Á, miket beszélnek itt? Micsoda marhaság! Súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel a stabilitási szabályok ellen vétõ országok automatikus büntetését javasló német-francia terv, ami végül is szociális robbanásokhoz vezethet Európában - véli a CNBC jegyzetírója.

A befektetõk, a pénz- és értékpapír-piaci kereskedõk és a reálgazdaság szereplõi egyaránt a hét végi európai uniós csúcsértekezletre figyelnek - Európa vezetõinek olyan döntéseket kellene hozniuk, amelyek eloszlatják az eurózóna összeomlásával kapcsolatos aggodalmakat. A kudarctól való félelem elfedheti a válság kezelésére kidolgozott német-francia rendszer hosszú távú gyengeségeit, sõt, talán tarthatatlanságát - derül ki a CNBC jegyzetébõl.
Kapcsolódó cikkek

* Széleskörû fiskális harmonizációt javasol Merkel és Sarkozy
* Marad a stressz Európában, mese a G20 "Marshall-terve"
* Barroso: sorsdöntõ lesz az EU-csúcs
* Bukás volt az EU-csúcs – Magyarország is kimarad
* Porrá zúzta a reményeket az ECB (londoni elemzõk)
* Olimpiai létesítményeket ad el Görögország

John Carney, az elemzés szerzõje elõször azt rója fel a döntéshozóknak, hogy átláthatatlanul végzik a dolgukat. Nem világos, ki, mivel foglalkozik, ki, kivel, mirõl is tárgyal éppen, milyen felhatalmazással és milyen céllal. Ezzel egyebek mellett a Berlint érõ vádra utalhat, miszerint a merev fiskális fegyelem kikényszerítésével egyetlen nagy Németországgá tenné Európát, Párizst pedig az a vád éri, hogy minden lépésének megtétele elõtt mérlegeli, milyen hatással lehet a döntés Sarkozy elnök újraválasztására a jövõ tavaszi parlamenti választásokon.

Balladai homályba burkolóznak a javaslatok

Az elmúlt napokban két dokumentum jelent meg a csúcsra készülõ javaslatokkal kapcsolatban. Az egyiket Herman Van Rompuy, az Európai Unió elnöke jegyzi, a másik a Merkel-Sarkozy (Merkozy)-terv, amelyet tegnap juttattak el Rompuynak. Az elõbbi az uniós alapszerzõdés olyan "apróbb" megváltoztatásáról szól, ami nem igényel hosszas ratifikációs folyamatot, az utóbbi lényege a költségvetési hiány és az államadósság plafonját átlépõ államok automatikus büntetése.

Mindkét dolgozat meglehetõsen homályos - nyilván szándékosan, hiszen a nagy alkudozás elõtt senki sem jön elõ az aduival, senki sem akarja túl erõs elkötelezettséggel csökkenteni mozgásterét. Emiatt azonban a külsõ szemlélõ csak találgathatja, hogy mi az ördög is folyik itt.

Súlyos titkos következmény

Carney az ismertté vált általános kereteket katasztrofálisnak tartja, a Merkozy-terv alapképtele ugyanis tartalmaz egy ki nem mondott, súlyos következményt, a közös garanciavállalást. Az elképzelés szerint az új szerzõdéshez csatlakozó államok lemondanának gazdaságpolitikai szabadságuk jelentõs részérõl, amiért cserébe egy erõsebb európai stabilitási alap vagy alapok támogatnák kötvénykibocsátásukat. Ha valamelyik szerzõdõ fél megszegi a szabályokat, akkor az EU közbelép, és rákényszeríti a vétkezõt a korrekcióval járó nehéz döntések meghozatalára.

Úgy tûnik, van egy kérdés, amely egyszerûen nem merülhet fel, nevezetesen az, hogy a résztvevõk egyike ne teljesítse adósságtörlesztési kötelezettségeit. Más szóval az exkluzív klubban nem történhet államcsõd. Felix Salmon újságíró ezt úgy fogalmazta meg, hogy a Merkozy-rendszer bevezetése azzal a következménnyel járna, hogy az EU garantálná a résztvevõk adósságainak visszafizetését.

A következmény katasztrofális következménye

Hogyan is mûködne ez a gyakorlatban? A szabályokat - hanyagságból vagy vétlenül - megsértõ és az általuk okozott kárt kifizetõ országok adófizetõi egyaránt lehetetlen helyzetbe kerülnének. Az elõbbiek elsõsorban a németek lennének, akik azt tapasztalnák, hogy ha az új pénzügyi rendszeren egy másik országban lyuk keletkezik, akkor kormányuk kénytelen lenne emelni az adókat vagy csökkenteni a kiadásokat, hogy kitöltse a közös pénzügyi rendszeren keletkezett rést.

Az emberek olyan adóemeléssel szembesülnének tehát, amelyeket nem választott kormányuk akar, hanem egy más országok magánhitelezõit védõ, személytelen szabályrendszer nevében kényszerítenek rájuk. Ez nyilván tolerálhatatlan lenne a számukra.

Adóbûnözõk és adóártatlanok

Az automatikus büntetések még igazolhatók erkölcsileg azoknak az országoknak az esetén, amelyek saját hibájukból költekeznek túl, kezelhetetlenül sok hitelt vesznek fel vagy nem képesek beszedni az adókat kiadásaik fedezésére. Nevezhetjük adóbûnözõknek ezeket, bár lakosságuk nyilván az éppen regnáló kormányt hibáztatná a korábbi "tékozló életmód" következményeiért, aminek nem túl barátságos módon kifejezést is adna.

Mi a helyzet azonban az olyan országokkal, amelyek vétlenek, amelyeket egy a GDP-jüket csökkentõ, a munkanélküliségüket növelõ, s ezzel adóalapjukat erodáló gazdasági válság küld padlóra? Spanyolország és Olaszország esete a legjobb példa erre. Az elõbbi adóssága alacsony volt és csökkent a 2008-as pénzügyi válság elõtt, az utóbbi ugyan magas államadósságot örökölt, de folyamatosan mérsékelte ennek GDP-hez viszonyított arányát. Ezek esetén nem lenne morális alapja a Merkozy-rendszerben mûködõ szankcióknak. Ehelyett a vétlenségüket figyelembe vevõ, méltányos megoldásokat keresõ tárgyalásokon rendezhetnék kapcsolatukat hitelezõikkel.

Már a célt is hibásan választották meg?

Van logika a közös garancia vállalásában, hiszen a hitelezõk így biztosak lehetnek abban, hogy a Merkozy-rendszer országaitól visszakapják pénzüket, ami elvileg biztosítja a tõke folyamatos áramlását kötvényeik piacára. Másrészt nem biztos, hogy beválik ez a számítás. Ha a befektetõk minden garancia ellenére kételkednek egy ország fizetõképességében, akkor elzárják a pénzcsapokat, amivel az adott állam pont olyan helyzetbe kerül, mintha csõdbe ment volna, ha ezt nem is jelentik be.

Ugyanakkor a csõd sokszor nem is olyan rossz - ezt bizonyítják a vállalati összeomlások. Ha egy cég úgy látja, hogy meglévõ adóssága mellett nem tud újabb hitelekhez jutni, akkor egyszerûen - a meglévõ jogi lehetõségeket, felszámolási eljárási módokat kihasználva - hátra hagyja azokat, és új keretek között folytatja tevékenységét. Ugyanez mûködhet az államok esetén is. Miért ne kaphatna hitelt egy csõdeljáráson átment ország új hitelezõktõl, miközben pórul járt korábbi hitelezõi nyalogatják a sebeiket?

Meghívás forradalomra

Akárhogy is nézzük, erõsen vitatható az az elképzelés, hogy egy bizonyos országcsoport államai vállalják egymás adósságainak teljes kifizetését, osztoznak ennek terhein, miközben a magánhitelezõket megkímélik a kockázattól. Az az elképzelés pedig, amely szerint nemzetek feletti, külföldi bürokraták rákényszeríthetnek kormányokat arra, hogy ezt vagy azt tegyék, egyszerûen forradalomra hívja fel az érintett országok lakosságát.

A legkevesebb, hogy lázadásokra, zavargásokra, sztrájkokra, politikai felfordulásra számíthatunk, ha az EU valaha megpróbálkozik az adóbûnözõnek minõsülõ országok megbüntetésével.
Link