Tizenkét kényszermunkatábor mûködött hatvan éve a mai Hortobágyi Nemzeti Park területén. Tízezer "osztályidegent" telepítettek családostul a munkatáborokba, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták õket. A hivatalos propaganda „telepesekrõl” beszélt. A kitelepítések valódi célja azonban a középosztály és a kulákok megtörése volt. Túlélõkkel beszélgettünk.

A földek államosítása, a szovjet mintájú kolhozosítás idején döntött úgy a Rákosi Mátyás vezette hatalom, hogy feltörik a hortobágyi földeket. A képtelen terv megvalósításához a kommunista rezsim az olcsó, esetenként ingyen munkaerõt, a rendszer ellenségeinek kikiáltott és erõszakkal elhurcolt emberek munkaerejét használta fel. Az ötvenes évek elején a sztálini rendszert másolva Rákosiék a Hortobágyon akarták kialakítani a "magyar Szibériát", ahova közel tízezer embert telepítettek ki és kényszerítettek munkára embertelen körülmények között.
Az elhurcoltaknak és kitelepítetteknek a második Orbán-kormány emléket szeretne állítani, ezért Réthelyi Miklós nemzeti erõforrás miniszter határozati javaslatot terjesztett a parlament elé. Eszerint a parlament hivatalosan megemlékezne az elhurcoltakról, támogatná az események megfelelõ feltárását és emlékmûvek állítását. Réthelyi egy, a témával foglalkozó konferencián azt mondta, azért is szükség van az országgyûlési határozatra, mert a magyar politika- és történettudomány eddig keveset foglalkozott a munkatáborok világával. Ami azért így nem igaz, az viszont igen, hogy az egykori kitelepítettek közül egyre kevesebben vannak életben. A Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete így is 910 tagot számlál.
A januári konferencián az is elhangzott, hogy a kilencvenes években a túlélõk szervezetének csekély összegû nyugdíj-kiegészítést sikerült kiharcolni az elhurcoltaknak, azonban a még élõ kitelepítettek többségét máig nem kárpótolták. Míg a recski táborról - részben Faludy György Pokolbéli víg napjaim címû önéletrajzi mûvének köszönhetõen - 1989 után sok mindent megtudhatott a közvélemény, a hortobágyi munkatáborokról eddig kevesebb szó esett.
Bûnözõként bántak velük
„Egészen elvadultunk, a tábor környékén bóklásztunk egész nap” – beszélt az emlékeirõl a hvg.hu-nak a tízévesen elhurcolt Bánhidy Attila. Az akkor még kamasz fiú családját a kitelepítések egyik utolsó hullámában, 1952 júniusában telepítették ki. A mai napig élénken emlékszik rá, ahogy a 25-i éjszaka rendõrök verték fel õket miskolctapolcai lakásukban, és bemutattak nekik egy határozatot a kitelepítésükrõl. Közölték velük, hogy veszélyt jelentenek a társadalomra – Bánhidy édesapja a világháború alatt a légierõ tisztje volt –, ezért az állam az Alföldön jelölt ki számukra új lakhelyet.

A Bánhidy-család fél órát kapott arra, hogy összepakolják a legfontosabb értékeiket, majd teherautón a közeli vasútállomásra vitték õket, ahová már több száz sorstársukat terelték össze. A kitelepítetteket, köztük öregekkel és gyerekekkel ezután vasúton, marhavagonokban vitték a Hortobágy felé.
„Azokat vitték el, akikre a közösség felnézett, példaképként tekintett” – fogalmazott Hajdú Mária, a Hortobágyi Kitelepítettek és Elhurcoltak Egyesületének titkára. Õt 1951-ben, 13 éves korában hurcolták el családjával együtt. A hivatalosan csak „telepeseknek” nevezett kitelepítettekkel köztörvényes bûnözõkként bántak. „Késõbb tudtuk meg, hogy a helyi parasztoknak, akikkel együtt dolgoztunk, azt mondták, köztörvényes bûnözõk vagyunk” – mesélte Bánhidy. A hatalom bûnözõkként kezelte õket, és bár gyakran dolgoztak együtt szabad munkásokkal, a két csoport között munkaidõben is tiltottak mindenféle érintkezést.

Lecsapott a párt vörös ökle
Az osztályidegennek kikiáltott rétegek listáját már a kommunista hatalomátvétel elõtt összeállították. 1945 nyarán Révai József a kommunista párt lapjában, a Szabad Népben a Ki a reakciós? címû írásában harcot hirdetett a politikailag megbízhatatlan elemek ellen. Egy évvel késõbb a Magyar Kommunista Párt 1946-ban megtartott III. kongresszusán kijelölték az ellenségek körét: ide sorolták a volt nagybirtokosokat, a gazdagparaszti réteget, azaz a „kulákságot”, a régi nemességet, a nagytõkéseket, gyártulajdonosokat és a felsõ papságot. Egy 1947. májusi pártértekezleten pedig már a kényszermunka végrehajtásának lehetõségeit tárgyalták.
Az elsõ tömeges deportálásra 1950. június 23-án éjszaka került sor. A déli határsávból, Szeged, Zalaegerszeg, Pécs és más városok lakosságából telepítettek ki 1991 személyt, akik a hatalom szerint egy magyar-jugoszláv konfliktus esetén osztályidegenként „Titót és bandáját” segítenék. A kitelepítettek számára hét hortobágyi állami gazdaságot jelöltek ki lakhelyül, amelyet késõbb tizenkettõre bõvítettek. A következõ két-három év során az ország legkülönfélébb vidékérõl szállítottak ide nemkívánatosnak ítélt embereket. A táborrendszer megszûnéséig közel 10 ezer embert tartottak fogva a Hortobágyon. Budapestrõl közel 15 ezer embert telepítettek különféle vidéki célpontokra, többségüket kulákoknak minõsített családoknál helyeztek el. A kényszerû "társbérlet" mindenkit megviselt.

A munkatáborok kiagyalója
A magyar Gulág-rendszer atyja Garasin Rudolf veterán katonatiszt és propagandista volt. Garasin az I. világháború alatt került orosz fogságba, majd az októberi forradalom után az orosz bolsevik párt tagja lett. Hosszú szovjetunióbeli tartózkodása alatt ismerkedett meg a sztálini Gulág-rendszerrel, amelyet 1947-es hazatérése után Magyarországon is meghonosított. Az õ ötlete volt, hogy a kényszermunkatáborokat „vállalatszerûen” szervezzék meg, a fogvatartottak rabszolgamunkáját felhasználva a tervgazdaság céljaira. Ennek az eredménye lett a Közmunkák Igazgatósága, az úgynevezett „igazságügyi vállalatok” felügyeletét ellátó szerv.
A Rákosi-diktatúra legsötétebb idõszakában hirdették meg a Hortobágy feltörésének programját is. A terméketlen földterületen a borsó, rizs és gyapot termesztését próbálták meghonosítani. Hamar létrehozták azokat az állami gazdaságokat, amelyek késõbb munkatáborokként mûködtek. Ezeken folyamatosan dolgoztak szabad emberek is, a kényszermunkásokat telepeseknek nevezték, akik elvileg ugyanúgy a gazdaságok fizetett dolgozói voltak.

Az értelmiség munkatábora
Az egyik munkatábort a Hortobágy falu mellett állították fel. Ide telepítették Bánhidy családját is: megérkezésük után a tábori rendõrség fõnöke dörgedelmes beszédet intézett hozzájuk. „Itt fogtok megdögleni! Veletek fogjuk megzsírozni a földet!” – idézte Bánhidy Attila a rendõr szavait. A borsósi telepnek nevezett táborban a rendõrség a volt katonatiszteket jelölte ki, hogy szervezzék meg a tábor mindennapi életét és teljesítsék a rendõrfõnök parancsait. Így lett Bánhidy Attila édesapja táborparancsnok. Azt mondja, talán ez volt az egyik legnehezebb élethelyzet a táborokon belül: az ember egyszerre volt a rabok egyike és, kényszerbõl, a gépezet része is.

A borsósi tábor alapvetõen a polgárság, értelmiség börtöne volt, míg a többi táborban elsõsorban birtokos parasztokat, kulákokat tartottak fogva. Elsõként Miskolcról és környékérõl szállítottak ide az embereket, a korai elhurcoltak között volt a város két korábbi polgármestere is. Késõbb az ország minden területérõl, mindenféle társadalmi rétegbõl kerültek ide emberek.
Kovács Dániel egyike azoknak a kisszámú túlélõknek, akiket már felnõttként telepítettek ki. 23 éves korában, miskolci egyetemistaként került a táborba, ahol kocsisként kellett dolgoznia. „A táborban mezõgazdasági munkában járatlan, városi emberek dolgoztak. Sokan voltak köztünk öregek és gyerekek. Mondvacsinált indok volt, hogy az állami gazdaságnak kellett dolgozniuk. Késõbb Kunhegyesrõl érkeztek parasztemberek, akik tényleg hasznot hajtottak az állami gazdaságnak” – emlékezett vissza.

Tyúkólakban laktak
Ahogy a többi táborban, a fogvatartottak Borsóson is fizetést kaptak, amelyet táboron belüli élelmiszerboltban költhettek el. A legmagasabb fizetést az építõbrigádok tagjai kapták, de ez is épphogy elég volt a napi betevõ élelemre. Emellett különféle szezonális munkákra, aratásra, borsónyûvésre kötelezõen ki kellett mennie mindenkinek.
A rabok csekély szabadidejükben a tábori iskola tantermében pihenhettek, ahol idõnként egy vándor mozis vetített propagandafilmeket. Az „értelmiségi táborban” a táborlakók kulturális értelemben is megpróbálták átvészelni a rabság idejét. Kézrõl kézre járt az a néhány könyv, amelyet páran magukkal vittek a táborba. A nagyszámú gyereknek 1952 utolsó hónapjaiban iskola is nyílt, addig azonban a munkára nem fogható gyerekek szinte teljesen magukra voltak hagyva.
A többi táborban még mostohábbak voltak a körülmények. Hajdú Mária 13 évesen került a tiszaszentimrei táborba, ahol a felnõttekkel együtt munkára kényszerítették. Míg Borsóson használtak néhány egyszerû mezõgazdasági gépet, addig e tábor lakóinak csak sarlók és kaszák jutottak. Megfelelõ munkaruhát azonban sehol sem adtak, mindenkinek az otthonról hozott ruháiban kellett dolgozni. A rabok emberi lakhatásra alkalmatlan gazdasági épületekben laktak. Még azok jártak legjobban, akiket tyúkólakban és egyéb kisebb gazdasági épületekben szállásoltak el. A nagyobb hodályokban több száz ember aludt vaságyakon, fûtés, tisztálkodási lehetõség nélkül.
A szállások a járványos betegségek melegágyai voltak, gyakori volt a vérhas és a tífusz, az orvosi ellátás pedig teljességgel elégtelen volt. A már egészen súlyos stádiumban levõ betegeket rendõri kísérettel szállították orvoshoz Debrecenbe, a táborba viszont nagyon ritkán járt orvos rutinellenõrzésekre. Hajdú Mária azt mondta, a táborban elhunytakat ugyanazzal az autóval szállították el, mint amivel az élelmet vitték a táborba. A halottakat a közeli falvak környékén, jeltelen sírokba temették, nyughelyük a mai napig nem ismert.
Nem beszélhettek a táborokról
A hvg.hu által megkeresett túlélõk szerint a táborokban a legrosszabb a teljes kilátástalanság volt. Mivel a kitelepítésrõl nem volt semmiféle bírósági végzés vagy ítélet, senki sem tudta, meddig tart még a bezártság. A táborlakók személyes iratait elkobozták, egyes táborokban elõttük elégették, jelezve, hogy innentõl a törvényen kívül állnak. Kovács Dániel szerint gyakran felröppentek olyan híresztelések, hogy továbbviszik õket Szibériába, semmi jelét nem látták annak, hogy valaha visszatérhetnek a civil életbe.

A telepesek csak akkor kezdtek el ismét reménykedni, amikor 1953-ban a táborokban is elterjedt Sztálin halálának híre. 1953 májusában hatalomra került Nagy Imre elsõ kormánya, így Magyarországon is megindult a politikai enyhülés. Júliusban a kormány amnesztiát hirdetett minden politikai fogoly számára, és utasítást adott, hogy a rendõri szervek szeptemberre minden hortobágyi tábort ürítsenek ki.
A fogvatartottakat fokozatosan engedték ki, és õszre valóban megtörtént a táborok felszámolása. Ez azonban közel sem jelentett teljes szabadságot. Az egykori raboknak megtiltották, hogy visszatérjenek régi otthonukba (ezeket többnyire kommunista tisztségviselõk kapták meg, a nagyobb tanyák pedig az újonnan alakult téeszek központjai lettek), és nem telepedhettek le egykori városaikban, falvaikban vagy a határ közelében. A táborokról senkinek sem beszélhettek, ellenben a hatóságok nyilvántartották az összes kitelepítettet. Hajdu Mária szerint a volt foglyokat múltjuk miatt a rendszerváltásig számos alkalommal érte hátrányos megkülönböztetés, õ maga az egyetemen nem kaphatott jeles osztályzatokat, máskor pedig indoklás nélkül elutasították útlevélkérelmét.

Megszépült mementó
Az egykori táborok épületeinek nagy része jelenleg is áll, többségük ma már elhagyottan. A borsósi tábor tömegszállásában ma a Madárkórház mûködik, egy másik épületet szállodává és étteremmé alakítottak át. Más épületeket ma is eredeti funkciójuk szerint használják, magtárként, istállóként mûködnek. Az áldozatokra az egykori táborok területén márványtáblák emlékeztetnek.

Forrás: Link