A SINA BANKHÁZ AUSZTRIAI TEVÉKENYSÉGE
A bankház ausztriai tevékenysége sok mindenbõl állt. Én itt csak a szó szorosabb értelembe vett bankügyekre fogok korlátozódni. Mert a Sina családnak sok földbirtoka is volt az örökös tartómányokban, valamint Cseh- és Morvaországban. De az uradalmakról és ennek kezelésérõl itt nem lesz szó, hiszen akkor túl sok idõt venne igénybe az elõadásom.

1. Gyapot, gyapjú, dohánykereskedelem.

Az árukereskedelem az idõvel csökkent jelentõségében a bankház egyéb területeken folytatott tevékenységével szemben, de a családi és egyben bankházi vagyon alapját hozta létre, már a 18. században és a napoleoni háborúk alatt.


2. Az állam hitelezése.

Ez a harmincas és 40-es években talán a bankház legfontosabb jövedelmi forrása volt, és egyben nagy politikai súlyt adott, amely más területekre is kihatott. Arról majd késõbb.


3. Magánhitelezés.

A magánhitel számos területre terjedt ki. Ez elõször a bankház kereskedelmi tevékenységbõl fakadt ki, mivel váltóhitel formájában hitelezte szállítóit és vevõít. De ezt a kereskedelmi hitelt a reformkorban terjedelemben és jelentõségében jóval túlszárnyalt a nem kereskedelmi jelleg+ kölcssönzés.
Az osztrák, de fõleg a magyar nemesség nagy mértékben fordult a Sina bankházhoz, hogy saját pénzügyi nehézségein segítsen. (Legtöbbször viszont, ahogy különben gyakran szokás kölcsönfelvételekkel, – ma is –, ily módon csak halasztották és egyben fokozták ezeket a pénzzavarokat.)
Az osztrák városi és vidéki lakosság is fordult hozzá, ha házat kellett venni, lányuknak kellett hozományt adni, vagy hasonló kiadások miatt támadt hirtelen pénzszûke. A görög származásuak ilyen kérdésekben majdnem kizárólag a Sina bankházhoz fordultak.


4. Értékpapírkibocsátás és -kereskedelem.

A bankház kibocsátott államkötvényeket, magánkötvényeket és a saját alapította Rt-k részvényeit. A szóban forgó államkötvényekhez tartoztak olasz kötvények, a lombardo-velencei Monte kibocsátotta járadékos kötvények, az úgynevezett "inskripciók" is. Bár a bankház nem vett részt azok kibocsátásában, az idõvel erõsen befolyásolta ezt.
Ezeket az értékpapírokat részben saját ügyfeleiknek adta el, néha is kedvezõ áron. Az ausztriai közönségnél is helyezte el, szervezte a rendszeres törlesztést és kamatkifizetést, valamint az akkori kötvényeknél szokásos sorsolást is.
Továbbá külföldön értékesítette, nyilvános tõzsdéken vagy kereskedelmi partnereinél.
Külföldi értékpapírokkal is kereskedett, és ügyfeleik kérésére be is szerezte egy-egy külön értékpapírt külföldi partnerein keresztül. Megfigyelhetõ, hogy Franciaországgal és Svájc francia nyelvû területeivel alakultak ki szorosabb kapcsolatok.
Az értékpapírkereskedelemhez az árfolyamaik befolyása is tartozott. Ha nyomni akarták az árfolyamokat, nagy mennyiségekben eladták az illetõ papírt. Azért a bankház minden ilyennemû értékpapírból tartott nagy készletet. Ha pedig jó árfolyamokat akartak elérni, akkor szintén nagy mennyiségekben vásárolták fel ezt a kötvényt vagy részvényt. Ezekben a mûveletekben a két-három nagy reformkori ausztriai bankház vett részt, sõt feltételezhetõ, hogy itt, ahogy másutt is, sorosan együttmüködtek.


5. Idegen pénzek kezelése, tehát mások vagyonának az igazgatása. Árvapénztár. Folyószámlák.

Sok volt a család, aki a Sina bankházat megbízta ingatlan és ingó vagyona kezelésével. Ezek jelentõs részét ismét a görög származásuak tettek ki, gyakran egykori kereskedõk utódai, akik más társadalmi területeken tevékenykedtek és elõdeiktõl felhalmozott vagyonát biztos és hozzáértõ kézbe akarták helyezni. Hasonló indítékbõl más, nem görög bank- és kereskedõházak örökösei fordultak a Sináékhoz.
Uradalmak, városi házak bérbeadásával, karbantartásával is foglalkoztak, gondnokok, jószagigazgatók és egyéb alkalmazottak egész serege segítségével és megfelelõ jutalék mellett.
A görög orthodox egyházon keresztül az ausztriai görögök árvapénztárként is mûködtek.
Végre rendes folyószámlát is lehetett nyitani a Sina bankháznál. Példaként szerepelhet Széchenyi István folyószámlája: A bankház 4% kamatot adott, ha az ügyfél odahelyezett pénzt; 5%-ot követelt, ha kölcsönzött neki pénzt. Az ügyfélnek félévente küldött mérleget a folyószámlán végbement változásokról. Az ügyfél kérésére a bankház elintézett külföldön vársárlásokat, jutalék mellett.
A devizaváltást elõzõ formában ellátotta az ügyfeleket külföldön beváltható fizetõeszközökkel: Az utazók nevére szóló váltókat kiállított az utazás célpontján lévõ üzleti társai számára. Ezeket ott váltották be (számítolták le) a mindenkori országos pénznembe.


6. Rt-formában létrehozott vállalatok.

Azon vállalkozások közé, amelyeket a Sina bankház résztvételével jöttek létre, a reformkor legnevesebb Rt-ket kell sorolni. Sina György segítségével alakult a DGT és õ alapította a Déli Vasutat, amelynek egy szárnya Gyõr felé ágazott ki. A Sina bankház egy ideig tulajdonosa volt a Bécsújhelyi csatornának, amely fõleg kõszén és fa szállítására szolgált. Sok egyéb vállalkozás részvényese is volt, ami beleszólási lehetõséget adott neki az akkor még gyér számú és gyenge tõkejû osztrák iparba.


Én most a második pontra, az állam hitelezésére akarok bõvebben kitérni.

Amikor Sina György 1826-ban belépett az állami hitelezõk közé, az osztrák pénzrendszer éppen kilábalt a francia háborúk okozta pénzügyi zavarokból. Hátra volt az eddig ismeretlen mértéktelen infláció, hátra volt az 1811-es államcsõd, a Nemzeti Bank 1816-ban történt alapítása, és a Bécsi Kongresszuson végbement európai újjaszervezése, amely a pénzügyek területen is jelentõs döntéseket hozott. A Monarchia lakossága lassacskán visszanyerte a bizalmát a papírpénz iránt, és kezdett bízni az államkötvényekbe is, ami nélkülözhetetlen feltétel volt azok piaci elhelyezéséhez. Tehát Sina György jó idõben került ebbe az elõkelõ tarsaságba, azért is, mert ez a hitelezõ csoport Sina felvétele után zárt körû rendezvény maradt egészen a 48-as forradalomig.

1826-tól 1841-ig négy bankház tartotta kezükben az államhitelt. 1841-ben az egyik ment csõdbe, így a forradalomig csak harmán tartották ezt a monopóliumot.

Egy államkölcsön kibocsátását megelõztek hosszú tárgyalások. Az állam pénzügyi illetékese, az udvari kamara elnöke, közölte a kölcsönkibocsátás szándékát és ennek tervezett terjedelmét a banházakkal. Akkor õk tanácskoztak egymást közt a feltételekrõl. Kiosztották a minden egyes bankházra esõ részét. Kialakították elképzelésüket a résztvételük „áráról“, azaz a jutalékról, amelyet akartak követelni. Utána kezdtek tárgyalni az említett elnökkel.

A feltételek közt tartott a kölcsön formája.

Voltak normális kölcsönök, amelyeket olyan kötvényekben bocsátottak ki, amelyeknek fix értéke és fix kamata volt. Ezeket a kötvényeket „metalliques-nek“ hívták, mert értéküket pengõforintban rögzítették, tehát az ezüsthez volt kötve, holott papírpénzben fizették a kamatot és a félévente történõ törlesztést is. Így megóvták a vevõt az akkor még némi gyanúval fogadott papírpénz esetleges értékvesztésétõl valamint a papírpénz és ezüstpénz közötti felártól, az úgynevezett „agiotól“. Ezek a metalliques nevû kötvények voltak a reformkori hitelrendszer pillérei: 5%-kal kamatoztak, ennek minden más értékpapírnak kellett igazodnia, ha vevõre akart találni.

Létezett egy másik kölcsönfajta is, amelyet valószínûleg Salomon Rothschild bevezetett az osztrák hitelrendszerbe. Ezek az úgynevezett sorsolási kölcsönök voltak. Az ilyen keretben kibocsátott kötvények magukban egyesítették az államhitel megbízhatóságát a szerencsejáték izgalmával. Minden kötvényen, a normális kölcsönök esetében is, állt egy szám. A félévi kifizetéseknél az állam visszavásárolt egy korlátozott mennyiséget, a többire fizette ki a kamatot. A törlesztendõ kötvények számait néhány nappal ezelõtt tették közzé. A sorskölcsönöknél minden ilyen alkalommal volt néhány „találat“, de melyek számra estek, csak a fizetés napján derült ki. Ennek következtében a számok nyilvános közzététele és a kifizetés napja között felment az illetõ kötvények árfolyama, mert sokan vették, találatra reménykedve.
A legmagasabb nyereségeket a kölcsön lejárati határidõ végére helyezték, hogy a kötvények mindvégig maradjanak vonzóak. Ez a fajta kölcsön kapósabb volt és a bankházaknak hozott nagyobb nyereséget, de az államnak jelentett kevesebb bevételt. Ezért ilyen kölcsönre akkor került sor, ha az államkassza szorult helyzetben volt, ami tárgyaláskor jobb esélyeket adott a bankházaknak.

Ezeket az esélyeket igyekezték fokozni tõzsdei mûveletek segítségével is. A tárgyalások elõtt a bankházak nagy mennyiségben dobtak piacra olyan kötvényeket, amelyek elõzõ kölcsönöktõl birtokukban voltak. Ezzel nyomták az árfolyamot és fokozták az állam pénzszûkét.
A tárgyalások befejezte és a szerzõdés kötése után a bankházak befizették a kölcsön összegét az államkasszába, a szigorúan titkos jutalékot levonva, és átvették a kötvényeket. Valószínû, hogy reszletekben történt ez a „csere“, tehát elõször csak a felet vagy negyedet vették át és fizették ki, késõbb már eleve rögzített idõponton a következõ részletet.

Egy-egy úgynevezett konverziós kölcsönt is kibocsátottak, amelyeknél elõzõ kölcsönöktõl származó kötvényeket kényszerhez folyamodva váltottak be, csökkentett kamatlábbal. Ezzel az államférfiak az államadósság terhét akarták csökkenteni, de ez ilyen módszerekkel nem sikerülhetett. Az alacsonyabb kamattal elért enyhébb adósságszolgálatért ugyanis az egész osztrák államhitel megrendítésével fizettek, amely nyomta az állami kötvények árfolyamát és nehézítette a kötvények elhelyezését belföldön és külföldön. Az utolsó konverziós kölcsönre 1830-ban került sor.

Az állam nyakán maradtak a félévi kifizetések. Nem lehet tudni pontosan, mennyire a bankházak szervezték ezeket és mennyire az udvari kamara vett részt. De vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy a bankházak eleve, talán már a szerzõdés kötésekor ismerték a számokat és a sorsolási kölcsönöknél azt is, melyik számra esik találat. Az is lehetséges, hogy õk maguk döntettek a számokról. Mindenesetre tudtak kedvelt ügyfeleiknek olyan kötvényeket félretenni, amelyekkel majd nyerni lehetett.


A bankárok, mindenekelõtt Sina György bevontak olasz kötvényeket is a kölcsönmüveleteikbe, holott ezek rendeltetése tulajdonképpen megtiltotta ezt a hasznosítást.

A Sina bankház ezekkel az állami kölcsönökkel nagyon jól keresett 48-ig. Utána az állam hitelezése inkább terhére vált, mert Ausztria pénzügyi helyzete erõsen megrendült a háborúskodás és Magyarország és az olasz tartómányok katonai megszállása következteként. Ez volt egyik oka annak – korántsem az egyetlen –, miért indult a bankház hanyatlása.


Befejezésül még néhány szó arról, hogyan került Gödöllõ a Sináék birtokába.

Az utolsó Grassalkovich erõsen eladósodott és ezenkívül utódok nélkül maradt. Különben nagy szélhámos volt, aki sok hitelezõjét becsapta. Az akkori magyar törvények pedig sokáig megmentették a csõdeljárástól, amely csak halála után bekövetkezett. Hitelezõi közé tartott az egyik nagy bankház, az Arnstein és Eskeles bankház. Õket 48-ban fenyegette a csõd, de a másik két bankház megmentési akciót indított, mert egy ilyen csõd hátrányosan érintette volna õket is. A megmentési mûvelet eredményezte azt, hogy Arnstein és Eskeles követelései Rothschild és Sina birtokába kerültek. Ily módon Sina György szerezte magának a Grassalkovich-féle csõdtömegre vonatkozó jogcímeket, és a per végével Gödöllõ ura lett.

Sina György azt tervezte, hogy Gödöllõn haladó eszközökkel bocsátkozzék mezõgazdasági termelésbe és az itt termelt élelmiszerekkel ellássa Budát és Pestet. De 1856-ban halt meg és ezért ebbõl nem lett semmi. Fia másként képzelte el Gödöllõ szerepét. Neki nem üzleti, hanem társadalmi elképzelései voltak, de ezek sem váltak be. Így a 19. század 60-as éveiben lezárult a Sináek története Gödöllõn.
A fenti megfogalmazás alapjául szolgált a 1998-ban német nyelven megjelent "Die Geschichte des Bank- und Handelshauses Sina" címû könyvem.

Az államkölcsönökre és a dohánykereskedelemre vonatkozóan több bécsi levéltár anyagát használtam föl, fõleg a Finanzarchivét, a gyapotkereskedelemre nézve a Hofkammerarchiv eléggé gyér anyagával kellett beérnem, Sina György és Széchenyi Istvánnal üzleti kapcsolataira inkább a budapesti levéltárakban bukkantam, illetve az esztergomi Vízügyi Múzeumban.

__________________________________________________________________________

in: A Sina család Magyarországon. Gödöllõi Múzeumi Füzetek 6., 2004

Link