Még ma is éjjel-nappal õrzik a tótvázsonyi objektumot, pedig a kihalt laktanya lassan az enyészeté lesz. Az utolsó szovjet katona 1990 március végén hagyta el a bázist.

- Térképen ez a terület nem szerepel, nincsen feltüntetve sehol. Nem véletlenül. A bázisnak nagyvázsonyi helyrajzi száma van, erdõs-hegyes területen, a lakott területtõl távol helyezkedik el - meséli Gráczki László nyugalmazott alezredes. A tervrajzok szerint 38 hektár, de a nagyságát egyes források 66-ra teszik. Ez az eltérés egyrészt abból adódhat, hogy ez utóbbiba beleszámíthatták a laktanya elõtti területet is, amelyen például egy vadászház is állt. Létrehozásának körülményeirõl annyit tudunk, hogy az 1960-as években, egy szovjet hadgyakorlat kudarcát követõen döntött úgy a legfelsõbb szovjet párt- és állami vezetés a katonai vezérkarral együtt, hogy a Varsói Szerzõdés tagországainak területén "különleges tárolókat" kell kialakítani, és tökéletesíteni kell a "mobilitást és a híradást" - avat be a tótvázsonyi "Kis-Moszkva" történelmébe Gráczki László, majd hozzáfûzi, hogy élete leghosszabb napja volt az a márciusi nap, amikor átvette az irányítást a bázison.

Elmondása szerint a kudarcba fulladt hadgyakorlaton - amely az atombunkerek megépítéséhez vezetett - harcászati és hadászati atomfegyver alkalmazását tervezték, ennek során az atomtöltettel ellátott robbanófejeket a Szovjetunió területérõl gépjármûvel kellett volna a kijelölt alakulatokhoz szállítani. Mivel ezt nem sikerült maradéktalanul végrehajtani, rádöbbentek arra, hogy ez a körülmény alááshatja egy esetleges atomcsapás kivitelezését.

A különleges létesítmény a magyar közvéleménytõl azért kapta a "Kis-Moszkva" nevet, mert a külsõ szemlélõnek szinte városnak tûnt. Igaz, Tótvázsonyból nézve csak néhány épület teteje látszik ki a fák közül...

Az objektum közvetlenül moszkvai irányítás alá tartozott: a Szovjetunió honvédelmi minisztériuma adott ki minden parancsot, utasítást, ellentétben a többi, Magyarországon állomásozó szovjet alakulattal, amelyek mind a mátyásföldi székhelyû Déli Hadseregcsoport Parancsnokságához tartoztak.

A honvédség tulajdonában lévõ területre csak külön engedéllyel lehetett belépni, napjainkban pedig már ez sem lehetséges, ezért virtuális sétát teszünk Gráczki László korábbi felvételeinek segítségével.

A Tapolcát Veszprémmel összekötõ útról az Úrkúti elágazásnál lekanyarodva több kilométert kell megtenni az erdõben, a húszéves fotók tanúsága szerint a bejáratnál nézelõdõket az elõírások szerinti Dicsõség a Szovjetunió Kommunista Pártjának! felirat fogadta. Megtudom, hogy mindenki csak a fogadóépületig mehetett, és akit keresett, kihívták hozzá a laktanyából. A protokollvendégeket a tiszti klubban fogadták.

- A húsz éve gondozatlan bázist a természet lassan visszaveszi magának: az egykor modernnek számító panelházak ablakai kitörve, minden mozdíthatót elvittek már innen - mutatja az idén májusban készített fotókat Gráczki László. - A betonutakat benõtték a bokrok, a nyitott és fûthetõ uszodában, ahol régen a katonák fürdõzhettek, legfeljebb a békák versenyezhetnek esõ után.

A bázis szovjet igények szerint, szovjet és magyar tervek alapján a Magyar Népköztársaság költségén készült. A laktanya tervezését és kivitelezését a KÖZBER (Közéleti Beruházó Vállalat) végezte. Az itt lévõ épületeket magyar szakemberek építették fel. Egy korabeli kimutatás szerint az építés tervezett költsége akkor 24,6 millió forintba került az államnak.

- A laktanya 1968-ra elkészült - jegyzi meg a nyugalmazott alezredes, és gyorsan meg is magyarázza, hogy mibõl következtet a dátumra. - Egy közeli ismerõs akkoriban ipari tanulóként járólapozta a szolgálati lakásokat, és õ bizony 1966-67-ben volt inas.

Az akkor õrnagyként szolgáló parancsnok birtokában lévõ dokumentumok szerint a tótvázsonyi objektum két fõ részre osztható, laktanyára és egy úgynevezett védett vagy zárt területre. A laktanyában két harminc lakásos épület mellett tiszti klub, konyha, étkezde, vegyesbolt, hõközpont, fûrészüzem, asztalosmûhely, sportpályák, pihenõpark, vadászház, óvoda, iskola, teázó, könyvtár, fodrászat szolgálta az ott állomásoztatott katonák kényelmét. Volt még egy 18 bejáratos garázssor, zöldségtároló, fúrt kút, lakatosmûhely és kovácsmûhely is, a futballpálya pedig helikopter leszálló is volt egyben. A laktanyát 1985-ben egy 24 lakásos, négyszintes panelházzal bõvítették ki.

A zárt területre magyar állampolgár még a kivitelezés idõszakában sem tehette be a lábát.

A korabeli iratok szerint a terület négy sarkában egy-egy õrtorony áll, a különleges raktárakhoz fákkal szegélyezett út vezet.

Az itteni építményeket - ellentétben a laktanyával - szovjet szakemberek építették 1966-68 között. A bunkerek vagy tárolók - mert kettõ van belõlük - egy-egy domb alatt helyezkednek el. Két oldalukon, kívül 4-4 gépjármû egyidejû fogadására alkalmas beállót alakítottak ki, amelyek inkább egy hullámpalából készült fészerre emlékeztetnek.

A két föld alatti tárolót csak a dombokra vezetõ lépcsõk felõl lehetett megközelíteni, lejárataikat pedig egy konténerre emlékeztetõ építmény rejti.

A tákolmányba belépve vaslépcsõ vezet a földfelszín alá, két emelet mélységben egy-egy vastag, nyomásálló és légmentesen záródó acélajtót találni.

Ezeket a raktárakat egységesen építették, pontosan ugyanilyen alaprajzú épületek vannak az egykori NDK területén, Romániában, a volt Csehszlovákiában - vagy akár Kamcsatkán. Az önálló áramforrással is rendelkezõ földalatti létesítményeket légkondicionáló berendezéssel is ellátták, a beáramló levegõt szûrték, a hõmérsékletet és a páratartalmat szigorúan szabályozták.

A föld alatti komplexumokban tárolták a Déli Hadseregcsoport hazánkban állomásozó repülõgépeire függeszthetõ atombombákat, továbbá a szárazföldi hadmûveleti és harcászati rakéta csapatok atomtöltetû robbanófejeinek egy részét. A parancsnok fel is sorolja, pontosan melyek voltak ezek: 152 mm-es és 203 mm-es tüzérségi eszközök atomtöltetû gránátjai, atomaknák, a már említett atombombák és rakéták atomtöltetû fejei. Ugyancsak itt raktározták a korábbi Magyar Néphadsereg hadmûveleti, harcászati rakétáihoz használható - szintén atomtöltetû - robbanófejeket is.

- Magyarországon egyetlen ilyen objektum létezett: ez pedig a Tótvázsony melletti - szögezi le Gráczki László. Azt is szóba hozza, hogy a különbözõ nukleáris robbanófejek - vagy ahogy õ nevezi: gyártmányok - tárolására épített vastag falú betonbunkerekben idõrõl idõre megjelent egy szovjet mérnök-tábornok, aki egyenként állította át a töltetek kódjait.

A tárolók ajtaján elhelyezett felirat szerint oda csak az arra kijelölt személy léphetett be, senki más. Az elõtérbõl négy tároló helyiség nyílott, ezekben a stabilan a betonhoz rögzített konténerekben tárolták a nukleáris fegyvereket egészen 1988 végéig-1989 elejéig, amikor feltételezhetõen egy csapatmozgás keretében kiürítették a bázist.

Tömegpusztító eszközök tárolására építették

- A Tótvázsony-Úrkút-Nagyvázsony háromszögben található titkos bázis rendeltetése az volt, hogy helyet adjon a tömegpusztító eszközök tárolásának, az eszközökkel kapcsolatos minden technológiai folyamat szakszerû elvégzésének, biztosítsa a nukleáris töltettel rendelkezõ eszközök védelmét ellenséges behatolás vagy támadás esetén, továbbá komfortos életvitelt nyújtson az itt szolgálatot teljesítõ katonáknak és családjaiknak - sorolja a volt szovjet bázis késõbbi magyar õrségének parancsnoka.

Visszaemlékezése szerint a felderítés elleni védelmet nagyrészt a természetre bízták - az építkezésen a lehetõ legkevesebb fát vágták ki -, illetve a garázsokhoz késõbb épített gépjármûbeállók tetejét a mûholdfelvételek megzavarására belülrõl fémhálóval árnyékolták, tyúkhálóval borították be.

A hivatalosan Rakéta Technikai Bázist (RTB, oroszul: raketno-tyeknicseszkaja baza) komplex védelmi rendszerrel látták el, rejtett figyelõállásokból állandóan õrizték. A "város" határán létesített géppuskafészkek és a dupla szögesdrót kerítés - a két "fal" közé technikai jelzõrendszert telepítettek - bizonyítja, hogy az objektumot kiemelten védték: az illetéktelen behatolókra kérdés nélkül tüzet nyithattak, jobb esetben csak feltartóztatták õket.

Azóta sem döntöttek a hasznosításáról

Magyar katona - egy magas rangú katonai vezetõn kívül - csak 1990 márciusában léphette át a védett létesítmény küszöbét, amikor a honvédség Gráczki Lászlót bízta meg a bázis õrzésére felállított század vezetésével. A hátrahagyott ágyak, illetve a katonaszekrények számából következtettek arra, hogy hány szovjet katona szolgálhatott ott: ezek szerint 120-150 fõs sorállomány tartózkodhatott a Nagyvázsonytól hat kilométerre lévõ területen.

- Mi összesen 82-en voltunk, rajtam kívül 73 sorkatona, két tiszt és hat tiszthelyettes szolgált Tótvázsonyban. A feladat ellátásához kaptunk 82 gépkarabélyt, tizenöt 9 milliméteres pisztolyt és hat géppuskát. Voltak még teherautóink - UAZ, ZIL, Avia - és egy kerti traktorunk is - eleveníti fel a nyugalmazott alezredes.

A magyar õrség kezdetben öt õrhelyen és két járõrrel állandóan õrizte a területet. Az elsõ látogatók a Magyar Honvédség tábornokainak egy részébõl álló delegáció volt, késõbb pedig az akkori honvédelmi miniszter, Kárpáti Ferenc is felkereste az objektumot 1990 áprilisában. Azután beindult az úgynevezett katonaturizmus is, a különbözõ beosztású és rangú katonák, illetve polgári személyek szinte egymásnak adták a kilincset. A védett létesítményekbe való belépés lehetõségére pedig jellemzõ volt, hogy összesen csak öt személy engedélyezhette azt.

- A látogatások során sokan a hasznosítását nézték, sok elgondolás volt ezzel kapcsolatban, közülük az egyik szerint ott tárolták volna a Magyar Nemzeti Bank nemesfémkészletét - mondja Gráczki László. - Felmerült az is, hogy a katasztrófavédelem oktatóközpontját rendeznék be a laktanyában, de a sok más lehetõséggel együtt ezt is elvetették. Így maradt azóta is kihasználatlanul a Honvédelmi Minisztérium tulajdonában.

Még megemlíti, hogy nem tervezett látogatások is elõfordultak, de a behatolókat a század katonái feltartóztatták. Az egykori "Kis-Moszkva" mára szellemvárossá változott, a teherautóknak fenntartott garázsokban az erdészet vadtápot tárol...

Forrás: Link