyos középtávú program, s ez a Széll Kálmán terv, amelyet februárban jól fogadtak a piacok. Ez valóban eladható még bizalomerõsítõ lépésként?

Nehéz helyzetben vagyok, mert 2010 májusa óta ismételgetem, írom, nyilatkozom, hogy szükség lenne hiteles középtávú tervre. Tavaly októberben azt hangoztattam, hogy itt az ideje kormányozni. Úgy képzeltem, hogy üzleti tervhez hasonló programot kéne írni. De ilyen terv nem készült. A mai helyzet meg már nem kedvez az ilyen jellegû tervek elkészítésének. A vonat elment. Tavaly még meg lehetett volna csinálni, de most, amikor hónapról hónapra változnak a viszonyok, az elõrejelzéseket lefelé módosítjuk, nem igazán alkalmas a helyzet középtávú terv megfogalmazására. De a gazdaságpolitika zsánerét azért alakítani lehetne, többváltozós vázlatok készülhetnének. Az már elég lenne a piacoknak, ha látnák, hogyan hangolódnak össze az intézkedések. Ha csak a legfrissebb fejleményeket ebbõl a szempontból értékeljük, érzékelhetjük a kihívást. Egyik oldalról tárgyalásokat kezdeményezünk az IMF-fel, ami költségvetési szigorra, kiadáscsökkentésre utal, másik oldalról viszont Fellegi Tamás fejlesztési miniszter hárommilliárd eurós atomerõmû-beruházásról beszél, és õ tárgyal majd a Valutaalappal. De melyik kalapját veszi fel? Egy idõben ez biztos nem fog menni, hogy legyen növekedés, hitelezés, csökkenjen a munkanélküliség. Fontossági sorrendre is szükség lenne. De üzleti tervet, határidõkkel megtûzdelt munkatervet nem látok.

A Széll Kálmán terv akkor tulajdonképpen micsoda?

Az egy elsõ nekifutás volt, amelyet a konvergenciaprogrammal együtt lehet csak értelmezni. De a bennük lévõ számok számomra ma már vadul optimistának tûnnek fel. A legutóbbi konvergenciaprogram óta stílusváltásban, személyekben, tartalomban, ütemezésben, mértékekben végbement módosulások miatt alapos felújításra szorulna sok minden, méghozzá áprilisig, amikor az európai szemeszter keretében be kell nyújtani az új programot. De még tervvázlatokkal sem találkozom. A kormányon kívül, a kutatóintézetekben, különbözõ mûhelyekben egyes emberek számolgatnak persze, de kormányzati kotta nincs. A piaci bizalmatlanság egyik oka, hogy nem következtethetõ ki, mire lehet számítani. Ha léteztek volna ilyen változatok, forgatókönyvek, akkor növelhettük volna a bizalmat, mert legalább sejteni lehetne, hogy adott bevételkiesést hogyan akar a kormány ellensúlyozni. Ez részben kommunikáció is, el kellene magyarázni a döntéseket, a jó indokok még furcsa döntéseket is eladhatnak. A piaci szereplõkkel folyamatos párbeszédet kellene folytatni, magyarázni, reagálni a félelmekre, mert ezzel az igazán durva lépések elkerülhetõek. Nyáron Londonban tartottam elõadást, s a befektetõk hálásak voltak, hogy hallottak valamit, pedig nem a kormányt képviseltem, s kormányhivatalra sem vágyom. A befektetõk egyébként a Széll Kálmán tervben sem a számokat szerették, hanem a zsánert, a kisebb állami adóztatást, hogy a munka világa jön el a járadékosok világa helyett. De ezt folyamatosan el kellene adni, magyarázni.

A magyar gazdaság örökölt és új problémáinak azonosítása azért nem olyan nagy szellemi kihívás: alacsony a foglalkoztatás, alacsony a növekedés, a büdzsét túlköltési hajlam jellemzi, túl nagy az adóterhelés. Az Orbán-kormány e kérdésekhez hozzányúlt, de a probléma inkább abból fakad, hogyan, s milyen retorikába csomagolva.


Magyarország számára üzleti tervhez hasonló programot kellene írni Csaba László szerint
Népszabadság - Móricz Simon Megítélés dolga. Úgy vélem, hogy a kormány tevékenységében a gazdaság nem volt meghatározó. Ha kellett, léptek, de titkos terv nem létezett. Sõt, a kormányzást állandó ideiglenesség lengte körül. Ez nagy ellentmondás a kétharmados többség birtokában. Nem is értem, ha az ellenzék szétzilált, akár 12 évre be lehetne berendezkedni. Nem kéne kapkodni, lehetne nyugodtan számolni, tervezni, átgondolni a döntéseket. Nem ez történt. Nem tudom, miért. De egyebek között ezért is van ez a bizonytalanság. Ennek azonban szerintem nagyobb részt az európai pánik az oka. A februártól októberig tartó idõszakban jól mûködött az állampapírpiac, viszonylag stabil volt az árfolyam. A bizonytalanság az eurózóna impotenciájának felismerésébõl fakad. Ez a meghatározó. S ehhez járul hozzá, hogy a kormányzat elhitte saját retorikáját, hogy lesz itt lendületes növekedés. De nem lett. Három hónapja a közgazdászokkal találkozva a nemzetgazdasági miniszter már azt mondta, hogy az éves növekedés az idén nem lehet több 1,7 százaléknál. Ez nem lendületes növekedés, még a válság elõtti szintet sem éri el. De azt hitték, ez is elég lesz. Nem készültek tervek a gazdaság átszabására, s a 2006-ig tartó átlagosan évi négy százalék feletti növekedési ütem megismétlésére. S ehhez jön még a világgazdasági helyzet. Ezek a tényezõk egymást rossz irányba erõsítik. A távlatok nélküli gazdaságpolitika a befagyott növekedési tényezõkön és az általános bizalmatlanságon nem tud változtatni. Nem mi fújjuk a passzátszelet, a magyar döntések jelentõsége az amerikai és európai helyzethez képest eltörpül, de azért kimutatható.

A végtörlesztés bizonyosan vastagon benne van.

Ha nem egy általános bizalmi válság és árfolyamgyengülési folyamat kellõs közepén dobják be, elmehetett volna, önmagában a végtörlesztés nem formabontóbb, mint a válságadók bevezetése, s azokkal akkora nagy baj rövidtávon azért nem volt, mert akkor inkább pozitív várakozások jelentek meg. Ebbõl nem következik, hogy minél kiszámíthatatlanabb módon válságadókat kell bevezetni, vagy hogy a végtörlesztést a tovagyûrûzõ gazdasági hatásaiban végiggondolták volna. Fõleg, ha a kormány fõ feladatának a munkahelyteremtést tekinti, s tudja, hogy munkahelyet a középvállalkozások kínálhatnak, amelyeknek hitelre lenne szükségük, például a pangó építõiparban, a kereskedelemben, a mezõgazdaságban, s ha valaki beruház, az sem a mellényzsebébõl veszi ki a pénzt, s ha tudja azt is, hogy a foglalkoztatási helyzet nem javul, és az OTP kivételével a bankszektor siralmas állapotban van, akkor még jó külsõ helyzet esetén is máskor játssza le ezt a játszmát. Mindazon túl, amit megírtak már, a legnagyobb baj a végtörlesztéssel az ütemezése. Nem lehet bármit bármikor megtenni. De azért a francia államkötvények hozamát nem Szijjártó úr nyilatkozatai befolyásolják.

A kormányfõnek és a gazdasági miniszternek a minapi találkozója a közgazdászok egy csoportjával, amelyen ön is részt vett, adott-e bármilyen információt a hiányolt tervekkel, vázlatokkal, forgatókönyvekkel, új elõrejelzésekkel, esetleg a bizalomerõsítési törekvésekkel kapcsolatban?

A kormányfõvel alapvetõen informatív, interaktív beszélgetést folytattunk, aminek nem volt feladata egy, az apparátus által – vagy a részvevõk egyike által – kidolgozott részletes program megvitatása és még kevésbé annak jóváhagyása, hisz az szereptévesztés lett volna. Egyetértés volt abban, hogy a kormányzat és a piac – ezen belül a pénzintézetek – közti párbeszédre kell törekedni, és tartós, a már szûkülõ hitelezést ellentételezõ, a növekedést segítõ és a visszaesést gátló lépésekre van szükség. A bankszektor állapota és hitelezési hajlandósága is gyenge. Egyetértés volt abban, hogy 2012-re és a késõbbi évekre is az egyszeri intézkedéseket kiváltó, tartós megoldásokat kell kimunkálni. Ennek részeként szükség van az IMF és az EU szakértelmére is, nemcsak a pénzére, valamint e szervezetekkel a higgadt, korrekt és kiszámítható, megegyezéses viszony mielõbbi helyreállítására. Ettõl még a döntés felelõssége a magyar kormány és a törvényhozás hatáskörében marad, készenléti hitelmegállapodás esetén is, aminek – belátható idõn belüli – tetõ alá hozására szerintem mindkét félnek törekednie érdemes.

A beszélgetésünk során többször szóba hoztuk a budapesti uniós konferenciát, amelyen mindketten részt vettünk, s amelyen az IMF és a jegybank szakértõje sem fedte fel, hogyan lehetne javítani a magyar gazdaság növekedési képességét. De ez alapvetõ kérdés. A gazdaság jövõre nagyjából stagnálni fog, a beruházások csökkennek, a foglalkoztatás érdemben nem javul, a kormánynak a piacok és EU nyomása miatt hoznia kell az ígért deficiteket, megszorításokat. Hogyan lehet ebbõl a negatív spirálból kitörni?

A növekedés a kulcs, de a növekedés valaminek az eredménye. Válság idõszakában sem kéne felhagyni a távlati tervezéssel. Például: a zöld gazdaság felé fordulunk-e, mit gondolunk az aktívak és a járadékosok arányáról, hogy nagyobb vagy kisebb állam legyen-e? Ilyen mûhelymunkákra nagy szükség lenne, ágazati szinten is, például a közlekedés fejlesztésérõl, a roma integrációról, az oktatásról, kezdve az óvodától az általános iskolákon át a szakképzésig. Akadnak jó példák, érdemes megnézni, hogyan csinálták ezt a finnek, a svédek, a dél-koreaiak. De annak tudatában, hogy minden reform elõbb visz, s csak késõbb hoz. Vagyis olyan középtávú átalakításról kéne gondolkodni, ami növeli a gazdaság teljesítményét. A partnerekkel együttmûködve sürgõsen oldani kellene a bizalmi válságot. Közhelyszerû, alig merem megemlíteni, de alapvetõ a kiszámíthatóság, a jogállamiság, az átláthatóság. Most olvastam, megint új módon számolják az állami kötelezettségvállalásokat, márpedig az említett három feltételnek ez nem felel meg. S gondoljuk meg: a közép-európai térségben azok a legsikeresebb országok, ahol nem történt semmi meglepõ. Csehország és Lengyelország 25 év távlatában szépen haladt elõre. Stabilizálták a gazdaságot, privatizáltak, de elkerültek sok mindent. Óvakodtak a nagy kilengésektõl. Rengeteg vita közben unalmas politika folyt. Ilyen unalmasnak kellene lennünk, ahol nem történik semmi meglepõ, ezért mennek elõre a dolgok. Mondjuk például nálunk is 2003 és 2007 között beragadt az euró árfolyama a 250 forintos szinten, ki sem lehetett mozdítani. Szlovákia is sokkal elõrébb tart, mint húsz évvel ezelõtt. Ez az én vágyam, hogy kiszámíthatóan, nem folyamatosan ugrándozva, nem nagyon kilengve, verbális visszafogottsággal mûködjön az ország. Lehessen tudni, mi várható, milyen az árfolyam, és így tovább. Ambivalens érzéseket lehet táplálni az IMF-fel szemben, de legjobb errõl csak zárt körben beszélni, mert ha meggondoljuk magunkat, egyszerûbb lesz.

Mikor lesz unalmas hely az eurózóna?

Görögországban februárban lesz választás, szerintem választott kormány nélkül nem is mûködhetnek, de a következõ hónapokban kidolgozhatják a görög államadósság leértékelését, a szanálás hat hónapon belül megoldható. Ha lekerül a görög téma a napirendrõl, az önmagában is kedvezõ fejlemény lesz. Az olaszokról ki fog derülni, amit eddig is tudtunk, hogy ott vannak, ahol húsz-harminc éve, de alapjában véve ez az õ problémájuk. Az eurózóna fél éven belül vissza tudna térni az unalmas állapotba, ha mûködõképes lesz a pénzügyi mentõalap (EFSF), amihez kétezer milliárd euróra van szükség. Akadnak még nehézségek, de ha ezt elérik, akkor megnyugtatják a piacokat, és elkerülik a recessziót. Az a benyomásom, hogy a németek ezt szeretnék, ezért hajlandóak engedményekre. Ez kisebb áldozattal járna, mintha megvárják, hogy még nagyobb legyen a baj. Úgy gondolom, elérhetõ közelségbe került, hogy a fiskális válságot megoldják. Ez azonban a föderalizmus erõsítését feltételezi, ezért beszél Angela Merkel német kancellár az alapszerzõdés módosításáról. Az EU kis lépésekkel halad a föderalizmus felé, s most megint kell egy lépést tennie. Ez a mostani pénzügyi válságot megoldja, de sok egyéb kérdést persze nyitva hagy.
Link