Kedves Imre!
Kicsit nosztalgiáztam. Gyermekkorom téli estéire gondoltam , s a karácsonyokra. A konzum szaloncukorra , amibe ma már talán beletörne a fogam , de akkor mennyei íznek tûnt , s titokban a fán bontogatva , - hátha csokoládésra akadunk...Vízkeresztre persze minden papír üresen tátongott , de jobb játék volt mindennél.

Emlékszem , egy karácsonyon , bugyirózsaszín pizsamát kaptam , s nagyon szerettem volna magamon érezni a flanel melegét . Ágyba kéretkeztem tehát idõ elõtt - anyám gyanút fogott és így szólt:
- Nem bánom , lefeküdhetsz , de az új pizsamát ma még nem veheted fel!
Én , szégyelltem bevallani , hogy csak az ajándék miatt kívánkozom az ágyba , és azt hazudtam , nem azért ...tényleg fekhetnékem van.
Anyám , aggódva tapogatta homlokom, talán beteg vagyok? - Nem emlékszem , miben feküdhettem végül is le , de nem is ez a lényeg.....az emlékek megrohantak ezen a karácsonyon....
A csend , ami a falut ma körül ölelte , hasonlított a rég múlt idõkre.....És még sem : Akkor ásított , ma inkább sikított!
Még is , valami végtelen nyugalom szállt meg ezen a karácsonyon. Szegényebb volt sokkal az elmúlt évek karácsonyát illetõen az ajándékokhoz képest , de gazdagabb , mert közelebb kerültünk egymáshoz.
Nem olyan rég , még betegségig fokozódó egymásra mutogatás zilálta szét a családot , egymást okolva a kialakult helyzetért .....

Hálás vagyok a sorsnak , a tapasztalatokért és a helyzetért . lehet , holnap, elveszítünk mindnyájan mindent , de megtaláltuk egymást , és remélem ez így is marad.

Köszönettel...

utóirat
Azt elfelejtettem , hogy abban a szétszakított helyzetben találtam rá a Postaimre.comra , valamint Jageratira amiért örökké hálás vagyok a sorsnak.