Szia!
Tudom, hogy nem túl hiteles a forrás, de a mondanivaló összecseng azzal, amit az utolsó elõadásodban mondtál Toró petíciójáról. (Link)

Sokszor eszembe jut az a plakát.

Tudod melyik. Az a „Ha forradalmár lenne, ön melyik televíziót foglalná el?”

Utólag akár provokációnak is nevezhetnénk. Volt olyan, aki meg is tette. Mi több? Összeesküvés elméleteket is gyártott.

Persze azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy a plakáttervezõ egy jövendõmondó tanfolyamot végzett el. Ez csak egy rosszízû véletlen.

Ki az a hülye, aki elõre bekampányolja az intézményének szétverését?

Napközben végighallgattam az Öszödi beszéd teljes szövegét. Számomra még mindig nem volt logikus lépés senkitõl ennek a beszédnek a megszellõztetése. A média persze vagy csak az egyik, vagy csak a másik oldalról mutogatta és magyarázta az elhangzottakat. Én igazából nem akadtam fenn a stíluson. Hallottam már ennél cifrábbakat is frakció vagy választmányi üléseken. Persze nem volt éppen államférfihoz méltó a hangnem, de hogy lényegretörõ és õszinte volt, az vitathatatlan. Bár az is igaz, hogy nem a nagy nyilvánosságnak lett szánva az, ami ott elhangzott. Viszont, mint választópolgár nem szeretném, ha rólam így beszélne a miniszterelnököm. Az, aki nem a fõnököm, hanem a beosztottam.

Vagy tévedek?

Azon az estén a kerékpártúrázó párom már a német határról küldte az üzenetét, hogy jól van. Nem akartam visszamenni a Kossuthtér-fesztiválra. Örültem, hogy végre egy kicsit foglalkozhatom a barátaimmal, hiszen számomra kitört a szabadság. Ezért elmentem a kedvenc vendéglátóipari egységembe. Megkóstoltam, hogy még mindig jó íze van-e a bika vérének. Nem volt rossz. Szerencsétlenségemre a helyiségben volt televízió. Még nagyobb pechem az volt, hogy be volt kapcsolva. A szemem láttára indultak meg az emberek a Szabadság tér felé. Persze nekem sem kellett több. Az elsõ villamossal elindultam egykori munkahelyem felé.

Mikor a térre értem már szedték fel a díszburkolatot a támadók. Néztem az arcukat. Nem voltak ismerõsek. Volt, akin Fradi sál, másokon UTE kendõ vagy mez volt. Ez a kép nekem, azóta sem tiszta. Olyat már láttam, hogy ezek a drukkerek egymást püfölik. Olyat is, hogy az egyik tábor a rendõrök mögé bújva hergeli a másikat, de ilyen „nagykoalíciót” még nem. Hová lettek azok a zászlót lengetõ fiatalok, akik, elõzõ este - Kerényi Imre rendezésében - a várban sétáltak? Gyertyát gyújtottak. Énekeltek. Ezek nem azok az ifjak voltak. Ez egy teljesen más banda. Ezek agresszívak és részegek. Állatias hangon üvöltöttek és hergelték magukat.

A fõbejárat felé próbáltam eljutni. Mindenféle érzelemmel találkoztam közben. Volt nosztalgiázó nyugdíjas. Fiatal suhanc, aki azt sem tudta miért van az egész, õ csak balhézni jött és az elsõ durranástól összepisilte magát. Sunyin csendes tanácsadó. Meglepett, de kíváncsi járókelõ. Munkáját végzõ publicista. Bosszankodó álmos hajléktalan. Felmásztam a fõbejárat melletti falra, hogy lássam, mi történik, de ne vegyek részt benne.

A rendõrök felszereltsége majdnem nulla volt. Egy jól informált kiadta az utasítást, hogy a pajzs plexi részét üssék a támadók, mert az könnyen törik. Aztán amikor felemelték a törött pajzsot, hogy a fejüket védjék, akkor védtelen marad a lábuk. Akkor azt ütötték. Tucatjával estek ki a sorból a kisrendõrök. Magukra maradtak. Visszavonulót fújtak, hogy ne legyen több sebesültjük. Bemenekültek a nagykapuk mögé. Erre a tömeg megindult utánuk, de nem tudtak mit kezdeni a leeresztett rácsokkal. Ekkor gyújtották fel szegény gyártásvezetõ barátom autóját. Tudtam, hogy az övé. Ültem benne eleget.

Azt figyeltem meg, hogy volt egy réteg, aki keményen dobálózott. Egy másik gyûjtötte a muníciót. Õk „csak” romboltak. Õk barikádozták el a fõbejáratot, majd az elsõk meggyújtották. Eközben a tömeg nagyobbik része bámulta, hogy mi történik. Az újságírók és fotósok mindegyike igyekezett fedezékbe vonulni. Egy ilyen fedezék volt az a galambürülékes fal is, ahol többedmagammal álltam. Egyik kezemmel egy fiatal fotós kislány övét fogtam, hogy le ne essen. A másikkal egy operatõr ismerõsöm karját. A rendõrök pedig bentrõl elõbb könnygázt fújtak, majd vizet locsoltak ránk.

Kifejezetten jól esett.

Közben megjöttek a tûzoltók is, hogy eloltsák a tüzeket, de nem nagyon mertek az égõ autók közelébe menni. Na, nem a tûz és a füst miatt. Egyszer csak – felmentõ sereg gyanánt - megjelent egy öreg vízágyú, hogy fedezze a pernyetiprókat. Ilyet még nem láttam. Úgy vettem észre, hogy más sem sûrûn, mert elkezdtek szaladni a tér másik irányába. Kivéve a keménymagot, akik nem ijedtek meg egy kis víztõl, hiszen csak egy locsoló-kocsi fröcskölésével ért fel az ágyúból lövellt folyadék ereje. Egyszer csak a vizet spriccelõ jármû ahelyett, hogy tüzet oltott vagy tömeget oszlatott volna lekanyarodott a betonról az általa sárossá áztatott parkba. Mikor érezte, hogy elhamarkodta a lépést - illetve a gurulást - vissza akart tolatni, de már nem ment. Rövid tanácstalanság és motorbõgetés után tovább indult volna, de az sem sikerült. Beragadt. Elakadt a csodafegyver. Erre az emberek nekiestek a tehetetlen jármûnek. Feltépték az ajtaját és kiszedték a riadt és fegyvertelen rendõröket.

- Itt lincselés lesz! – mondta az egyik kollégám és már izzította is a fényképezõgépét. De szerencsére egy két pofon után egy csoport józanabb fiatal megfogta a „vízi”rendõröket és kivezették õket a tömegbõl. A dühödt hoppon maradtak a vízágyút akarták felgyújtani. Nem ment nekik. Nem is értem. Végül is egy vízágyú nem benzinnel van tele.

Közben a kapunál folyt a csata. Az ostromlók a barikádot akarták begyújtani. A rendõrök nem hagyták. Ha valaki közelebb ment a kapuhoz, azt lefújták könnygázzal. A vízzel pedig oltották a rács elõtt felgyújtott bútorokat, padokat, kukákat. A füstöt a huzat a fõkapun keresztül a védõk felé vitte. Ezalatt betörték a földszinti ablakokat és felgyújtották az irodákat. Onnan is ömlött a füst a rendõrökre, akik nem bírták tovább. Szó szerint kifüstölték õket. Ekkor az egyik oldalbejáraton egy kisebb csapat bejutott az épületbe. Az operatõr ismerõsöm is ment velük.

Én is.

Bent az épület üresnek tûnt. Rendõrök sehol. Csak a locsolócsõbõl folyt a víz megállíthatatlanul. Egyre többen jöttek befelé. Én a lépcsõn felérve az erkélyre mentem. Ott volt a dohányzó. Ha már ott voltam rágyújtottam. Figyeltem az embereket. Tépték a rácsot, ami egy idõ után megadta magát és a barikádon átmászva jöttek az emberek egyesével befelé az épületbe.

A folyósón megláttam egy MTV-s ismerõsöm. Azt mondta, hogy egy stáb bent ragadt az egyik stúdió vezérlõjében. Odamentem. Legalább öt munkatárs ült a vasajtó mögött és várta, hogy mi lesz. Megkerestem az MTV híradósokat a forgató stábok között és elmondtam mit láttam. Kértem õket, hogy segítsenek valahogyan a kollégáiknak.

Egy ismerõs civilre lettem figyelmes. Tudtam, hogy nem tv-s. Aztán rájöttem. Rendõr volt. Mitó Gábor, a televízió épületének védelmével megbízott parancsnok. Akit késõbb elmarasztaltak ugyan, de a FIDESZ érdemei elismeréseként felfelé buktatta. – Nem tudod, mit akarnak? – kérdezte. Gõzöm sem volt. Elindultam, hogy megtudjam. Azok, akik bejutottak úgy nézelõdtek, mint egy múzeumban. Mint a gyerekek egy osztálykiránduláson. Talán még meg is illetõdtek. Voltak, akik az aulában található televíziót nézték. Voltak, akik számítógépezni kezdtek. Voltak, akik sorban álltak a kávéautomatánál és voltak, akik a sor helyett betörtek a büfébe. Semmi céltudatosság. Mit lehet ilyenkor tenni?

Valahonnan elõkerült egy srác. Többen körbevették. Na, itt lesz valami gondoltam és odamentem, de nem volt. Megkérdeztem, hogy mit akarnak. Ezt a petíciót átadni. - válaszolta. Ekkor megjelent a rendõrök egy csoportja. Fegyvertelenül. Követként. Torczkai elmondta, hogy egy petíciót akar átadni személyesen Rudi Zoltán elnöknek és akkor kimennek. Ennyi?- kérdezte a rendõr. Ennyi. – válaszolta Toroczkai. Felhívjam? – kérdeztem én. Az igent tett követte. Meglepetésemre Rudi felvette a telefonját. Elmondtam, hogy mire jutottak az ostromlók és a rendõrök. Azt mondta, hogy õ nem jön be az épületbe, de küldi a hírigazgatót. Ezt elmondtam a delegációknak és már csörgött is a telefonom. Kert Attila hírigazgató volt. Hol tudok bemenni? – kérdezte. A civil rendõrre néztem kérdõen. – A Nádor utcai kapunál nincs senki csak a mentõk és a sebesültek. Jöjjön ott. Így lett. Kert Attila nem akart addig elmozdulni onnan, amíg nem volt muszáj.

Az ostromlók vezérkara letanyázott a nagyvetítõben. Közöltem velük, hogy megjött, aki átveszi a petíciót. Ki adja át? – kérdeztem. Egy határozott: én volt a válasz. – Rendben. Akkor egy most elmegyek a hírigazgatóért. Szegény Kert Attila reggel még nem sejtette, hogy ma nem csak irányítani fogja a híradót, hanem a szereplõje is lesz. Mikor felértünk a vetítõbe bemutattam egymásnak a feleket. Elmondtam a szabályokat. Kimennek az aulába. A fiatalember felolvassa a petíciót. Átadja a hírigazgató úrnak, majd felszólítja a tömeget, hogy térjenek haza békével. Rendben? – kérdeztem. Mindkét oldalról igenlõ választ kaptam. Akkor én most megyek és szólok az újságíróknak. – mondtam és elindultam kifelé az ajtón.
- Sajtó? Kamera? – kérdezte az addig nagyon magabiztos fiatalember.
- Igen. – válaszoltam. Mert?

Mert akkor õ nem. Köszöni. Erre egy másik suhanc ugrott fel, hogy akkor õ. Rendben lesz? – kérdeztem Kert Attilát, aki szerintem kínjában vagy, hogy ne látszódjanak a gondolatai csak bólintott. Elindultam a fõlépcsõ felé, ahol a szerkesztõk tartottak kisebb értekezletet. Közöltem, hogy petíció átadás öt perc múlva az aulában. Erre szétrebbentek. Visszamentem a vetítõbe. Mondtam az öt percet. Helyeseltek. Megkérdeztem hol van a petíció. Ezt õk is megkérdezték.

- Tényleg. Hol van?

Kert Attila halkan sóhajtott egyet. Az egész kezdett egy rémbohózattá válni. Kiderült, hogy Toroczkai – nem tudni miért - nem akarta már megvárni a hivatalos átadást és egészen véletlenül pont a civilben lévõ rendõrnek a kezébe nyomta a petíciót, majd mint aki jól végezte dolgát anélkül távozott, hogy magával vitte volna azokat, akiket odacsõdített. Mitó a farzsebébõl húzta elõ a gyûrött, kockás papírlapot. Ez is megvan. Kimentek. Felolvasták. Átvették. Elköszöntek. Majd a tömeg jól érezve magát köszönte szépen, de maradt. Kert Attila megmutatta a követelés listát és megkérdezte mit csináljon vele. Tedd fel a netre! – mondtam - Abból baj nem lehet. Hozol is ajándékot, meg nem is.

A tömeg közben elvolt magában. A rendõrök pedig szépen lassan észrevétlen lezárták a folyosókat. Az aulában is egyre kevesebben voltak már. Két drukker a televíziót nézve beszélgetett.
- Te! Ez most van? – kérdezte az okosabb a képernyõre bökve ahol az ostrom leglátványosabb képeit ismételték.
- Ez? Hogy lenne most? Nem látod, hogy ott vagyunk.
- Ja! Tényleg. – vigyorodott el a kérdezõ a maradék két fogával.
A végére egész családias lett a hangulat. Egy srác beült a portára és mindenkitõl megkérdezte kit keres és hová megy, van-e belépõje, majd beírta egy naplóba. Mint egy pamflet. Mint egy nagy nyitott nap. Bár ezt nem gondolta mindenki így.

A televíziós adás egy kábelen futva került a képernyõre. A kábel egy csatlakozóban végzõdött, amibõl sajnos kicsúszott. A képeket felváltotta az ismerõs hangyacsata. Na, menjünk! Itt már úgysem történik semmi.– szólalt meg valaki és a megcsappant létszámú székházfoglaló elindult kifelé az aulából. A rendõrök lezárták utánuk a termet. Ekkor robogott be kedvenc barátom és operatõre a Naplóból. Kicsit elkéstek. „Átverekedve” magukat a rendõrökön megálltak az akkor már ismét mûködõ televízió elõtt, amiben épp az hangzott el, hogy a miniszterelnök felhatalmazza a rendõrséget, hogy minden eszközzel zavarják ki a rendbontókat a televízió épületébõl. Ez sejtettem mit jelent. Azt, hogy támadás. A civil ruhás kiadta a parancsot. A zsaruk lépésben haladtak a kapu felé és közben megkérték a hívatlan látogatókat, hogy menjenek szépen haza. Akadt, aki nagyon maradni akart, de ezzel nem értettek egyet a parancsot teljesítõ rendõrök. Kinyomták a maradék ellenállót is a térre.

Az épület elõtt már egy nagyobb egység várta a székházból kioldalgókat. Lassan, de határozottan szorították ki õket a bazilika felé. A Nádor utcánál megállt a sorfal. A mentõk autói ott álltak a székház hátsó oldalánál. Dolgoztak. Sebesült rendõröket és ostromlókat láttak el. Válogatás nélkül.

Visszasétáltam a csatatérre. Kiégett autók, feldúlt és felgyújtott irodák. Egy MTV-s kolléga épp telefonon közölte az egyik felgyújtott autó tulajdonosával, hogy inkább ne akarja látni a három hete vett sportautóját. Mindenhol rombolás. Felszedett díszburkolat. Összetört padok. Romok. Egy muzeális IFA és a lerobbant mementó, a vízágyú, amire idõközben ráírták, hogy DEMSZKÁJ KOMBÍNÓ.

Hajnalodott. A nap már elkezdte aznapi kúszását az égen. Kisétáltam a körútra.
Közben a fejemben kérdések zakatoltak.

Ez most mi volt? Mit akartak ezek? Egy petíciót beolvasni vagy elfoglalni a televíziót? Ha már bejutottak, akkor miért állt meg a tudományuk a büfében? Miért szaladt el Toroczkai mikor kiderült, hogy mégis átadhatja a petícióját? Menekülés közben miért éppen egy civilben lévõ rendõrtiszt kezébe nyomta dédelgetett pontjait? Lehetséges, hogy elképzelésük sem volt, hogy mit tesznek, vagy nagyon is volt? Csupán a balhé volt az éltetõelem, vagy voltak magasabb érdekek? Kik álltak valójában a megvezetett balhéra éhes drukkerek mögött? Nagyon valószínû, hogy az lett volna a jobb nekik, ha nem áll szóba velük a TV vezetése, mert azzal, hogy Kert Attila átvette a követeléseiket, már nem marad ürügyük a csatározásra. Hiszen - állítólag - ezért tört ki az egész balhé.

A Nyugatinál a villamosmegállóban kapucnis, sálas, kendõs kölykök álmosan várták a villamost. Begördült egy hajnali „Demszkáj kombínó”. Felszálltak rá.

Én nem.

(Név a szerkesztõségben.)