Úgy tûnik a németek gázzal való emberirtását már a háború megkezdése elõtt beleszuggerálták a németellenes közvéleménybe. E pszichózis keltésének valószínû célja lehetett a majdani világháború során megakadályozni a német vezetést a gázfegyverek bevetésétõl. Hitler és Kormánya becsületére legyen mondva, ettõl még élet-halál harcának legutolsó idõszakában is tartózkodott. Nem úgy a "kiváló erkölcsû" amerikaiak, akik az emberi történelem legveszélyesebb fegyverét az atombombát is bevetették, amelyhez képest a gázfegyver csupán gyerekjátéknak tekinthetõ.

Arra sem kaptunk eddig még kielégítõ választ, hogy a Németországot oly szorgalmasan bombázó angol Liberátorok, amelyek százával repültek be a birodalom légterébe, ugyan miért nem szánták rá néhány gép bombaterhét, hiszen egyetlen bombatámadással megsemmisíthették volna az egész auschwitzi, vagy bármely másik úgynevezett "haláltábort". Ezzel legfeljebb az éppen ott lévõ zsidók egy része pusztult volna el, de meg lehetett volna menteni a késõbbieket. Talán nem tudtak volna ezekrõl a táborokról? Nem, az nem lehet, hisz különbözõ leírásokból tudjuk, hogy az elsõ kósza hírek már 1942-ben eljutottak a semleges külföldre, ahonnan nyilván még aznap az érdekelt hatalmak illetékeseihez. Szó esett már különbözõ publikációban arról is, hogy 1944 április 7-én két szlovák fiatalember megszökött az auschwitzi táborból, majd 30 oldalas jegyzõkönyvben rögzítették a táborban folyó népirtást. Ezeket állítólag szélhámosoknak tartották és nem hitték el az általuk elõadottakat (lehet, hogy azok is voltak?). Június elején pedig a pozsonyi pápai nuncius számolt be ezekrõl az "állapotokról". A jelentés természetesen Washingtonba is eljutott.

Elõbb a Háborús Menekültügyi Hivatalhoz, aki az illetékesek felé "térítette". A hadügyminisztériumot több ízben kérték, hogy bombázások útján semmisítse meg a gázkamrákat és a krematóriumokat. A válasz minden esetben az volt, hogy ezzel a frontról vonnák el a hadianyagot. A frontot pedig mindennel szemben elsõbbség illeti meg.

Amikor 1944 májusában Magyarországról is megindultak az elsõ zsidó szerelvények, már csak azt kérték a zsidó szervezetek, hogy bombázza az angol és amerikai légierõ legalább a Kassa- Eperjes-i vasúti csomópontot, amelyen ezek a szerelvények áthaladnak, mert ezzel meg lehetne akadályozni a magyarországi zsidók deportálását. Az erre vonatkozó táviratot megküldték a Háborús Menekültügyi Hivatal vezetõjének, aki nem volt más, mint Morgenthau amerikai pénzügyminiszter, mellesleg maga is zsidó. A lényegen azonban ez sem változtatott, így a vasúti csomópont bombázása is elmaradt.

Majd 1944 szeptember 16-án az amerikai és nemzetközi zsidó szervezetek azzal a kéréssel fordultak Stimson hadügyminiszterhez, hogy európai, még megmaradt zsidók megmentése érdekében figyelmeztessék a német kormányt "a német nép megszállás alatt lévõ vezetõ-személyiségei életükkel és szabadságukkal felelnek a további állati kegyetlenkedésekért és a nemzetközi jog megsértéséért." A válasz önmagáért beszél: "A hadügyminisztérium továbbra is mindent megtesz, ami hatalmában áll, hogy megmentse az üldözötteket és könnyítsen Európában minden, az ellenség üldözésének kitett áldozat sorsán. Mindazonáltal az a nézet alakult ki, hogy semmiféle eredményt nem lehet elérni a német vezetõkhöz intézett figyelmeztetések megismétlésével, amennyiben a megismétlést mint fenyegetést fogalmaznák meg, még károsan befolyásolhatja a német kormány õrizetében lévõ amerikai hadifoglyok sorsát."

A "haláltáborok" bombázásának követelése elõl a haderõ mindenféle erõltetett magyarázkodással igyekezett kitérni, az akció túl kockázatos útvonalon, 2000 mérföldön ellenséges terület fölött repülve volna csak kivihetõ, stb. De így volt-e? A "megsemmisítõ" táboroktól 8-10 km-re építették föl 1941-tõl az LG.Farbenindustrie vegyészeti tröszt "Buna" üzemét amelyben elsõsorban mûbenzint állítottak elõ. Az üzemet kizárólag - zsidó munkaerõre - alapozták. Érthetetlen, miért pusztították volna el azt a munkaerõt, amely a háború folytatásához elengedhetetlenül szükséges üzemanyag egy részét állította elõ.

Az üzem éppen stratégiai fontosságánál fogva az angolszász légierõ bombázásainak célpontjává vált. Jelentõs mennyiségben csak 1944- ben tudtak itt a németek hajtóanyagot elõállítani. Ekkor pedig a szövetséges légierõ olaszországi támaszpontjai 750, míg az angliai bázis 700 mérföldre voltak a gyártól, vagyis a felderítõ és bombázó repülõgépek akkori hatótávolságán belül. 1944 július 7. és november 20. között tíz alkalommal bombázták Auschwitz ipari részlegeit, de csak minimális veszteséggel. Pontosan meggyõzõdtek a német légelhárítás gyengeségérõl. Például 1944. augusztus 20-án 127 repülõerõd 100 Mustang vadászgép kíséretében hajtott végre bombatámadást és mindössze egyetlen bombázógép veszett oda. Ha most azt is figyelembe vesszük, hogy a "Buna"- üzem bombázásához keresztül kellett repülni az Auschwitzba vezetõ vasútvonalak fölött, a legfelsõbb hadvezetés magatartása több, mint gyanús. Pedig azt sem szabad számításon kívül hagyni, hogy állítólag Roosevelt az Egyesült Államok Elnöké is zsidó volt. Felesége pedig biztosan az volt!

Ezeknek "haláltáborokat" ismertetõ emlékiratoknak egyetlen, de igen lényeges hibája van, amely a tárgyilagos Olvasó kételyeit óhatatlanul fokozza. Akik írták, ugyanis mind zsidók, vagy zsidók által fizetett szerzõk voltak, illetve a korabeli német vezetésnek olyan antagonisztikus ellenfelei, akiktõl elfogulatlan véleményt kapni természetesen nem lehet, de azok a túlzások, amelyekkel az utókort igyekeztek manipulálni, nem kevésbé meghökkentõek, mint a valójában elkövetett német atrocitások.

Ezek a "tanúk" és "visszaemlékezõk" a gyõztesek politikai vezetésétõl kapott "információk" alapján a németek által kivégzett zsidók számát a nemzetközi közvéleménybe 6 millió fõre szuggerálták. E nagy számok alapján a mai napig nem gyõzik sajnáltatni magukat. Talán mondanunk sem kell, a maguk által indukált részvétbõl már az ötödik évtizede tetemes hasznot húznak.

Bármilyen hihetetlennek tûnik, Németországban is voltak zsidók, akik nemcsak, hogy koncentrációs táborba nem kerültek, hanem a hatalmi apparátusban is megtartották állásaikat. Goebbels 1945 március 1- i naplóbejegyzésében a kölni zsidó rendõrfõnök árulása miatt dohog. De idézhetjük 1942 május 30-i méltatlankodását is, amikor annak veszélyességérõl ír, hogy a birodalom fõvárosában "még mindig negyvenezer zsidó van szabadlábon."

Tulajdonképpen hány zsidót lehet a németek számlájára írni? A Nemzetközi Vöröskereszt 1956-ban kiadott jelentése szerint, - s ez a szervezet aligha vádolható náci szimpátiával - mindössze 300.000 fõt, amelyben benne vannak a nem zsidó áldozatok is. A háború során a közvéleménybe oltott 6 millió helyett 1.500.000 fõ zsidó pusztult el. Kétségtelen, hogy számarányához képest ez elképesztõen nagy szám. Nem lehet azonban szó nélkül hagyni, hogy ebbõl zsidó megállapítás szerint is (David Berkelman jelentése) 1.200.000 fõ a Szovjetuniót terheli. A helyzet tragikomikuma, hogy errõl a zsidók alig, akkor is csak szemlesütve szólnak. Ennek aligha lehet más oka, mint a Szovjetunió felelõsségének feszegetésével egyre inkább fény derül az Egyesült Államok felelõsségére is. Hiszen amit a Szovjetunió a háború alatt a zsidók kárára elkövetett, azt az Egyesült Államok szövetségeseként tette, s aligha az Egyesült Államok vezetésének tudta nélkül. A zsidó gondolkodásban minden bizonnyal megtalálható az az érvelés is, hogy a Szovjetuniótól úgysem remélhetnek semminemû anyagi kárpótlást. Az pedig egyenesen égbekiáltó, hogy a zsidók éppen ennek a Szovjetuniónak a megbízásából tomboltak egész Kelet-Európában - de különösen Magyarországon - a hatmillió áldozatra méretezett visszatorlást.

A zsidók jellemének értékelésével talán nem lesz felesleges néhány szóval megemlíteni, hogy a zsidó állam katonái csaknem ötven év múltán hogyan bánnak az általa megszállt arab területek lakosságával. Az 1988 elsõ felében zajló gázai palesztin megmozdulások idején például négy palesztint hatalmas buldózerekkel élve temettek a föld alá. Nem jár messze az igazságtól, aki ezúttal is megkockáztatja a magyar közmondást: Ki mint él, úgy ítél.

Az elmondottak alapján levonható az a következtetés; ha a zsidókat a második világháború során igazságtalanság érte - és ezt vitatni kár lenne - azért elsõsorban nem a hitleri Németország a felelõs. Elsõ helyen kell Amerika felelõsségét megállapítani. Amerika cselezte ki Németországnak azt az állapotát, amelyben ezeket a tõle idegen módszereket volt kénytelen alkalmazni. ...
Link