(Az Országgyûlés kongresszusi termében rendezett tudományos emlékülésen 1995. november 24-én elhangzott elõadás)
Száz év múltán egy törvényre emlékezünk, ám általa arra is, hogy itt Magyarországon a progresszió igenis gyõzedelmeskedni tudott: a liberális demokráciának komoly erõi voltak, voltak és vannak nemes hagyományai - minden ellenkezõ híreszteléssel szemben. A progresszív gondolkodás és politikai akarat annak idején oda vezetett, hogy rövid néhány esztendõ múltán Magyarország felzárkózott Európához - elérte a legfejlettebb nyugati államok gazdasági, tudományos, kulturális és politikai színvonalát, sõt az 1910-es évek elején sok tekintetben meg is elõzte azt.
A pozitív hatású politikai döntések között kiemelkedõ jelentõségû ez a most ünnepelt törvény (az 1895. évi XLII. törvénycikkre gondolok, amely szorosan összetartozik a vallás szabad gyakorlatát tartalmazó XLIII. törvénycikkel), amely kimondja: "az izraelita vallás törvényesen bevett vallásnak nyilváníttatik". Mindez jelentõs mértékben erõsítette azt, hogy a magyarországi zsidóság számarányát messze túlhaladóan vett részt az ország gazdasági (és kulturális) felemelkedésében. Egyetlen példa errõl: az 1885. évi országos kiállításon táblázat készült a résztvevõkrõl. A 8218 kiállító közül 1155 volt zsidó (14 %), míg alig több mint tíz évvel késõbb, a millenniumi világkiállítás magyar résztvevõi és illusztris személyiségei között ez az arány már közel 25 % volt. A millennium alkalmából album készült Zichy Herman gróf szerkesztésében: Magyar zsidók a milleniumon címmel, s ez döbbenetesen érdekes adatokkal szolgál a feltörekvõ és az országnak kiemelkedõ hasznot hajtó zsidóság szerepvállalásáról.
A kiadvány elkészítésének okáról és céljáról elõszavában így szól a szerkesztõ:
"Hosszabb idõt töltve Amerikában, tisztelni-becsülni tanultam az egyént, aki kötelességét a társadalom és az állam iránt teljesíti, és tisztességes munkával családját fenntartja. Az általános vallásszabadság hazájában nem gondol senki, de nem is kérdi senki, hogy ki-ki mily rítus szerint imádkozik az egek urához, de igenis törõdik azzal, hogy az illetõ, akivel az ember érintkezik, becsületes munkával keresse kenyerét, és tisztességes módon viselkedjék.
A vénülõ Európába visszaérkezve csodálkoztam, hogy a liberális törvényjavaslatok megalkotásával és keresztülvitelével ahelyett, hogy a még létezõ ellentétek megszûntek volna, egyik-másik téren az ellentétek inkább kiélesedtek. Ezen tarthatatlan állapotok indítottak arra, hogy úgy, mint minden tisztességes honpolgár, aki szíve mélyébõl kívánja a vallásfelekezetek békéjét és szereti hazáját, kilépjek a porondra, és nyílt sisakkal küzdjek a még mindig élô és mozgó reakcionárius áramlat ellen."
Különös, ám a zsidóság úgy viselkedett-viselkedik Európában, mint valamely eleven hõmérõ az ember testében: a legérzékenyebb módon jelzi testünk állapotát, belsõ változásait. Ahol a zsidó békében él, virágzik az egész nemzet, az ország fejlõdésnek indul. Ám ha bántják a zsidót, ez elõre jelzi a készülõ veszélyt: rövidesen az egész ország szenvedi kárát. Ahogy a Talmudban olvassuk: "aki az idegenben testvérét nem látja, elõbb-utóbb a testvérét is idegennek nézi..."
A zsidó vallás elismertetésére, az úgynevezett recepcióra voltaképpen megkésve került sor: köztudomásúlag már 1849-ben - a szabadságharc idején - Szegeden kimondták a zsidó emancipációt (Középkelet-Európában elsõként itt), de törvényerõre már nem emelkedhetett. 1867-ben (röviddel a kiegyezés után) valósult meg végül a zsidó lakosság egyenjogúsítása, ám csak egyénileg, a közösségé, a vallásé nem.
Érdekes (és természetes), hogy a zsidóemancipáció azonnal beindította a zsidó szervezetek és képviseletek szervezõdését (az 1868/69. évi zsidó kongresszus 3 nagy országos zsidó szervezet létrejöttéhez vezetett), ám ugyanakkor kialakultak a kulturális, oktatási és tudományos egyesületek, intézmények is, köztük az (akkor még Ferenc József nevét viselõ) Országos Rabbiképzõ Intézet.
Jellemzõ, hogy a zsidó szervezetek élén olyan egyéniségeket találunk, akik a társadalmi életben is nagy elismerést nyertek: a vallási intézmények maguk is fontosnak tartották ilyen személyek bevonását a hitélet erõsítésébe, másrészt a társadalmi kapcsolatok - különösen a kezdeti, szervezõdõ korszakban - erõsítették a hitközségi vezetôk szerepvállalását. Wahrmann Mór (mellesleg az elsõ pesti rabbi, Wahrmann Izrael unokája) 1869-tôl haláláig (1892 novemberéig) a budapesti V. kerület (Lipótváros) országgyûlési képviselõje és egyúttal a Pesti Izraelita Hitközség elnöke. Mezei Mór ügyvéd a Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnöke, s egyúttal - Wahrmann halála után - két cikluson át (1893-1901) ugyanott országgyûlési képviselõ is.
A kiegyezés után - mivel nálunk még nem szervezõdtek meg - az emancipációt nem a zsidó szervezetek szorgalmazták, mint sok más országban, hanem a helyi magyar pártok és szabadelvû körök, sõt - furcsa módon - éppen az ô munkájuk vezetett el e zsidó szervezetek kialakulásához, vagy megerõsödéséhez. Ezzel szemben az 1895-i recepció elérésében kétségbevonhatatlanul nagy érdemei vannak az addigra megizmosodott zsidó intézményeknek.
Már 1869-ben az akkori zsidó kongresszus - Mezei Mór, várhelyi Rósa Izsó, Fenyvessy Adolf és Simon József indítványa alapján - követelte az izraelita vallás egyenjogúsítását. A kezdeményezés nem sok sikerrel kecsegtetett, hiszen akkor még a különféle protestáns vallások is harcolni kényszerültek a teljes jogegyenlõség érdekében.
Miután a zsidó hitközségek (úgynevezett községkerületek révén) országos szervezetbe tömörültek, újra felmerült az igény a vallási recepció elérésére: a községkerületi elnökök 1883-ban beadványt fogalmaztak meg és juttattak el a kormányzathoz, hogy a zsidó vallás számára biztosítsák mindazokat a jogokat, amelyek "az országban létezõ törvényesen bevett vallásfelekezeteket megilletik". A kérés válasz nélkül maradt, hiszen abban a történelmi pillanatban - a hírhedt tiszaeszlári per hangulatában felajzott országban - sem a parlamenttõl, sem a kormányzattól pozitív döntést várni nem lehetett.
A zsidó szervezetek, intézmények és a vallásos zsidóság lapjai a kérdést azonban minduntalan napirenden tartották, hogy a kellõ pillanatban a jogos rendezést el lehessen érni. Erre azonban csak akkor került sor, amikor már a protestáns egyházak is hasonló igénnyel léptek fel. Nevezetesen az úgynevezett "elkeresztelések" miatt panaszkodó protestánsok szükségesnek vélték a vallásfelekezetek teljes egyenjogúsítását, illetve az egymásközti viszonosság következetes kialakítását. Nem szólva arról, hogy a modern államigazgatás, a progresszív politika szintén a kérdés rendezését involválta.
1891-ben Irányi Dániel (alakulásakor a nemzeti alapon álló, ám ugyanakkor liberális elveket valló Függetlenségi Párt elnöke) a költségvetési vita tárgyalásakor határozati javaslatot nyújtott be a törvényhozás elé: "a képviselõház utasítsa a kormányt, hogy a vallás szabad gyakorlatáról és a polgári házasságról törvényjavaslatokat terjesszen elõ". A közhangulat hatására a kormány valóban fontolóra vette az egyházpolitikai reformtörvények elõkészítését.
Noha a vita most már nem az izraelita vallás kérdésérõl szólt, a zsidó szervezetek teljes mértékben felléptek a reformok mellett, s éppen ezért és csak így érhették el céljukat. Sõt ennek pozitív hatása kétségtelenül az is volt, hogy a recepciót - mint magától értetõdõ követelést - a tervezett törvény szerves részének érezhette és érezte minden érdekelt fél. 1892. január 6-án az izraelita országos nagygyûlés a pesti hitközség dísztermében ünnepélyesen elfogadta Vázsonyi Vilmosnak a képviselõház számára írt memorandumát a zsidó vallás egyenjogúsításának törvénybe iktatásáról.
Szapáry Gyula miniszterelnök nov. 9-én bejelentette a törvényhozásban: "a kormány elõkészítette a törvényjavaslatokat az általános polgári anyakönyvvezetésrõl, az izraelita vallás törvénybe iktatásáról, valamint a vallás szabad gyakorlatáról és ezen törvényjavaslatok beterjesztésére megnyerte a korona jóváhagyását".
Tudjuk, a törvényjavaslatot végül (1893-ban) már Wekerle Sándor kormánya nyújtotta be, s csak Bánffy Dezsõ miniszterelnöksége idején került - hosszas huzavona után - elfogadásra. A király 1895. október 1-én szentesítette azt.
Számunkra azonban mindennél tanulságosabb az, hogy a törvény - a millennium elõtt - megszülethetett, s egy addig soha nem látott fejlõdést segíthetett elõ mind a magyarországi zsidóság, mind - részint közremûködésükkel - az egész ország és nemzet javára.
A zsidó vallás egyenjogúsítása nemzeti üggyé lett, s így is valósult meg, ahogyan azt már jóval korábban, a zsidóemancipáció idején Löw Lipót szegedi rabbi (mellesleg korábban a szabadságharc tábori lelkésze, aki ezért fél évet ült Haynau rémuralma idején a Neugebäudeban) megfogalmazta: "Hazánkban a zsidóügy soha nem volt elkülönített tárgya a hazafiúi elmélkedésnek, a törvényhozási tanácskozásnak, a napi sajtó vitájának: hanem mindig alkotó része vala az általános közügyi fejlõdésnek és alakulásnak, melynek létesítésében szólottak, buzogtak, fáradoztak, tûrtek, szenvedtek hazánk legbölcsebbjei, hazánk legjobbjai".
Az eredmény persze visszahatott a zsidó szervezetek belsõ életére is: azok a szervezetek (elsõsorban az úgynevezett kongresszusi vagy neológ zsidóságé), amelyek támogatták, sõt elõmozdították a fejlõdést, megizmosodtak általa, míg az ortodoxoké, amely passzívan vagy éppen idegenkedve figyelte a folyamatot, akkor még igen jelentõs számarányától függetlenül lassan háttérbe szorult.
Végezetül két tanulságot is leszûrhetünk:
1. a zsidó szervezetek saját jogos érdekeiket akkor érvényesíthetik legjobban, ha az ország fejlõdését szolgáló folyamatok keretében kívánják azokat megvalósítani,
2. a nemzet vezetõi csak akkor szolgálják híven népüket, ha az ország minden polgárának egyenjogúságát és szabadságjogát kívánják töretlenül biztosítani.
Raj Tamás
Link